David Lynch: Small Stories / Kis történetek című kiállítása

David Lynch: Small Stories / Kis történetek 

2019. 03. 01 – 2019. 06. 02.

Műcsarnok

1146 Budapest, Dózsa György út 37.

Abafáy-Deák Csillag: Nem félünk David Lynchtől

Csodaszép az a nap, amikor olyan ötleted támad, amiért lelkesedsz, legyen az akár egészen kicsi.
(David Lynch)

Kis történeteket ígér a kiállítás címe. De ne dőljünk be ennek. A rövid műfaj, legyen az néhányperces novella vagy rövidfilm, látszólagos egyszerűsége mellett, tömörségével egy egész világot képes megjeleníteni, a ki nem mondott szavakkal, a meg nem jelenített képekkel. Ha valamennyire ismerjük David Lynch munkáit, elsősorban filmjeit, kultikus filmsorozatát, nem könnyen emészthető csemegére számíthatunk. A kiállítás egyik poszterét látva van, akinek már ekkor beugrik a Twin Peaks sorozatból Judy figurája, és a sorozat egyik horrorisztikus pillanata, amikor Sarah Palmer egyik jelenetben szétnyitja arcát. A szétnyíló arc, illetve fej a kiállításon is látható a 15 darabból álló Fej sorozatban.

A kurátor, Szarka Klára fotótörténész a tárlatvezetésén elmondta, hogy több mindent szerettek volna a sorozatra építeni, de Lynch határozottan tiltakozott ez ellen. Ennek ellenére a lynchi kísérteties hangulatot a kiállító terembe vezető, a Twin Peaks legendás, cikkcakk-padlós és vörös szobás függönyös folyosójával sikerült megteremteni, amelynek végén a kék bársonyfüggöny félrelebbentése után léphetünk be a kiállítótérbe. Így a Kék bársony című kultuszfilm is bevillanhat emlékezetünkből és ránézünk az első terem fotóira, benne vagyunk a nem kis történetben, a lynchi világban. Akkor is, ha nem ismerjük a Kék bársony kitörölhetetlen kezdő kockáit, a kisvárosi idill mögött rejtőző borzalmakkal, ahol a kerítés hófehér, az ég kék és virágok pompáznak, majd a fűben egy levágott emberi fül a benne mászkáló bogarakkal jelenik meg.  Nekem egy híres amerikai író, nem írom ide a nevét, mert öreg és fiatal egyaránt ismeri, regényének kezdő sorai is beugrottak: Csillogó nyári verőfény ömlött végig mindenen, élet és jókedv lüktetett mindenütt. Vidám dal csilingelt, és ha csordultig töltötte a fiatal szíveket, nóta fakadt az ajkakon. Minden arcon öröm ragyogott, az emberek mozgása könnyebb, tavasziasabb lett. Virágban álltak az akácok, és illatuk megtöltötte a levegőt. A falu fölé emelkedő Cardiff-hegy üde zöld színben pompázott. Elég messze is volt a dombocska, hogy csábító, békés, távoli ígéret földjének tűnjék. Ekkor megjelent a színen Tom. Vödör meszet és hosszú nyelű meszelőt cipelt magával. Végignézett a kerítésen, és mélységes bánat szállta meg lelkét. Nem a kerítésfestés a borzalom, ez csak előkészíti, és itt is a kettősség művészi szembeállítása teremti meg a feszültséggel teli atmoszférát.

Két teremből áll a kiállítás. Ez is a kettősség jegyében, ami Lynchnél kihagyhatatlan.

Belépve az első terembe David Lynch groteszk kollázsait látjuk, álomszerű, felkavaró alkotásokat és a címek sem szolgálnak magyarázatul. A művész egy alig másfél perces videót küldött előzetes kedvcsinálóként a budapesti kiállítás látogatóinak. Nem hazudtolta meg magát ebben a trailernek is nevezhető filmszösszenetben, ahol három képre, vagyis fotóra hívja fel a figyelmet, minden kommentálás és cím nélkül a filmjeiben megszokott zörejes zenével kísérve. A képeket egy szerkentyűből lövi ki, gőz száll és egy forgó gömbből bújik ki mindhárom fotó. Nagy a gőz és fejbe vagyunk lőve. De nem veszítjük el fejünket, a Fej sorozat darabjait képregényként is olvashatjuk. Belépni a fejbe, az agyba, a megismerhetetlenbe, abba a szövevényes közegbe, ami megszámlálhatatlan szállal kapcsolódik emlékeinkhez, a művész emlékeihez, azok mozaikjához, és a pillanathoz is, a tudatalatti, szürreális képekhez, sejtelmekhez, félelmekhez. Az alkotások arra csábítanak bennünket, hogy nézzünk be a zárt ajtók mögé, a titkos és sötét vágyak és álmok világába. Mintha Franz Kafka kastélyában bolyonganánk és megélnénk az átváltozást (Gregor Samsa utazó kereskedő egy reggel arra ébred, hogy féreggé, pontosabban bogárrá változott.).

