Tiszatájonline | 2019. március 26.

Marno János versei

Túl az őszirozsdás forradalmon,
Vérmezőn, az elliptikus porondon,
szobafogságban (még ezer más okból),
fotelbe süppedve, s fülelve, a szél
robajlik-e odakint, vagy egy vonat
húz ki éppen a pályaudvarról,
melyet évek óta bezárni készül
a kormány. A tévét már nem bírom.
Odaülök elé, nem arról van szó,
nem nézhetek ítélet napig csak és
kizárólag befelé, magamba, mert
a sötét is az agyamra megy, még ha
elüt is a tévéétől, világot
meg nem gyújthatok a koponyámon
belül, töklámpást, vagy fáklyalángot
[…]

Szereposzlás

Túl az őszirozsdás forradalmon,

Vérmezőn, az elliptikus porondon,

szobafogságban (még ezer más okból),

fotelbe süppedve, s fülelve, a szél

robajlik-e odakint, vagy egy vonat

húz ki éppen a pályaudvarról,

melyet évek óta bezárni készül

a kormány. A tévét már nem bírom.

Odaülök elé, nem arról van szó,

nem nézhetek ítélet napig csak és

kizárólag befelé, magamba, mert

a sötét is az agyamra megy, még ha

elüt is a tévéétől, világot

meg nem gyújthatok a koponyámon

belül, töklámpást, vagy fáklyalángot,

amivel azután megindulok

lefelé a torkomon keresztül a

légutam vagy a nyelőcsövem csiga-

lépcsőjén. Fáklyaláng! Az kéne még,

bekormozni füstjével a súlyos

beteg tüdőmet! Kossuthtal az anyám

tette ezt meg 195-

3-ban már bőven, amikor Illyés

Gyula neve még ismeretlen volt

előtte is, nem csak előttem. Most

nézem, Kossuth – Bessenyei Ferenc,

Kossuthné – Tolnay Klári, valamint

Ungváry László a Görgey Artúr!

Rágyújtott volna-e Görgeyre a Párt

embere, vagy az anyám, aki Tervét

váltogatta a Kossuthtal? Ekkortájt

pakolták ki apám torkából a hang-

technikát, együtt az ádámcsutkával,

a börtönkórházban. Mi minden történt

abban az évben még, azt fedje egy-

kedvű homály, homály az Apokrifet  

is, mellyel Pilinszky örökre saját

torkához kapott. Belemarkolt egy fiú

hangjába, melyet többé soha nem

hallathatott. Viszolygok a mennyezet-

világítástól, amikor mindenre

fény derül a szobában, s nekem abban

a derűben semmi örömöm. Ha van

vigasztalan derű, az a mennyezet-

világítástól van, gondolom gyerek-

korom óta, míg a mellém helyezett,

fejmagasságból világítótestek

hamar idomultak a kedélyemhez,

és támogattak megfeledkeznem

a kedvemet szegő körülményekről.

De vajon ma is idomulnak-e még?

A Fáklyalángról még annyit, a vége

felé anyám azért olvasott Illyést

is, a Kháron ladikjánt olvasgatta

komor élvezettel, élvezte benne,

ahogy Illyés füleli a padló és

a bútorok sirámait éjszakánként,

a recsegést-ropogást mindenfelől,

csak bentről nem, ha moccanatlan fekszik.

Sorrend

Előbb elzárja a vérzést,

aztán elvárja az érzést.

Csendélet

(vihar után)

Egy családi vihar, dörgésekkel,

villámlásokkal, csapadék nélkül,

a múlt század deréktáján, vagy annál

kicsivel föntebb. A szereplők még

ott válnak kámforrá, azon nyomban,

beleértve azt is, aki a viharról

szólal éppen. A szája jár csupán

a képen, a fogai ápoltak és

épek, a vihar egyet sem tépett még

ki közülük, egy szörnyű csavarással,

a többi hangképzőszerve azonban

szerteillant a családdal. Ajkai

vannak csak meg, meg a nyelve, mely malom-

lapátként örvénylik a tudattérben.

