A mai napig nincs rend a könyveim között.
Amikor öt évvel ezelőtt elköltöztem az első feleségemtől, a könyveim a kolozsvári lakásunkban maradtak. Ott is lapultak a következő év tavaszáig, amikor elkezdtem bedobozolni őket, míg augusztus végén ötven dobozzal be nem költöztünk a második feleségemmel Zilahról Marosvásárhelyre.
Kolozsváron négyszobás lakásunk volt. Nem emlékszem a négyzetméterekre, az azonban biztos, hogy ott több falas, magas polcon sorakoztak, és már ott is zsákokban vittem a Heltai könyvtárba, mert túl sok volt belőlük. Ott viszont még meglehetősen rendszeresen-logikusan válogattam. Kiszelektáltam azokat, amelyekben csalódtam, amelyek valamilyen speciális igényt elégítettek ki, amit ellenben már nem vágytam kielégíteni többé, amelyek első pillantásra remekműveknek tűntek, másodikra már sokkal kevésbé, amelyekről azt hittem, rögtön elolvasom őket, ám addig a pillanatig le se vettem a polcról.
Márta rendszerető asszony volt, de már korábban, édesanyám mellett is ahhoz szoktam, hogy a Jókaik a Jókaik mellett, a Téka sorozat darabjai egymás mellett, és így tovább. Ezt a rendszert kénytelen voltam felborítani a gyarapodás miatt, hiszen a struktúra az első, amelyet a mennyiség felborít, de nagyjából mégis tartottam magam hozzá.
Nos, Noémi viszont bohém: olykor keresztbe fekszik az ágyon, rapszodikusan eszik és alszik, ha éppen rájön az ihlet, éjszaka fest, és hajnalban jön be a hálószobába. A könyvtár is így alakult, noha mint mindig minden, most és ez sem kizárólag egyetlen okból.
A vagyonelosztás úgy alakult, hogy abból a pénzből meg tudtuk vásárolni a marosvásárhelyi lakást, mely jóval kisebb, mint a kolozsvári, és a három szobából kettőben berendezkedtünk. Az előző tulajdonosok rendezett állapotban hagyták ránk, volt benne hőszigetelés, hőközpont, új ajtók és kilincsek vártak és friss festés. Ám az egyénítés mindig pénzbe kerül: a konyhába bútort rendeltünk, megvásároltuk a háztartási gépeket, ágyakat hurcoltunk, szekrényeket cipeltünk. A harmadik szoba, mely később Noémi dolgozója lett, egy évig raktárként működött, kartondobozok és fóliazsákok álltak benne.
Amikor végre sikerült hozzálátnunk a harmadikhoz, egyértelmű volt, hogy ide is kell rendelnünk egy körbe-polcot. Üresen óriásinak tűnt, de mikor kezdtük felrakni a könyveket, hamar kevésnek bizonyult. A nagyszobában levő két polc sem fogadta be a maradékot, így hát belevágtam a válogatásba. Később irigyen hallgattam egyik barátnőmet, aki szintén elköltözött, és aki a válogatással kezdte. Soha nem voltam valami jó adminisztrátor.
Nos, ennek a fejetlenségnek a könyvtár is meglehetősen bohémre sikeredett. Amiről ma tudom, hogy hol van, arról holnap fogalmam sincs. Olyan is előfordult már, hogy egy kölcsönkért kötetet megvásároltam a bookline-on, mert nem találtam többé: mintha a föld nyelte volna el. Ez az állapot eleinte eléggé zavart, de lassan megszokom, ahogy mindent megszokik az ember, és az utóbbi időben azt veszem észre, hogy még élvezem is.
Mindennek következtében a könyvtárról való szemléletem is megváltozott, tehát az életről s a kultúráról való is. Úgy látom, hogy a könyvtáraim közötti különbség azt a különbséget is szimbolizálja, aközött, ahogy a kultúráról gondolkodtunk egykor, illetve ahogy a maiak gondolkodnak; de mert a világ változása csak az ökröket hagyja érintetlen, kicsit én is úgy gondolkodom már, mint a maiak, hiszen nem akarok egészen tegnapi lenni.
Valamikor úgy gondoltam – tulajdonképpen ezzel a szemlélettel nőttem fel –, hogy a kultúra építmény, amelynek alapja van és emeletei. Nem lehet úgy kulturált lenni, hogy az ember nem olvasta a Bibliát, Shakespeare-t, Dantét, Homéroszt, Shakespeare-t, Goethét, Balzacot, Tolsztojt, Thomas Mannt, Marquezt és a többieket, hogy a magyar irodalomról már ne is beszéljünk, melyet szintén épületként képzelt el az ember. Már én sem tartozom ehhez a több évszázadon át húzódó nemzedékhez, amennyiben bibliai ismereteim hézagosak, és a Háború és békét sem olvastam. Én is egyfajta szubjektivitásban szocializálódtam, mely korábban szóba sem jöhetett, ha kultúráról beszéltek.
Ma a kultúra – Brâncuși Végtelen oszlopa, melynek egyforma és azonos állagú kockái tetszőleges sorrendben követhetik egymást, és hogy mi van bennük, az teljesen a tulajdonosra van bízva. Vagy még jobb hasonlattal: mint azok a léggömbök, melyek révén állítólag a Google a világ minden pontján internetkapcsolatot próbál teremteni, és melyek összefüggenének, de csupán a Google révén, szabad szemmel nem látható módon. Míg az építmény nem fogadhat be mindent, addig a világegyetemben akárhány léggömb lebeghet. A kultúra sokkal kevésbé meghatározható jelenséggé vált, mint amilyennek még a nagyszüleim hitték.
A könyvtáram egyik polcán a Dosztojevszkij-, a másikon a Rejtő-regények sorakoznak. De itt van Britten élete is angolul, meg Alexandru Paleologu, a nagy román esszéíró életművének egy része is. Octavian Palertől, a másik román esszéírótól tanultam majdnem mindent, amit a képzőművészetről tudok, és az egyik sarokban ott áll Sütő András Három drámája is, gyermek- és kamaszkorom egyik bálványozott alkotójának kötete. Az egyik sarokban az Európa Diákkönyvtár, a másikban a Mérleg, a harmadikban Heller Ágnes Kizökkent idő című munkája, ez a nagyszerű Shakespeare-esszé. Bálint Tibor Zokogó majom című regénye, alatta valahol a Szilágyi István-könyvek. Hamvai Kornél remekműve, a Márton partjelző fázik, és Oe Kenzaburo regényei román fordításban. Van itt minden, csak rend nagyon kevéssé.
Egy ideig próbáltam ugyan rendet teremteni, de aztán feladtam a küzdelmet. Az irodalom minden pillanatban gyarapodik valamivel, az ember mindennap kap valakitől egy kötetet. Semmi értelme egy űzött Don Qujotévá válni csak azért, mert abban nőttünk fel, ami ma már rég nem aktuális. Ha így lett, hát legyen így.
Demény Péter
