Egy néplelkű européer emlékezete

KÖNYVPREMIER ÉS KIÁLLÍTÁS A KISKUNHALASI MÚZEUMBAN

Bensőséges ünnepség meghívottja lehettem néhány napja Kiskunhalason a Thorma János Múzeumban, ahol a Biczó-család társaságában gyűltek össze érdeklődők egy kiállítás megnyitó és egy könyvpremier alkalmából. A számos családtagot számláló ünnepségen joggal kaphatott volna főszerepet a veretes családi címer, a Mátyás királytól kapott nemesi oklevél, a nemzetes rang, de a résztvevők nem ezeket ünnepelték, hanem Biczó Gézát, a néhai rajztanárt. A dédapát és ükapát, a halasi református líceum tanárát, a tisztes polgárt, a festőművészt, akinek a Magyar Tudományos Akadémia is őrzi több portré-alkotását.

Az úgy történt, hogy bár az utódok tudtak a jeles nagyapa, dédapa érdemeiről, személyével akkor kezdtek komolyabban foglalkozni, mikor egyik Biczó-unoka hagyatékában megbújó dokumentumok, művek hozzáférhetővé váltak.  A levelekből, iratokból egy érdekes alkotó ember személyisége világlott fel és a kor is, amelyben élt. A rekvizitumok üzenetek az aranykorból, a múlt század fordulóján, a Kiegyezés utáni Magyarországról. A tehetséges ifjú a mai képzőművészeti egyetem ősintézményében szerzett diplomát, az 1870-es évek elején alapított Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde hallgatói között. Az intézmény élére Keleti Gusztávot nevezték ki, akit a magyar nemzeti rajzoktatás megszervezésével báró Eötvös József közoktatási miniszter bízott meg. A nemzeti program beindítása előtt az igazgatót elküldték Franciaországba, Belgiumba, Németországba tanulmányútra, hogy az európai művészeti oktatásról gyűjtsön ismereteket. A nemzeti oktatás Európára figyelt akkoriban Biczó Géza, később maga is Bécsben és Münchenben folytatta tanulmányait, magas képzettsége azonban nem lett akadálya annak, hogy a vidéki református líceumot és a halasi embereket szeresse és első sikerei is ebből a szeretetből fakadjanak. Hangulatos zsánerképekben rögzítette a halasi emberek életének mozzanatait, a rajzokat az akkor népszerű Vasárnapi Újság jelentette meg. A vidéki rajztanár így lett egyszerre sikeres „tudósítója”, illusztrátora egy prominens fővárosi lapnak. A néplélek nagy ismerője volt, országos sikereit az egyszerű emberek bemutatásával aratta, a fejkendős asszonyokat és a pipázó parasztokat „kortársainak” tekintette. Mikszáth Kálmánt 1886-ban ezt a történetet jegyezte le róla:

„Egy rövidre nyírt hajú, kellemes arcú, szőke, zömök fiatalember nyitott be a minap a szobámba.
– Én Bitzó Géza vagyok.
Nagyon megörültem neki.
– Igen, igen – mondám – ön rajzolta azt a parasztot, akit nekem most le kell írni.
– Épp az ő érdekében jöttem. Azt hallottam, hogy ön tót parasztnak deklarálta.
Rehabilitálni jöttem a parasztomat. Valóságos halasi ember.”

Biczó a halasi évek után a fővárosba költözött, 1886-tól a Barcsay utcai állami főreál-gimnázium tanáraként működött. Jelentős rang lehetett ez, hiszen az iskola alapítója Trefort Ágoston akkoriban ezt nyilatkozta: „Azt akarom, hogy a tanintézetnél az új tanárképzés legjobb erői legyenek alkalmazva.”Biczó tehát ilyen tanerőnek számíthatott, ezt bizonyítandó rajzpedagógiai munkáját a párizsi világkiállításon bronzéremmel jutalmazták. A művész-tanár a portréfestészet terén is jeleskedett, Arany János alakját Arany László felkérésére örökítette meg. Trefort Ágostonról egész alakos festményt készített és számos fővárosi és halasi előkelőség köszönhette neki arcmását. Az alkotó rajzai, festményei a történelem viharaiban sajnos szétszóródtak, számos művét csupán fénykép őrzi, sok Biczó-kép bujkálhat még a nagyvilágban. A Vasárnapi Újságban megjelent illusztrációk szerencsére a lap archívumában megőrződtek, most rendre bekerültek abba a könyvbe, melyet a lemenő családtagok állítottak össze, s mely a napokban látott napvilágot Kiskunhalason.

