Hunyadi-képeskönyv Miskolcon

Erkel Ferenc kétségtelenül a XIX. század legnépszerűbb magyar operaszerzője volt. Noha nemzetközi hírnevet soha nem szerzett, legsikerültebb művei a XX. század elején is nagyon népszerűek voltak a magyar színházakban országszerte. Ennek ellenére a harmincas években a Magyar Állami Operaház néhány munkatársa a vezetőségtől támogatva úgy döntött, hogy két legjobb művét megpróbálja tovább javítani. Nádasdy Kálmán rendező-szövegköltő, Oláh Gusztáv rendező-díszlettervező és Radnai Miklós, zeneszerző-igazgató 1935-ben a Hunyadi Lászlón hajtottak végre kiigazításokat. Ezek után a Bánk bánt vették kezelésbe. 1939-ben Radnai már nem él, akkor a zenei átdolgozást Rékai Nándor karmester végzi el. Az indokok hasonlóak voltak: 1. Egressy Béni szövege elavult, régies, rosszul énekelhető. 2. Mindkét darabban dramaturgiai problémák vannak, s ezeket orvosolni kell. 3. Erkel zenéje néhol kissé terjengős, szigorúbbra, rövidebbre kell szabni. Ráadásul a Bánk címszerepét tenorról baritonra transzponálták az akkori sztár Palló Imre kedvéért, minek következtében Tiborc szólama baritonról basszusra mélyült. A tenoristák (konkrétan Simándy és Joviczky Józsefek) csak az 1953-as fölújításon kapták vissza a nagyurat – de ezt leszámítva maradt az átdolgozott változat. Sokáig ezt ismertük igazi Bánk bánként, ám az utóbbi években Debrecenben, Budapesten, legutóbb pedig Szegeden fölhangzott az opera eredeti változata. Noha sokan idegenkedtünk tőle, hisz az átdolgozáson nőttünk föl, világosan kiderült, hogy az eredeti alkotás arányosabb, drámaibb és költőibb, mindenképpen sokkal izgalmasabb, mint a lekerekített újabb változat.

A Hunyadi Lászlóban kevesebb változtatást hajtott végre a háromfős csapat. Itt a mű 1985-ös lemezfelvétele szembesített bennünket az eredeti, Erkel-által jóváhagyott verzióval, s itt is az derült ki, hogy az kerekebb, egységesebb az újnál.

A Hunyadiról mindig is az volt a benyomásom, hogy zenedrámai szempontból lényegesen gyöngébb a Bánknál. Töredezettnek, kidolgozatlannak tartom, ahol lényeges dolgok nincsenek megkomponálva, vagy nincsenek elég alaposan megkomponálva. Ahogy Fodor Géza írta az említett lemez kapcsán: „Jobbnál jobb zenei gondolatok követik egymást, de valahogy semmi sincs kifejtve, semmi sem futja ki a formáját, semmi sem épül ki egésszé, aminek van eleje, közepe és vége minden félbemarad, kurtán-furcsán intéződik el, beteljesületlenül hagyva az önmaga keltette várakozást.” (Operai napló, 592–593. o.) Fodor ebben az írásában lelkesen elemzi, hogy Erkel eredetije mennyivel kerekebb, komplettebb, mint az árigazítás, én azonban a két verzió eltéréseit nem látom gyökeresnek, a problémák ugyanazok.

A Hunyadinak, mint operának, XIX. századi romantikus operának fő problémája az együttesek szinte teljes hiánya. László és Mária teljesen szokványos szerelmi kettősén és az utolsó felvonás börtönben énekelt, rövid úton elintézett Mária-László-Gara hármasán kívül nincs is más. Pedig az együttes, a duett, a tercett, a kvartett az olasz-francia opera egyik fő eszköze a szereplők egymás közötti viszonyainak megmutatására. Vonzások és taszítások, szerelmek és gyűlöletek zenében való elmesélésére. Ne feledjük, hogy a Hunyadi 1844-ben keletkezett, Verdi ebben az évben írta az Ernanit, már a Nabucco után, de még a Macbeth, a Rigoletto, A trubadúr és a Traviata előtt vagyunk. A Bánk bán 16 évvel később, 1861-ben kerül csak színre, addigra már az említett olasz remekművek Európa-szerte sikert aratnak, Budapesten is sorra bemutatták őket, sokszor Erkel vezényletével, aki az operaszínpad legkorszerűbb kifejezési formáit sikerrel át is veszi. A Hunyadiban még kevesebb a minta, amit követni lehetne. Nem véletlen, hogy az opera két legnépszerűbb részlete egy kórus és egy zenekari táncbetét, a „Meghalt a cselszövő” és a Palotás. (Nota bene a Nabucco slágere is egy kartétel, a „Va pensiero”.)