Az első teremben a körben felállított fekete székek nem kényelmünket szolgálják, hogy ennyi megrázkódtatás után megpihenhessünk egy pillanatra. Olvassuk a földön a figyelmeztetést, Kérjük ne üljön a székekre. Néhány széken a szemben lévő képek címe papírlapon, mintha a kiállítás még installálás előtt lenne, nem volt idő a címet felragasztani a falra, tehát nincs semmi se befejezve. A szék sem szék, mert funkcióját nem teljesítheti, nem csak azért, mert oda írták, ne üljünk rá, fűre lépni tilos, rálépünk. Itt nem ülünk rá székre, lábaiból levágtak, de nem szimmetrikusan, nincs stabilitás, bicegnek. A kör közepén fehér posztamensen lemezjátszó bakelit lemezzel, mint egy műemlék, de csak azt játssza, megjátssza, hogy ő adja a hangot, a meditatív zenét. A falakon a fejek, 15 darab, nincs arc, tojásfej, dudorokkal, vagy kéz árnyéka vetül rá, könnycseppekkel, félelmetes mosollyal, vagy Joan Miró stílusú rajzolattal. Egyik fejben villámlik, elektrosokkot kapott? Nem csak arctalan, de agymosás is van? Majd csak egy fél fej látszik, fekete és fehér, jin és jang profillá lett?  Növény című ártatlannak tűnő kép is vészjósló, a vázából kinövő anyósnyelv, szorosan sorakozó levelei kardok, kések is lehetnek, ez a növény több filmjében látható. Hatalmas madárpók mászik a falon, egy toronyházból, mintha támadás érte volna, azonosíthatatlan nyúlványok tekerednek ki, az épület halálra van ítélve. Az Egyiptomi emlék hieroglifái fegyverek, repülő, vagy bomba formát öltöttek. Hello, my name is Fred c fotón visszatér a fej motívum. Visszaemlékezés a gyerekkorra zárja a sort.

A második teremben a kurátorok két hatalmas fekete dobozt (belül vörösek) is installáltak, fent és lent nyitottak, benne két videó fut, tájékozódásul szolgál, nem csak azoknak, akik nem ismerik Lynch munkásságát, sokoldalúságát. Kettős érzésem volt látva ezt az installációt, elsőre a nagy fekete négyzet ugrott be, majd a vörös szoba a művész filmjeiből, majd később a Bauhaus piros négyzete. A megdöntött kocka azt üzente nekem, nincs egyetlen magyarázat, egyetlen igazság, valóság, asszociáció. Nézem a képeket, horrorisztikus kinézetű meztelen nő áll pisztolyát (vagy fallosz?) szeméremteste előtt tartva, a meztelenség kiszolgáltatottsága és a mozdulat a rombolás, a megsemmisítés vágya is egyben. Az Enteriör című fotó is nagy, félelmetes rovart rejt.  Mickey egér is megjelenik. Nyuszi ül az ágyon, de nézése fenyegető, majd a pisztolyos, meztelen nő egy ablakban is megjelenik, kinéz ránk, célpontok vagyunk. Hét gyertya szálegyenesen, mint hegyes kerítés világlik és nem imádságra gondolunk. Röhögő ember is van, de nekünk nincs kedvünk nevetni.

Az állóképekben gyakran történetek bújnak meg, főképpen a kis történetek. És néha, ahogy az lenni szokott, az érdekes sztorik rövidek. A kis történetek egy szempillantás alatt megtörténnek. Az állókép rabul ejti az elmét és az érzelmeket, és a kis történetek óriássá nőnek. Persze minden a nézőn múlik. Szinte lehetetlen nem meglátni az állóképben valamiféle történetet. Azt hiszem, ez valami egészen csodálatos – olvashatjuk e sorokat David Lynch alkotásairól a kiállító terem falán. Sokkolók a fotók, akkor is, ha azt a címet olvassuk, Megérkezés valahová, de nem tudni, hová, hol van ez a holdbéli táj, ahol egy autószerű tárgy áll, és egy nagyfejű, gnómszerű figura. Nem csak a helyszín, de az idő is bizonytalan, múlt vagy jelen, ötvenes évek, vagy ma, ez az elbizonytalanítás Lynch filmjeiben is fellelhető.

