Tiszatájonline | 2019. január 15.

Petőcz András: Nyitottság a zártság felől nézve

AVAGY AZ ÚJ SYMPO HATÁSA A 80-AS ÉVEK MAGYARORSZÁGI FIATAL IRODALMÁRA
A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején indult író- és művésznemzedék, amelyikhez jómagam is tartozom, azzal a kihívással nézett szembe rögtön az indulása pillanatában, hogy nincs a számára megfelelő perspektíva az irodalom és a művészet akkori, magyarországi intézményrendszereiben. Nem csupán rendkívül zárt és konzervatív volt a számunkra ez az intézményrendszer, de a lehetséges pozíciókat végérvényesen el is foglalták az előttünk járó nemzedékek tagjai […]

AVAGY AZ ÚJ SYMPO HATÁSA A 80-AS ÉVEK MAGYARORSZÁGI FIATAL IRODALMÁRA

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején indult író- és művésznemzedék, amelyikhez jómagam is tartozom, azzal a kihívással nézett szembe rögtön az indulása pillanatában, hogy nincs a számára megfelelő perspektíva az irodalom és a művészet akkori, magyarországi intézményrendszereiben. Nem csupán rendkívül zárt és konzervatív volt a számunkra ez az intézményrendszer, de a lehetséges pozíciókat végérvényesen el is foglalták az előttünk járó nemzedékek tagjai. A szerkesztőségekben a nyolcvanas évek fiatal szerzői nem csak nem kaptak integrálódási lehetőséget, hanem az írásaikat sem tudták megfelelő módon elhelyezni az akkoriban létező, pártállami irányítás alatt álló folyóiratokban.

Tény az is, hogy általános értelemben is különösen merev és konzervatív volt a számunkra az akkori irodalom, valamint az egész szellemi közeg. Nem elégített ki minket az a szemlélet, az a befelé forduló gondolkodás, az a köldöknéző magatartás, amelyik már nem adott új lehetőséget, és stílusában, világnézetében is rendkívül idejétmúltnak bizonyult. Ebben a zártságban és konzervativizmusban mindegyik hazai irodalmi és művészeti lap osztozott, kivétel nélkül.

A hetvenes évek végén a központilag irányított kultúrpolitika nem engedte, hogy irányzatos műhelyek alakuljanak ki. Az aczéli kulturális irányítás a „népfrontos” szemléletet képviselte, hiszen ez felelt meg az érdekeinek, így a mégoly jó szándékú, vagy viszonylagosan nyitott gondolkodású szerkesztőségek sem voltak képesek befogadni az újító törekvéseket, egy újabb, a hetvenes évek végén markánsan jelentkező nemzedék formai, stilisztikai újító elképzeléseit. Ez alól a népfrontos kultúrpolitika alól az akkoriban létrejött Mozgó Világ című lap sem jelentett kivételt. Igen, sajnálatos tény, de tény, hogy a korabeli Mozgó Világ nem hozott igazán újat szépirodalmi téren. Stilisztikai, formai szempontból semmiképpen sem, bár maga a lap – bizonyos tartalmi kérdésekben – kétségtelenül frissebb szemléletű volt, mint a többi hazai fórum. Nemzedéki megújulást bizonyos mértékig jelentett az akkori Mozgó Világ, de ez a nemzedéki megújulás megmaradt azon keretek között, amit a pártállam korifeusai engedtek, nevezetesen, hogy valamilyen módon „beolvasszák” a negyvenes években születettek integrálódni vágyó tagjait és csoportjait, akik ezért a maguk személyre szabott „külön békéit” meg is kötötték. Mindezek miatt valódi megújulást a korabeli Mozgó Világ sem hozott, a versrovatának szerkesztői szemlélete például kifejezetten hagyományos volt, azt pedig, hogy az újabb és újabb generációk számára kifutási lehetőséget adjon a folyóirat, végképpen nem tudta megvalósítani.

