„Úgy tekintek a lemezeinkre, mintha naplók lennének.”

INTERJÚ ROBERT LLOYDDAL
A ‘80-as évek kultikus zenekara, a Nightingales Budapest után Szegedre, a Grand Caféba is ellátogatott a tavaly megjelent tizedik stúdiólemezének, a Perish the Thought turnéjának keretein belül. Zenéjük és szövegeik egyaránt kompromisszummentesek, nincs bennük kertelés, mégis elmondható, hogy zenei jelenlétük úgy válik iszonyatosan nyerssé, elemivé, hogy közben egy percig sem érezhető otrombának, tolakodónak, vagy felületesnek. A Nightingales különutasságáról a zenekar alapítójával és frontemberével, Robert Lloyddal beszélgettünk… – TASKOVICS VIKTÓRIA INTERJÚJA

INTERJÚ ROBERT LLOYDAL

A ‘80-as évek kultikus zenekara, a Nightingales Budapest után Szegedre, a Grand Caféba is ellátogatott a tavaly megjelent tizedik stúdiólemezének, a Perish the Thought turnéjának keretein belül. Az elmúlt években számos zenekar megfordult Szegeden, akik nemzetközi reputációjukat tekintve is felsőpolcosnak számítanak, például Ian Svenonius új projektje, az Escapeism, a Zeni Geva Japánból, a kanadai Traitrs, az orosz Lucidvox – hogy csak a saját kedvenceimet emeljem ki –, legutóbb pedig a kanadai Toby Driver és Del Judas lépett fel a Jazz Kocsmában az End Hits lelkes szervezőjének köszönhetően.

A Nightingales neve – a keményvonalas brit post-punk rajongókat, vagy angol nyelvű madárhatározók rendszeres forgatóit leszámítva – az itthoni közönség számára kevésbé lehet ismerős. A zenekart 1979-ben a Prefects tagjai alapították Birminghamben, és 1986-os feloszlásukat követően 2004-ben alakultak újra. Jelenlegi felállásuk: Fliss Kitson (dobok, ének), Andreas Schmid (basszusgitár), James Smith (gitár), Robert Lloyd (ének). Zenéjük és szövegeik egyaránt kompromisszummentesek, nincs bennük kertelés, mégis elmondható, hogy zenei jelenlétük úgy válik iszonyatosan nyerssé, elemivé, hogy közben egy percig sem érezhető otrombának, tolakodónak, vagy felületesnek, netán a XXI. századi spleenből komponált újabb póznak. Egy nagyon precízen megtervezett, rendszerszinten működtetett káosz, amit tőlük hallhatunk: a fül és az agy befogadóképességének próbára tétele rengeteg riff és ritmus egy órás, megállíthatatlan zuhatagában. A Nightingales különutasságáról a zenekar alapítóját és frontemberét, Robert Lloydot kérdeztem.

– Október elején jelent meg a Perish The Thought címre keresztelt új lemezetek, amit egyesek a pályafutásotok csúcsaként aposztrofáltak, hogyan viszonyultok ehhez az állításhoz? Mi volt a lemez fő koncepciója, hogyan zajlik általában a lemezfelvétel?

– Nyilván arra törekszünk, hogy minden lemezünk a lehető legjobb legyen, és többnyire úgy látom, hogy zenekarként folyamatosan fejlődünk, ez – remélem – a zenénken is hallatszik. A Perish the Thought egyenletes – szerintem nincsenek rajta gyengébb számok. Általában ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy az egész album megjelenése előtt még egy dal is kijöjjön.

Úgy tekintek a lemezeinkre, mintha naplók lennének.

Folyamatosan dolgozunk, és amikor összejön 12 új szám, akkor elindulunk a Faust Studioba. [Szerk.: A Faust zenekarból többek között Hans-Joachim Irmler is közreműködött a lemezen az It Is c. dalban] Az anyagot úgy rögzítjük, mint “az aktuális pillanatot, ahol épp tartunk.” Nincsenek szabványaink a zenére, szövegre vonatkozólag, mindent úgy csinálunk, mintha az éves jelentést adnánk le.