El Kazovszkij tudott ilyen rejtelmes helyeket, teret teremteni a képein, a díszleteiben. David Lynch a természetet is úgy használja, mint egy díszletet, lehetünk bent is, lehetünk kint is, nem számít, csak az elveszettséget, a magára maradt embert, vagy állatot látjuk, maszkban, maszk nélkül. A fotók üvege erősen tükröződik, ha közel megyünk a képekhez, magunk arca is átdereng, ha messzebb távolodunk, a szemközti képek is rávetülnek, mintha egy láthatatlan rendező még rátenne egy lapáttal a lynchi ars poétikára. Gyakori elem a megkettőzés, az emlékmozaikok, amiből összeáll egy kép, amelynél inkább a benyomás, a hangulat fontos. Saját emlékei megmutatásával a nézőknek kimeríthetetlen muníciót ad a rejtett jelentések tovább gondolására. Lynch üzenete, amit Szarka Klára kurátor is kihangsúlyozott:  asszociáljunk szabadon, ismerjük meg titkos bensőnket.

A művész szellemét megidéző húzás a kurátoroktól, hogy David Lynchen keresztül jutunk ki a tárlatról. A kijárat jelzésnél a függönyön az ő, embernagyságot meghaladó portréja virít, Sandro Miller chicagói fotóművész fotója felhasználásával. Átmegyünk David Lynch fején, testén. Az nem biztos, hogy bele is látunk. Van a jelenetnek valami mitikus jellege, széttöredezik a képfüggöny, ahogy áthaladunk rajta, hogy aztán újból összeálljon, mintha semmi se történt volna. Marad a titok, hogy mi is van a kép mögött, mi van Lynch fejében és egyúttal a miénkben sincs rend. Ha elhagytuk az épületet, még mindig őbenne gondolkodunk, lassan szabadulunk a képektől, képeinktől. De nem félünk David Lynchtől.

Kölüs Lajos: Színkiigazítás, avagy fej vagy írás?

Mit találunk ezen a tárlaton, érzelmet, történetet? Kinek a történetét? A sajátunkét vagy másokét? Chrysta Bell All The Things című számát hallhatjuk az első teremben, ahol körbe állított üres székek fogadják a látogatókat, mintha valamilyen játékba invitálnák őket a képek. Kizárólag fej portrékat látunk. Fej vagy írás? Nincsenek arcvonások, szemek is elvétve. A fejkarakterek különbözőek, hol egy épületre látunk a szétváló koponyában, hol könnyező szemet veszünk észre, hol egy hegyes tárgy áll ki a fejből. Az egyik széken a mű címe: Három dolog összeér, a másikon: Alvás.  A harmadikon: Szia, a nevem Fred. A negyediken: Növény, az ötödiken: Egyiptomi emlék. A hatodikon: Visszaemlékezés a gyermekkorra. Lynch a titkok, a visszatartott, adagolt hiányok és információk mestere. A világ darabokban, részletekben, jelenetekben. Nem Bergmann Jelenetek egy házasságból filmvilágát (nő és férfi viszonyát) látjuk, Lynch emberi és embert idéző figurái számkivetettek, bezárt térbe (labirintusba) szorítottak, és magányosak, a mozdulatuk félelmet, bizonytalanságot árulnak el.

Képek egy nagy filmíró fotóiból. Sorozatok, ismétlődések, új beállítások és új szemszögek. A második teremben jelenetek fogadják a nézőt. Mintha egy filmgyárban járnánk, díszletek között, épp egy forgatás közepébe csöppenve. A hátsót látjuk, nem a backdoort, az is lehetne épp, de egy női hátsó mosolyog ránk, sejtelmesen. Nem látjuk az arcot, a formából gondolhatjuk azt, hogy fiatal teremtésről van szó. André Kertész játszadozott így a formákkal, nagyította, kicsinyítette őket, fondorlatosan, hajlott a test, a láb, mintha gyurmáznánk, vagy gumiból építenénk egy játékot, egy testet. Lynchnél a harciasan ránk néző démon, nem csóválja a farkát, mereszti, ahogy a néző is mereszti a szemét. Egy rovar mászik a mennyezeten, a szoba közepén emberi agyra hasonlító tárgy. A nagy szemű nyuszi gonoszkodóan néz ránk, mintha azt kérdezné, mi van, még nincs húsvét! Egy hófehér maszkos, beesett szemű figura, fogatlan nevetéssel nyűgöz le. Ugyanez a figura a paravánba vágott körből néz ránk, mindkét szeme világító pont. Dermesztő figyelés.