Azok számára tehát, akik nem tudtak integrálódni egy korábbi nemzedék néhány tagjával együtt a pártállami keretek között, illetve, azok számára, akik már az ötvenes évek első felében, vagy azt követően születtek, semmilyen kifutási lehetőség, perspektíva nem volt a hazai művészeti intézményrendszerben, vagyis – természetes módon – a perspektívát, az önfelmutatás lehetőségét a hazai és hivatalos intézményrendszeren kívül keresték/kerestük.

Mindennek köszönhető, hogy a mi nemzedékünk számára, illetve mindazok számára, akik – ahogy már mondtam – kimaradtak a korabeli integrálódási folyamatból, természetes volt a kitekintés, a határokon túlra nézés, az, hogy példát és perspektívát már nem a magyarországi hivatalos intézményrendszerben kívánunk találni. Itt alapvetően kétféle lehetőség nyílott ezen sajátos, és valójában „összetorlódott” nemzedék számára: egy, hogy hazai alternatív, vagyis nem hivatalos keretek között valósítja meg művészi, irodalmi elképzeléseit, ez azt jelentette, hogy illegalitásban és szamizdatban próbál meg létezni, a másik megvalósítási forma pedig a magyarországi intézményrendszeren kívüli magyar fórumokhoz való kötődés volt. Ez utóbbi szempontból pedig alapvetően két orientálódási pont alakult ki ebben az időben a számunkra, az egyik a párizsi Magyar Műhely, a másik az újvidéki Új Symposion.

Tény, hogy az Új Symposion hamar legenda lett az akkori, vagyis a nyolcvanas évek elejének hazai fiatal írói között, de nem csak az Új Symposion, hanem mellette a Fórum könyvkiadó kiadványai, vagy akár a Híd című folyóirat is, mert valójában az egész vajdasági magyar irodalom új gondolkodást, új dinamizmust jelentett a számunkra, olyan friss levegőt, amelyre nagyon is szükségünk volt a meglehetősen áporodott, fülledt magyarországi magyar irodalomban. Az Új Sympo, de az egész vajdasági magyar irodalom nagyban hozzájárult ahhoz a strukturális rendszerváltáshoz, ami aztán bekövetkezett a magyarországi irodalmi életben a nyolcvanas évek közepére, második felére, és amelynek megvalósulásához szükség volt arra az összetorlódott generációs „halmazra”, amelyik – ahogy már mondtam – hiába kopogtatott a hivatalos intézményrendszert képviselő szerkesztőségek ajtajain. Amikor friss levegőről, európai gondolkodásról beszélek az Új Sympo, illetve az egész vajdasági magyar irodalom esetében, akkor olyan ismeretanyagok átadásáról is beszélek, mint például az új avantgárd irányzatokról szóló tanulmányok, esszék, a konkrét költészet, a lettrizmus, a fluxus ismertetése, az a tény, hogy Kassák költészetének értő megközelítése a legteljesebben innen volt lehetséges, hogy Pierre Garnier, Isidore Isou vagy a brazíliai Noigandres-csoport híre éppen ebből a műhelyből jött át, hogy a beat-, a pop-kultúra részben szintén Újvidékről áramlott felénk, Budapestre.

Visszatérve a korabeli magyarországi viszonyokra, ki kell mondanunk, hogy a nyolcvanas évek elejére itthon is végképpen megérett ahhoz a helyzet, hogy bekövetkezzen egyfajta szemléletváltás, struktúraváltás az irodalom és a művészet mindennapjaiban. Ahogy mondtam, generációk torlódtak össze, amelyek tehetséges tagjai már nem találták a helyüket a hazai viszonyok között. Olyanok szerveződtünk egy körbe, egy csoportba, akik valójában nem lehettünk, életkorunk miatt semmiképpen sem lehettünk volna ugyanannak a generációnak a tagjai, mégis, akkoriban ugyanazt akartuk: valami újat, valami mást hozni a magyar irodalom világába. Az 1945-ös születésű Székely Ákos, az 1948-as születésű Endrődi Szabó Ernő, az 1954-es születésű Zalán Tibor, vagy az 1951-es születésű Kukorelly Endre nem mondható egy generációnak velem, aki az ötvenes évek végén születtem, mi mégis egyszerre, egyidőben léptünk fel, közös csoportot alkottunk, és abban mindenképpen egyetértettünk, hogy valami mást szeretnénk, nem azt, ami az akkori viszonyok között készen nekünk megadatott.

