Marno János versei
Túl az őszirozsdás forradalmon,
Vérmezőn, az elliptikus porondon,
szobafogságban (még ezer más okból),
fotelbe süppedve, s fülelve, a szél
robajlik-e odakint, vagy egy vonat
húz ki éppen a pályaudvarról,
melyet évek óta bezárni készül
a kormány. A tévét már nem bírom.
Odaülök elé, nem arról van szó,
nem nézhetek ítélet napig csak és
kizárólag befelé, magamba, mert
a sötét is az agyamra megy, még ha
elüt is a tévéétől, világot
meg nem gyújthatok a koponyámon
belül, töklámpást, vagy fáklyalángot
[…]
Szereposzlás
Túl az őszirozsdás forradalmon,
Vérmezőn, az elliptikus porondon,
szobafogságban (még ezer más okból),
fotelbe süppedve, s fülelve, a szél
robajlik-e odakint, vagy egy vonat
húz ki éppen a pályaudvarról,
melyet évek óta bezárni készül
a kormány. A tévét már nem bírom.
Odaülök elé, nem arról van szó,
nem nézhetek ítélet napig csak és
kizárólag befelé, magamba, mert
a sötét is az agyamra megy, még ha
elüt is a tévéétől, világot
meg nem gyújthatok a koponyámon
belül, töklámpást, vagy fáklyalángot,
amivel azután megindulok
lefelé a torkomon keresztül a
légutam vagy a nyelőcsövem csiga-
lépcsőjén. Fáklyaláng! Az kéne még,
bekormozni füstjével a súlyos
beteg tüdőmet! Kossuthtal az anyám
tette ezt meg 195-
3-ban már bőven, amikor Illyés
Gyula neve még ismeretlen volt
előtte is, nem csak előttem. Most
nézem, Kossuth – Bessenyei Ferenc,
Kossuthné – Tolnay Klári, valamint
Ungváry László a Görgey Artúr!
Rágyújtott volna-e Görgeyre a Párt
embere, vagy az anyám, aki Tervét
váltogatta a Kossuthtal? Ekkortájt
pakolták ki apám torkából a hang-
technikát, együtt az ádámcsutkával,
a börtönkórházban. Mi minden történt
abban az évben még, azt fedje egy-
kedvű homály, homály az Apokrifet
is, mellyel Pilinszky örökre saját
torkához kapott. Belemarkolt egy fiú
hangjába, melyet többé soha nem
hallathatott. Viszolygok a mennyezet-
világítástól, amikor mindenre
fény derül a szobában, s nekem abban
a derűben semmi örömöm. Ha van
vigasztalan derű, az a mennyezet-
világítástól van, gondolom gyerek-
korom óta, míg a mellém helyezett,
fejmagasságból világítótestek
hamar idomultak a kedélyemhez,
és támogattak megfeledkeznem
a kedvemet szegő körülményekről.
De vajon ma is idomulnak-e még?
A Fáklyalángról még annyit, a vége
felé anyám azért olvasott Illyést
is, a Kháron ladikjánt olvasgatta
komor élvezettel, élvezte benne,
ahogy Illyés füleli a padló és
a bútorok sirámait éjszakánként,
a recsegést-ropogást mindenfelől,
csak bentről nem, ha moccanatlan fekszik.
Sorrend
Előbb elzárja a vérzést,
aztán elvárja az érzést.
Csendélet
(vihar után)
Egy családi vihar, dörgésekkel,
villámlásokkal, csapadék nélkül,
a múlt század deréktáján, vagy annál
kicsivel föntebb. A szereplők még
ott válnak kámforrá, azon nyomban,
beleértve azt is, aki a viharról
szólal éppen. A szája jár csupán
a képen, a fogai ápoltak és
épek, a vihar egyet sem tépett még
ki közülük, egy szörnyű csavarással,
a többi hangképzőszerve azonban
szerteillant a családdal. Ajkai
vannak csak meg, meg a nyelve, mely malom-
lapátként örvénylik a tudattérben.