Egy öregúr, kabátban áll a képen. Kifelé néz a képből, a szobában egy birka legelészik a szürke-virágos szőnyegen. Mintha a színeket kiszippantották volna ebből a térből. Mi nézők is kifelé nézünk az egyik betört ablakon, egy négyemeletes házra láthatunk, amely még áll és rendezettnek tűnik. Gyárkéményt látunk, az üzemből gőz száll fel. Nincs figura a képen, a környezet atmoszférája fontos. A történet előhívása. Megjelenik egy férfi, az ajtó két oldalán lámpafény világít. Színre lépett valaki, akiről még nem tudunk semmit, azt se, hogy jó vagy rossz ember. Csak tippelhetünk. Boom, olvashatjuk az egyik képen. Agy és fűrész, a jel és jelzés megelőlegzi a folytatást, a végkifejletet. Meztelen nő ül a széken, ajtó nélküli keretben, átjáró ez, a szobában egy ormótlan fejű szobor, mozdulatlan. Érezzük a csend, a mozdulatlanság súlyát. Panoptikum ez, de történetesen nem a Vidámparkban vagyunk, nem is Madame Tussaud kiállítótermében. Ha látunk is egész alakos figurákat, ha tudjuk is a nemüket, nem a hasonlóság számít, az élethűség, hanem, hogy valaki milyen helyen, milyen térben és díszletek között van.

A kiállítás heterogén képei valamiféle összhatást kívánnak mutatni. A fekete-fehér világ színigazításait látjuk. Mintha tapogatódznánk ebben a színvilágban, homályosan, reménytelenül. Várjuk, hogy megjelenik egy vámpír, egy démon, amely valóságos, amely ott van a képeken, csak nem látjuk, nem láthatjuk vagy nem is akarjuk látni. David Lynch a nézőre bízza, mit akar látni, mit vesz észre. Játék ez, játék a néző képzeletével. Ahogy a Twin Peaks-ben is teszi.  Négyzethálón fehér-fekete foltok, mintha egy Rorschach-próbát látnánk. Agyat formáló felhő a szoba sarkában, közvetlenül a padló fölött, a függöny közelében. Ez is átjáró lenne? Egy másik világba?

Nincs megoldás, az ügy lezáratlan, miként ezek képek is. Valahol folytatódnak, lehet, hogy a teremben, lehet, hogy a termen kívül, ahogy kilépünk a Műcsarnokból. Lezáratlanság, boldog vég és kezdet nélkül. A létezés hiányait látjuk, a kimetszéseket, mintha maga Frankenstein rakná majd össze a darabokat, és keltené életre a maga titokzatos lényét. Lélektani pillanatok, mozzanatok kimerevített világát látjuk. Nem válnak filmmé, díszletek csupán, egy titokzatos élet díszletei, maszkjai.

Mintha ezeket a díszleteket, maszkokat egy idegen galaktikus világ lényei hagyták volna ránk (Az egyik képen egy sötét figura, nincs karja. Közelében egy lapos űrjárgány, mintha ismét be akarna szállni.) Ismerősek ugyan, de mi nem gondoljuk, hogy ilyenek lennénk, hogy ilyenek vagyunk. Spacie faj. Az élelemlánc csúcsa. Magunkat faljuk fel, rágjuk meg, pusztítjuk el. Lynch szürrealizmusa állati mivoltunkat mutatja meg, miként is rekesztjük ki magunkból az emberi gesztusokat, romboljuk emberi lényünket, válunk szellemalakká, túlvilágivá, kísértetté. Kísértetté változtatja az embert, mintha az lenne a valódi lénye. A jóságot keresi az emberi mozdulatokban, és éppen ezt nem találja. Mintha elvesztettük volna a jóságunkat, a jóravalóságunkat. Nem a hitünket, hiszen ezek a figurák is hittel teliek, tudnak önmagukról, csak azt nem, hogy jók vagy rosszak.