Vagyis, ahogy már mondtam, megjelenik az igény a művészeti életben a struktúraváltásra, itthon is. Külön érdekessége ennek a sajátos, búvópatakszerű irodalmi rendszerváltás-igénynek, hogy bebizonyosodott az is: a tartalmi változások mindig formai, stilisztikai változásokkal is együttjárnak, sőt, a tartalmi változások, bármennyire is politikai színezetet kapnak adott esetben, nem lehetnek eredményesek, ha azok nem járnak együtt formai, stilisztikai megújulással.

Visszatekintve a hazai állapotokra, Magyarországon a hatvanas évek közepétől állandósul, vagyis újból és újból társadalmi és politikai problémaként jelentkezett az uralkodó állampárti vezetés számára az újabb és újabb generációk integrálása. A hetvenes évek irodalmi irányítói, Pándi Pál és Király István meglehetősen ügyes politikával próbáltak megnyerni akkori fiatal írókat, irodalomtörténészeket, hogy az újabb irodalmi generáció számára valamiféle kielégítő megoldást kínáljanak, ez volt a kezdetben almanachként megjelenő Mozgó Világ, amely 1971 és 1974 között mindössze hat alkalommal látott napvilágot, 1974 után aztán kéthavi lapként jelenhetett meg, 1980-tól pedig havilapként, mint az akkor KISZ KB kiadványa, vagyis a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapja.

A lap szerkesztői fiatalok voltak ugyan, de olyan fiatalok, akiket a kulturális irányítás, a már említett Pándi Pál és Király István, illetve az őket is felügyelő Aczél György megbízhatónak és a politikai struktúrába integrálhatónak talált. Az 1980-ban havilappá lett Mozgó Világ mindegyik szerkesztője tagja volt az uralkodó állampártnak, az MSZMP-nek, és fiatal kádernek számított, a nagyon fiatalon az ország vezető egyetemén, az ELTE Bölcsészettudományi Karán egyetemi katedrát kapott Margócsy István vagy Alexa Károly éppúgy, mint a később főszerkesztővé lett Kulin Ferenc. Nyilvánvaló, hogy ezek a fiatal szerkesztők többféle presszió alatt dolgoztak: valamilyen szinten meg kellett felelniük az őket kinevező pártállami kultúrpolitikának, ugyanakkor érezték az alulról jövő nyomást a velük egyidős, vagy akár valamivel idősebb írótársak, szerzők részéről. Mindezen túl érezniük kellett azt is, hogy a közép-európai politikai mozgások is átalakulóban vannak, aminek eredményeképpen új kommunikációs formák jelennek meg a kultúrában is. Nem tudtak mit kezdeni azzal a jelenséggel, hogy feltűnik a szamizdat, persze, nem is volt a feladatuk, de ők maguk is idegenkedve néztek olyan jelenségeket, mint az illegalitásban megjelenő „szétfolyóirat” hetvenes évekbeli publikációja, vagy a demokratikus ellenzék kiadványai, mint például a Beszélő, vagy a későbbiekben megjelenő alternatív folyóiratok a 80-as években, például a Médium-Art illegális változata, vagy a mail-art mozgalom kibontakozása, amelynek budapesti központja Galántai György lakásán volt, és még sorolhatnám. Összefoglalva, a korabeli Mozgó Világ sem adott megfelelő perspektívát a nyolcvanas évek elején fellépők számára, azon egyszerű oknál fogva, hogy a sokféle presszió alatt dolgozó, és a pártállami struktúrában jelenlevő fiatal és már integrálódott szerkesztők, bármennyire is progresszívek voltak, vagy annak érezték önmagukat, a sokféle presszió közül a legkevésbé a formai, stilisztikai irányváltást tudták elfogadni, egyszerűen süketek voltak minden, akkoriban megjelenő új elképzelésre, ha tetszik avantgárd megközelítésre.