Kísértetkiállítás

Körömkefélés. Azután belekarmolás

a semmibe, mintha az élet csak betegség lenne,

vagy betegségek kazla, falak színes vagy

elszíneződött síkjai egy múlt századi

festményen. A kép csupán kitakarni

hivatott a valóság látványának

egy szeletét, anyánk kedvenc képéről

beszélek, a hangomat azonban nem ismerem föl.

A derekam viszket őrjítően, legszívesebben

súrolókefével esnék neki. A kefe tüskéi

összekeverednének a padló szálkáival.

És így megintcsak Pilinszkynél kötnénk ki.

Tárlat

 

Embertelenül szép ez a táj. Nem

a festmény, amelyen az ecsetvonás

mind egy ember kezének a műve,

legyen az az ember Mednyánszky teszem,

habár az ő vízfeje még úgy-ahogy

belezuboghat természetesen

a tájba – az embert szépen kimosva

belőle. Az embertelen táj torok-

szorító szépsége azonban nem

merülhet ki egyetlen vízmosásban.

A toroknak a nézés folyamán

kell kibontakoznia, szorításból,

nyeldeklésből, görcsös kapkodásból

a levegő után, és az állkapcsot

addig feszítenie, míg a tárlat

maga fogadja be a göcsös tájat.

Tájkép, előhívóban

Van tájkép persze, amitől menten

falra mászik az ember. Üldözőbe veszik

majd a szemközti falon gyülekező

pókok, ráérnek a savópiros

éjjeli homályban, mely paradicsomi

körülmény a fotográfus számára.

A fal salétromos és emitt-amott

penészfoltos is, túloldala, azaz

tűzfala északra esik, egy kies udvar

pázsitja húzódik meg a tövében.

Az ember indulata elnehezül

a telő félelemmel, ajkai férgek

gyanánt vonaglanak egymáson, hiába

gyermek még az ember. Szűkös ágya

tele máris bogarakkal, pókokkal, a fal

pedig a csigolyái közé behatoló

hideggel fogja mindjárt levetni magáról.

Jól fogunk kinézni, gondolja a vacogó gyermek.

Jól nézünk ki, mondja elégedett mosollyal

a csurom nedves képeket a szárító

zsinegre fölcsipeszelő fotográfus.

Majd hajnaltájban felhangzik a pázsit

felől a gyermeksírás, mely egy-két óra

múltán kioltódik a gyermekzsivajban.

Az ember
mint a természet utópiája.

Pókhasamat a nyirkos falnak nyomva

pirítom a képemet a nappal

a korhadt klozettablakban. Három

óra múlt öt perccel, három harlekin

katica és egy harlekin poloska

cikázik éppen a látóteremben,

amelynek keretet szab az egykori

lichthof két oldalfala. A poloska

bűze már gondolatban is egy pokol,

elviselhetetlen. Persze mi nem az?

Pókhasam talán kivétel? Viccelnék

vele? Vagy én fújom csak fel, némely Szép

versek kedvelőinek az ismételt

bosszantására? Harapós kedvemben?

A vizes fal szürke nyomot hagy tréning

nadrágomon, le fogom porolni

róla, el ne felejtsem, és a nap

végén beleásom magma egy újabb

rémálomba, melyben sikerül majd

de facto magamba temetkeznem.

Ezen és ezért dolgozom itt évek

óta már elhagyottan, koncentráltan

és olykor szétszórtan, elhanyagolva

a kozmosszal folytatott zavaros

viszonyomat. Továbbá lelátok most

négy úttest kereszteződésére, egy

hídra, s azalatt a vályúra, melyben

vonatok érkeznek befele s ellen-

vonatok siklanak kifele, déli

irányba, korhadt könyöklőmmel csaknem

párhuzamosan. Komolyan beszélek,

és ezt a komolyságot, amíg élek,

most már meg fogom őrizni, ítélet-

napig, még ha ez utóbbit (gondolok

itt a végső ítélethozatalra)

nem is gondolom egész komolyan.

(Megjelent a Tiszatáj 2018/6. számában)