– Tanúi lehetünk annak a jelenségnek manapság, ami megköveteli, hogy a zeneiparban az előadók állandó nyomás alatt legyenek, öndefiníciókat gyártsanak, címkéket aggassanak magukra. Lehetséges-e egyáltalán a ti zenéteket egy stílusba besorolni, vagy erre csak azért van szükség, hogy valahol el tudjanak titeket helyezni a zenei palettán?

– Most, és régebben sem érdekeltek soha a stílusok, mozgalmak, vagy ehhez hasonlók, és őszintén szólva most sem idomulunk semmilyen másik zenekarhoz, vagy irányhoz. A Nightingales egy önmagáért való törvény. Elfogadom persze, hogy egy rockzenekar vagyunk, és nem páratlanul egyediek, de elutasítom, hogy bármiféle dobozba pakoljanak más zenekarokkal, mert ez egyszerre vall lustaságra, és valamennyire sértő is. Mások lehet akarnak valamit majmolni, mert így kényelmesebb, vagy szimplán “sikeresek” akarnak lenni, de mi azt csináljuk, amit akarunk, és teszünk magasról a címkékre.

– A 2012-ben megjelent No Love Lost című lemezetek mégis eszünkbe juttathatja a Joy Divison azonos című dalát. Miért választottátok ezt a címet? A Joy Divison kapcsán egyébként egyszer azt olvastam, hogy a zenéjük nem dühös, inkább energikus, hangulatos, mintha a post-punk stílusjegyeit próbálták volna meghatározni ezzel – elég egyoldalúan. A ti zenétek ezzel ellentétben “az ötletek, a düh, a táncolható ritmusok, és maró dallamok végnélküli özöne, ami úgy lett tervezve, hogy mindenhogy érezd magad, csak kényelmesen ne.” [Forrás]

– Minden lemeznek próbálok olyan címet adni, aminek rengeteg értelmezési lehetősége van, gyakran ellentmondásosat is. A ,,No Love Lost” ellenszenvet jelent. Ebben az esetben elvesztegetett szeretet sincs a felek között – pedig eredeti értelemben egyfajta rajongásra is utalhat –, itt a szeretet a másik irányába sosem volt jelen. Nem gondolom, hogy ez az album sokkal dühösebbre sikerült volna, mint a többi. Például a For Fuck’s Sake albumon a His Family Has Been Informed vagy a Contempt sokkal felháborodottabb fröcsögésenek hatnak, annak ellenére, hogy a szövegeket általában humorosnak szánom. Ahogy előzőleg is mondtam, rengeteg olyan zenekar van, akik egyes címkék mellett csak wannabe-popsztárok akarnak lenni. Semmi baj nincs azzal, ha valaki jól akar szórakozni, vegyük Little Richardot vagy a Ramonest. De ahogy a régi mondás tartja: ,,ha nem vagy dühös, nem figyelsz eléggé.”

– ,,Az albumuk nem több, mint közszolgálat.” – írja a lemezetekről pont a No Love Lost kiadója, a Cooking Vinyl. Mit jelent ez a közszolgálat?

– Ő ezen azt értette, hogy rá fogunk fizetni a lemezkiadásra, mert nem fogunk elég példányt eladni belőle, de egy komoly, átgondolt, izgalmas munka, amit nem szabad hozzáférhetetlenné tenni az emberek számára az anyagiak, vagy a trendek miatt. Lényegében kár lenne nem kiadni.

– John Peel azt mondta rólatok, hogy „A produkciójuk arra hivatott, hogy megerősítse a nagyságukat, ha már kellően távol vagyunk a 80-as évektől ahhoz, hogy racionálisabban tudjuk szemlélni ezt a korszakot […]”[Forrás] Mit takarnak számodra ezek a köztudatban ragadt, hamis elképzelések, amik ehhez a korszakhoz tapadtak? Van ezeknek még jelentősége 2018-ban?

– Szerintem John Peel pontosan tudta, hogy a legtöbb zenekarnak sikerül-e majd popsztárnak lennie, vagy elhalványul majd a zeneiparral való küzdelem során. Vagy épp megkapják az első lehetőségüket, mintha részmunkaidőn lennének.