A korszakban a szamizdatok kétféle módon terjedtek, itthon, Magyarországon. Kezdetben a stencil, a szitanyomat, aztán a fénymásolat volt az, aminek révén sokszorosítani lehetett bármilyen, itthon a hivatalos szervek által nem kívánt nyomdaterméket. Elindult a kulturális szamizdat, mert mindenki lapot akart alapítani, és, mert voltak olyan művek, amelyekhez nehéz volt hozzájutni. 1980-ban az ELTE Bölcsészettudományi karon fénymásolatban jutottam hozzá Domonkos István és Tolnai Ottó közös, Mao-poe című alkotásához, és ez a munka meghatározta évekig a vershez, a szöveghez való viszonyomat. Ugyanígy fénymásolatban kaptam meg Szombathy Bálint A konkrét költészet útjai 1976-os tanulmánysorozatát, ami az Új Sympo melléklete volt, és amely szintén hosszú évekig befolyásolta a modern művészetről alkotott felfogásomat. Tolnai Ottó költészete, a szabad vers valóban szabad áramlása, spontaneitása, ma úgy mondanánk, hogy a „flow”-élmény szintén erős hatással volt, és ez a „flow”-élmény az Új Sympo egészében érvényesült, akkor is, amikor már nem Tolnai szerkesztette a lapot. Nekünk, a 80-as évek elejének fiatal költőinek a számára a nagyjából a korosztályunkhoz tartozó Sziveri János, vagy Fenyvesi Ottó költészete szintén alapélmény volt, mintahogy természetesen alapélmény, másképpen, más modernitásban, Ladik Katalin költészete.

Az a modernitás, az az avantgárd szemlélet és nyitottság, amely az Új Symposiont jellemezte, és amely természetes módon kapcsolta azt össze a párizsi Magyar Műhellyel, a mi „összetorlódott” generációnkban, nemzedékünkben termékeny talajra talált Magyarországon, a nyolcvanas évek elején. Nem véletlen az, hogy az 1982-ben megjelent Ver/s/ziók antológia, amelyiknek az alcíme a „Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában”, Sziveri versével indul, és válogat többek között a vajdasági Fenyvesi Ottótól, Szűgyi Zoltántól, Szombathy Bálinttól is. Ez az antológia pontosan annak a nemzedéknek az antológiája volt, amelyik nemzedék már a határokon túlra tekintett, az Új Symposionra is, a Magyar Műhelyre is, tagjai a negyvenes és az ötvenes években születtek, az antológia legfiatalabb tagja egyébként jómagam voltam az 1959-es születésemmel. Csak érdekességként említhetjük, hogy ez az antológia volt talán az első olyan jelentős gyűjtemény, amelyik a határon túli szerzőket természetes módon jelentette meg egy nemzedéki antológiában, tehát a magyar alkotókat válogatta, és nem nézte azt, hogy ki magyarországi, vagy ki nem az. Ez is újszerű volt az akkori, kádárista Magyarországon.

És nem véletlen az sem, hogy a Ver/s/ziók antológiának, illetve az egész induló JAK-füzet-sorozatnak, nagyon negatív volt a kritikai visszhangja a nyolcvanas évek elején, itthon. Az antológia megjelenését egyöntetű negatív fogadtatás jellemezte a hazai irodalmi intézményrendszerben, a Mozgó Világban például Mányoki Endre írt ledorongoló, megsemmisítő bírálatot a Ver/s/ziókról, egy olyan kiadványról, amely azóta is meghatározó mérföldköve irodalomtörténetünknek.