Bemozdulnak, kimozdulnak, határokat lépnek át, az evilágból a túlvilágba. Lynch összeköti az égi világot a túlvilággal, a köztes tereket keresi, kutatja. Az átmeneteket és az átlépéseket. A köztes időt, amikor megtesszük vagy megtenni szándékozunk ezeket a lépéseket. Idő előtt vagy már meg is tettük, nem tudjuk. Helyzeteinek feszültsége ebből fakad, a nem tudásból, a tudni nem akarásból. A tudás szédíti is az embert, mintha mindent tudhatna, mintha nem lenne korlátozva. Lynch ezt a korlátozást hívja életre, vagy teszi zárójelbe.

Valóban mindenre képesek vagyunk? Mi a tisztaság, a naivitás, a tudatlanság? Meddig terjed az emberi tudás határa és hatalma? Mi vezérli az emberi cselekvéseket? A sötétség oldalán állnánk? Lynch lenne a sötét erő, amely mindenütt ott van, de láthatatlan marad? Ezért a függöny, ezért a labirintus, alászállunk, bent vagyunk a mélyben, az alvilágban, ahol minden a fejetetejére áll, semmi sem igaz, és semmi sem hamis. A látszat szerint.

Lynchnél a látszat a fedezék, az álarc, a kiindulópont. Az Origó, ahonnan el lehet indulni, bármerre, ebben a világban – a valósághoz képest – más törvények érvényesek. A józanész elve felfüggesztődik, a racionalitás nem szűnik meg, hanem a lehetetlent segíti életre, elképzelni, hogy az valóságos és nem fiktív. A részletek is ezt hangsúlyozzák, az álom valóságát, lehetségességét, bármennyire is lehetetlennek tűnik. Megvalósul valami, ill. a megvalósulás útjára lép. A beteljesülés előtti pillanatban vagyunk. Nem hiszünk benne, de várjuk, akarjuk ezt a beteljesülést. A végzetet, a helyzet, a dolog végzetszerűségét. Mintha száguldanánk az autópályán, tudatunkban azzal az érzéssel, hogy valaminek vége lesz. Valami megszűnik. Egy élet, egy mozdulat. A végzetszerűség érzete rakódik rá a fotókra. Amit Lynch a filmekben megteremt, azt most egy-egy pillanatra és pillanatban a fotón is megjeleníti.

Dali világa megdöbbentette az embert, Lynchnél már csak megborzongunk, adagolt borzalom ez, hozzászoktunk, de nem tudunk lemondani róla. Függők vagyunk, függőekké váltunk. Percemberkékké, akik féltik önmagukat, hogy áldozatul esnek, hogy áldozatok lesznek. Váratlanul és kiszámíthatatlanul. Bekövetkezik a baleset. Az, amire gondoltunk ugyan, de nem hittünk benne, hogy megtörténik. Lynch ezt a nem hívést hívja elő a nézőből. Higgyen valamiben, képzelje el, hogy megtörténik valami, amit nem is gondolt. Bármi lehet az. A gyermeki fantáziára épít, a mesevilágra, az érzékenységére, a megsejtésre. Mert a gyermek tudása korlátozott ugyan, de érzékenysége sugallatos, látomásos.

Eszembe jut Csáth Géza Anyagyilkosság című novellája, a gyilkos cselekedet természetellenessége. Csáth a gyilkosság magyarázatára helyezi a hangsúlyt. Lynch is mesél, de nem magyaráz, hanem a fotómontázs, a portrék és a reprodukciók újra értelmezésével fazont igazít, színt, formát és helyet, időt állít be, az elképzelt következő képkockát, amit ugyan még nem láthatunk, de gondolhatunk rá, hogy mi következik. A helyzetből, a szituációból. Helyzetelemzés, állapot, rögzítés. Mint egy összenyomott rugó, amelyet, ha elengedünk, kilövi magát, robban, rombol.  Lynch a gyermeki lélek zabolátlanságát tárja elénk, idézi fel. Ahogy a gyermek fél szemmel is kiles a takaró alól, a falra vetődött árnyalakra, és nem mer kiáltani, mert ez már nem álom. Saját énjének felismerése, a létezés sejtett öröme és félelme, még nem tudja, hogy mi vár rá, de ha félszemmel is, szembenéz vele. Megtapasztalja, ösztönösen. A fantáziájával. David Lynch nemcsak filmjeivel, de fotóival is Hitchcock világának örökösévé vált.