A könyv megírására, dokumentumokból való összeállítására a két dédunoka, a rajztanári diplomával is rendelkező Szígyártó Gyöngyi és Fábián Dénes Zoltán festőművész-tanár vállalta magára. Kettejük kitartó szervező – kutató- gyűjtőmunkája és a széles család anyagi segítsége (húsz családtag hozzájárulása), valamint a Thorma János Múzeum és Alapítványa kellett a megjelenéshez. A múzeum igazgatója éppen abban az időben kereste meg a családot Biczó Géza életművének megismertetése céljából, mikor az említett hagyaték kutathatóvá vált. A kötet nem született volna meg Szakál Aurél elkötelezettsége nélkül, aki a szerkesztést is vállalta és a kiadványt beillesztette saját múzeumi könyveinek sorozatába.

Szerencsére az „ősnemes” Biczó családban már az elődök is törődtek a családtörténettel, így aztán a felmenők visszavezethetők egészen a tizenötödik századig. A család még a századelőn létrehozott egy szövetséget, mely alapszabályban rögzítve vállalta a közösség történetének gondozását. A mostani könyvpremierrel párhuzamosan egy kiállítás is nyílt a múzeumban, ahol a képzőművészeti alkotások mellett családi rekvizitumok is sorjáznak. Látható itt többek között a család nemesi címere, egy 400 leveles családfa, melyet Biczó András grafikusművész készített 1931-ben. A képzőművészet felé való elkötelezettség tovább öröklődött, a családban számos művész és rajztanár működött, működik. A kiállításon külön helyet kaptak Biczó Géza lánya, Biczó Ilona (1886-1970) – szintén főiskolát végzett képzőművész – rajzai, grafikái és úgy tűnik, a szépunokák között is találunk ígéretes rajztehetséget.

A kötet és a tárlat tanulságai túl mutatnak egy család, egy művész élettörténetén, életmű töredékének felmutatásán. A személyes értékek felvillantása mellett ízelítőt kapunk egy történelmi korról is. Egy éra pozitív életérzéséről is. A könyv és a tárlat „jelentés” a kiegyezés utáni reményteljes hangulatról is. Mintha az egykori, az éppen virágzásnak induló (vidéki) Magyarország szelleme is ott lebegne a képek és tárgyak aurájában. S a halasi européer magatartásán is elmélázhatunk: azon a jelenségen, ahogyan a pantallós művész-tanár össze tudta gombolni saját művészetét a kiskunhalasi mindennapok szereplőivel, s ahogy tudott szellemi táplálékot és sikerforrást találni a halasiak életeseményeiben (!). Biczó Géza láthatóan jól érezte magát a halasiak körében, miközben nem feledkezett meg arról sem, amit az európai városokban, Bécsben, vagy Münchenben tanult. Irigylésre méltó „boldog békeidőket” fogott ki (1853-1907), amikor megélhető volt e kettős identitás? Kellenek, nagyon kellenek manapság ezek a gyökér-megerősítő akciók, „leiratok”, melyek a helyi identitást adó értékeket ünneplik, de egy közös európai kultúrához is visszacsatolnak bennünket. A Biczó Gézáról és családjáról szóló könyv és tárlat ilyen.

A Thorma János Múzeum pedig európai intézmény Kiskunhalas szívében, érdemes meglátogatni. A múlt értékeit páratlan gyűjteményekben őrzi, jelenkori igényességét hightech felszereltsége is fémjelzi, jövője a munkatársakban és azok vállalásaiban rejlik. Az intézménynek most egy européer emlékét sikerült megfényesítenie, hiszem, hogy egy egész város lett több ezáltal.

Pacsika Emília

Biczó Géza festőművész-rajztanár
Szerző: Fábián Dénes Zoltán
Kiadó: Thorma János Múzeum, Halasi Alapítvány
Szerkesztő: Szakál Aurél
Szerkesztő munkatársa: Szígyártó Gyöngyi
Borítóterv, nyomdai előkészítés: Friebert Tibor