A nem Magyarországon megjelenő irodalmi műhelyek nélkül, mint a már említett párizsi Magyar Műhely, illetve az újvidéki Új Symposion, vagy az egyéb vajdasági fórumok nélkül másképpen alakult volna a magyarországi magyar irodalom fejlődése, ebben biztosak lehetünk. Mivel a magyarországi intézményrendszer nagyon zárt volt, és nem csupán politikai elnyomásban volt részünk, hanem információhiányban is szenvedtünk, ami azt jelentette, hogy az újabb európai művészeti törekvések elől is el voltunk zárva, éppen ezért a Új Symposion körüli politikai csatározások, az ottani pártállami beavatkozások kevésbé érintettek meg minket, ilyenekből itthon is volt éppen elég. Mindez alatt azt kell érteni, hogy számunkra, a nyolcvanas években feljövő alkotók számára az Új Symposion összes korszaka ebben az időszakban revelatív volt, egészen egyszerűen azért, mert a művészi szabadságfok annyival magasabb szinten volt a magyarországi viszonyokhoz képest, hogy az Új Sympo lapszámait a nyolcvanas évek egészében élmény volt kézbe venni a számunkra. A zártságból kitekintve a nyitottságot és a szabadságot láttuk akkor is, amikor már a jugoszláviai kommunista hatalom fokozottan, és néhány ottani szerkesztő számára elviselhetetlen mértékben avatkozott bele a szerkesztőség életébe. A magyarországi politikai beavatkozás ilyen szempontból – legalább is mi így láttuk – a jugoszláviainál sokkal direktebb és keményebb volt.

A mi számunkra, magyarországi szerzők számára az Új Symposion menedék volt, ahol gyakran a legjobb, különleges vagy experimentális műveinket közölhettük. A nyolcvanas években minden korszakban jelentek meg nem vajdasági szerzők a lapban, olyanok, akik Budapesten éltek, de akiknek a műveit nem látták szívesen az itthoni szerkesztőségekben. Erdély Miklósnak, Moldován Domokosnak, Zalán Tibornak, vagy épp nekem is olyan munkáim jelentek meg a lapban, amelyet itthon biztosan nem tudtunk volna közölni hivatalos, állami helyen, legfeljebb szamizdatban. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek a szamizdat virágkora Budapesten, illetve, hogy akkoriban minden irodalmi csoport folyóiratot, könyvsorozatot szeretett volna önmagának. Irányzatos folyóiratokról álmodtunk a „népfrontos” langyosvíz helyett, és az irányzatosságban az Új Symposion, vagy a Magyar Műhely példája lebegett a szemünk előtt. A József Attila Kör 1982-ben indult könyvsorozata, a Ver/s/ziók erről szólt, ahogy erről szólt az 1986-ban az Örley Körben alapított „A lap” című tervezett kiadványsorozat és az ahhoz kapcsolódó „élő folyóirat” estek, amiből aztán kinőtt a Polisz, a Dolog és Szellem, az Új Hölgyfutár, vagy a 84-es kijárat. És erről szóltak az évtized végén megjelenő Új Hold antológiák, illetve a Hitel című lap megjelenése is. Ahogy az összes szamizdat lap is arról szólt, hogy irányzatosságot és szabadságot akarunk. Erről szólt az általam szerkesztett Médium-Art című fénymásolatban megjelenő lap, vagy a Galántai György által készített Artpool-letter, Aktuális levél című lap is.