Szőcs Artúr rendező épp ezt a drámai töredezettséget vette észre jó szemmel. Nem is igyekezett úgy tenni, mintha a Hunyadi szerves zenedráma volna. Slárku Anettel trapéz alakú színt terveztek, három oldalról falak határolják, és van teteje is. A rácsos felület a világítás változtatásával kelti ablakok, vagy börtönrácsok hatását, ráadásul erősen dobja kifelé a hangot, ami az énekeseknek nagyon előnyös. Középen egy emelvény áll, ezen történnek a fontosabb dolgok, mint Cillei megölése, a szerelmesek találkozása s a végén természetesen László kivégzése. Az erőteljes akciókat Szőcs finom stilizálással, de képileg erőteljesen oldja meg. A szerelmi kettősben üdén hatásos, hogy a hosszú fehér lepelbe Mária és László beletekergőznek, így fonódnak egymáshoz. Az viszont, hogy a duett végén együtt bújnak be a takaró alá, mintegy elhálják a leendő nászt indokolatlannak tűnik és túlzott konkrétságával nem is illik az előadásba. A lefejezést viszont szépen jelképezi, ahogy ifjú hősünkre a lyukas mennyezet hull rá. Kovács Andrea jelmezei elegánsan kortalanok, de azért stílusban vannak tartva. Gara Mária szinte földigérő barna haja hat csak túlzásnak, inkább buffába, mint szomorújátékba illő lelemény. Az viszont jelentős zavart okoz, hogy ugyanazok a kórustagok ugyanabban a zubbonyban előbb Hunyadi várvédő seregét, később pedig Gara nádor királypárti testőrségét játsszák. Átálltak volna „kedves, hű magyarjaink”, ahogy a jelmez sugallja?

A dalmű jellegéből adódik, hogy az énekesekkel szemben is különleges követelményeket támaszt. A jelenlét és a személyiség ereje, valamint énektudás sokszoros jelentőségű. Mindezt a két női főalak esetében megborsozza a két utólag beleírt ária, amely eredeti hangkarakterüket teljesen fölborítja. Mind a lírai, mind a drámai szopránt vad és virtuóz koloratúrákkal terheli meg. A gárdából Nánási Helga hozta legteljesebben figuráját, a szerelmes fiatal lányt. Színpadi figurája vonzó, hangja gömbölyű, melegség van benne, ugyanakkor a Cabaletta futamaiban könnyed és magabiztos. Herczenik Anna sokféle szerepet megformált már pályája során. Most Szilágyi Erzsébet szólamával küzd meg. Első szólóját („Mint a tenger”) kihozza döntetlenre, a La Grange ária trilláiban viszont alulmarad. Végülis minden hangot elér, de éneklése inkább feladatmegoldás-szerű, arra, hogy a koloratúráknak kifejező erőt adjon, nem marad energiája. A kivégzési jelenetben megmutatja, hogy ez a tragikus sorsú anya elevenen él lelkében, de az énekszólam szélsőségeit nem tudja fölhasználni Szilágyi Erzsébet hatalmas hangulati hullámzásnak a zenei bemutatására. Turpinszky Gippert Béla tehetsége azokban a figurákban érvényesül a legjobban, amelyeket világos érzelmek és szenvedélyek fűtenek. Turiddu és Don José az ő igazi világa. Hunyadi Lászlót lovagi erkölcse és szerelmének eszményi jellege a mindennapok hősei fölé emelik. E sugárzás közvetítése távolabb áll Turpinszky egyéniségétől. Tenorja egészséges, életerős, de hangadása nem elég poétikus. Geiger Lajos középfajú baritonja nem elég sötét és elsöprő ahhoz, hogy Gara nádor néhány jelenetében, különösen áriájában kellően nagyszabásúnak hasson a darab fő intrikusa. Két egészséges, fiatal miskolci mély hang, Kelemen Dánielé és Kolozsi Balázsé biztatóan tölti ki Cillei és Rozgonyi figuráját. A kitűnő epizodista, Böjte Sándor tenorja még fénykorában is kevés volt V. László főszereplői rangjához és énekelnivalójához. Ma, a pálya vége felé gyakran okoz kínos pillanatokat.

Cser Ádám jó tempókkal, biztos műismerettel dirigálta az előadást. A zenekar és a kórus is jól teljesített, kár, hogy az estét gikszeres trombitaszó indította, s az a visszatéréskor sem tisztult ki.

A miskolci Hunyadi László ezen az estén, március 16-án megfelelően szólalt meg, nem vallott szégyent a közönség előtt. Igaz, magával sem ragadta a publikumot.

Márok Tamás

Képek: mnsz.hu