Kísértetkiállítás
Körömkefélés. Azután belekarmolás
a semmibe, mintha az élet csak betegség lenne,
vagy betegségek kazla, falak színes vagy
elszíneződött síkjai egy múlt századi
festményen. A kép csupán kitakarni
hivatott a valóság látványának
egy szeletét, anyánk kedvenc képéről
beszélek, a hangomat azonban nem ismerem föl.
A derekam viszket őrjítően, legszívesebben
súrolókefével esnék neki. A kefe tüskéi
összekeverednének a padló szálkáival.
És így megintcsak Pilinszkynél kötnénk ki.
Tárlat
Embertelenül szép ez a táj. Nem
a festmény, amelyen az ecsetvonás
mind egy ember kezének a műve,
legyen az az ember Mednyánszky teszem,
habár az ő vízfeje még úgy-ahogy
belezuboghat természetesen
a tájba – az embert szépen kimosva
belőle. Az embertelen táj torok-
szorító szépsége azonban nem
merülhet ki egyetlen vízmosásban.
A toroknak a nézés folyamán
kell kibontakoznia, szorításból,
nyeldeklésből, görcsös kapkodásból
a levegő után, és az állkapcsot
addig feszítenie, míg a tárlat
maga fogadja be a göcsös tájat.
Tájkép, előhívóban
Van tájkép persze, amitől menten
falra mászik az ember. Üldözőbe veszik
majd a szemközti falon gyülekező
pókok, ráérnek a savópiros
éjjeli homályban, mely paradicsomi
körülmény a fotográfus számára.
A fal salétromos és emitt-amott
penészfoltos is, túloldala, azaz
tűzfala északra esik, egy kies udvar
pázsitja húzódik meg a tövében.
Az ember indulata elnehezül
a telő félelemmel, ajkai férgek
gyanánt vonaglanak egymáson, hiába
gyermek még az ember. Szűkös ágya
tele máris bogarakkal, pókokkal, a fal
pedig a csigolyái közé behatoló
hideggel fogja mindjárt levetni magáról.
Jól fogunk kinézni, gondolja a vacogó gyermek.
Jól nézünk ki, mondja elégedett mosollyal
a csurom nedves képeket a szárító
zsinegre fölcsipeszelő fotográfus.
Majd hajnaltájban felhangzik a pázsit
felől a gyermeksírás, mely egy-két óra
múltán kioltódik a gyermekzsivajban.
Az ember
mint a természet utópiája.
Pókhasamat a nyirkos falnak nyomva
pirítom a képemet a nappal
a korhadt klozettablakban. Három
óra múlt öt perccel, három harlekin
katica és egy harlekin poloska
cikázik éppen a látóteremben,
amelynek keretet szab az egykori
lichthof két oldalfala. A poloska
bűze már gondolatban is egy pokol,
elviselhetetlen. Persze mi nem az?
Pókhasam talán kivétel? Viccelnék
vele? Vagy én fújom csak fel, némely Szép
versek kedvelőinek az ismételt
bosszantására? Harapós kedvemben?
A vizes fal szürke nyomot hagy tréning
nadrágomon, le fogom porolni
róla, el ne felejtsem, és a nap
végén beleásom magma egy újabb
rémálomba, melyben sikerül majd
de facto magamba temetkeznem.
Ezen és ezért dolgozom itt évek
óta már elhagyottan, koncentráltan
és olykor szétszórtan, elhanyagolva
a kozmosszal folytatott zavaros
viszonyomat. Továbbá lelátok most
négy úttest kereszteződésére, egy
hídra, s azalatt a vályúra, melyben
vonatok érkeznek befele s ellen-
vonatok siklanak kifele, déli
irányba, korhadt könyöklőmmel csaknem
párhuzamosan. Komolyan beszélek,
és ezt a komolyságot, amíg élek,
most már meg fogom őrizni, ítélet-
napig, még ha ez utóbbit (gondolok
itt a végső ítélethozatalra)
nem is gondolom egész komolyan.