1980-ban, amikor elsőéves egyetemi hallgató voltam az ELTE Bölcsészettudományi Karon, néhányan összeálltunk azzal a szándékkal, hogy lapot alapítunk. Hosszas kilincselés után, amikor a Művelődési Minisztérium hivatalnokainak ellenőrzését és cenzúráját is el kellett viselnünk, nagy nehezen, egyszeri kiadványok sorozataként, valódi lapengedély nélkül megjelentettük a Jelenlét című lapot, amely nagyon rövid idő alatt igen nagy ismertségre tett szert. Az általunk szerkesztett Jelenlét első számában Kassákot idéztük, és az irányzatosság szükségessége mellett emeltünk szót. Majd a második számban megjelent a Bocsánat című írásom, amely az akkori, pártállami és hazug, képmutató szerkesztői magatartás ellen íródott, meglehetősen szókimondó stílusban. Számomra is meglepő módon éppen a Mozgó Világ főszerkesztője, Kulin Ferenc volt az, aki emiatt beszélni akart velem, és mintegy arra kötelezett, hogy a következő Jelenlétben egy szerkesztői jegyzetben jelentsem ki, hogy írásom nem ellenük irányult. Én ezt megtettem, mert valóban nem ellenük irányult, az egyetlen olvasható hazai lapnak éppen a Mozgót tartottam, ha nem is voltam vele megelégedve. Kulin elmondta nekem, hogy ő ezt azért tartja fontosnak, mert úgy érzi, borzalmasan nagy a náluk fiatalabbak, vagyis a részünkről a nyomás, hogy nyitottabbak legyenek, de ugyanakkor felülről, a pártállam vezetői is kimondottan erős pressziót gyakorolnak rájuk. És, hogy ebben a kettős presszióban nehezen tudnak működni.

Mindez ma már a múlt, régen volt. De jól illusztrálja azt, hogy miért is volt szükségünk nekünk, akik a nyolcvanas években kezdtük a pályát, az itthoninál sokkal nyitottabb Magyar Műhelyre vagy Új Symposionra. Vagy miért is vállaltuk a szamizdatot, a félig legális „élő folyóiratokat”, és még sorolhatnám. Valóban, ahogy írásom elején is fogalmaztam, elképesztően zárt rendszerben éltünk, amely zárt rendszernek egyetlen előnye volt, hogy nagyon sok közös fellépést produkáltunk, hogy nagyon sűrűn találkoztunk, hogy pontosan tudtunk egymásról. Ezért is születhettek olyan, ma már történeti jelentőségű összejövetelek, mint az 1985-ös kalocsai magyar Műhely-találkozó, ahol valóban ott voltak igen sokan, akik ma irodalmunk, művészetünk meghatározó alakjai.

Hogy a Magyar Műhely és az Új Sympo mennyiben függnek össze, ahhoz csak egyetlen adalék. Én magam huszonkét éves koromban, 1981-ben a Magyar Műhely hadersdorfi összejövetelén, Ausztriában találkoztam először Sziveri Jánossal, Ladik Katalinnal, és Fenyvesi Ottóval. Mint nyugati emberekre tekintettünk akkor a vajdaságiakra, az én útlevelem csak meghívó útlevél volt, nem mehettem sehova az útlevelemmel, Ladik Kati viszont azt mesélte, hogy éppen most indul Hollandiába, és tovább. A zártságból néztük a nyitottságot: Jugoszlávia akkoriban a szabadság és az európaiság földje volt, legalábbis a mi számunkra.

A legkevesebb, ha elmondom, hogy az egész hetvenes és nyolcvanas évekbeli vajdasági irodalom, benne elsősorban is az Új Symposion a XX. század második felének egyik legfontosabb értéke, amely örök időkre beíródott a magyar művészet- és irodalomtörténetbe. Érték, nem csupán az ott született egyéni teljesítmények okán, azért is, de azért is, mert a magyarországi szerzők számára ablakot jelentett, amely ablakon át Európára láthattunk, és amely ablakon keresztül friss levegőt kaphattunk. Budapesti születésű szerzőként én mindezt most megköszönöm. Megköszönöm, hogy volt hova fordulnom, hogy volt kiktől tanulnom.

(A március 8-án, a szentendrei Ferenczy múzeumban a Széttördelt hagyományok című Új Symposion-konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.)