Liliom és Karoline

VÍGSZÍNHÁZ: LILIOM – CENTRÁL SZÍNHÁZ: KASIMIR ÉS KAROLINE

Két tehetséges „kísérleti előadást” láttam a minap. Egyiket a Vígszínház ezeregyszáz nézőt befogadó, hatalmas termében, a másikat a Centrál Színház kisebbik játszó helyén, kétszázvalahány nézőtársammal. A Vígben Molnár Ferenc Liliom-át, a Centrálban Ödön von Horváth Kasimir és Karoline-ját adták. A Liliom 1909-ben született, a Kasimir 1932-ben. Most 2019-et írunk. A kísérlet tárgya: miként lehet a nagyjából száz éve született műveket ma előadni, olyan színházi nyelven, hogy a közönség úgy érezze, azok most is elevenen és „érvényesen” beszélnek hozzá.

Ilyen szempontból neveztem „kísérleti”-nek a két előadást.

De mi lehet ma is „érvényes” a Liliom édes-bús történetében?

Egy „rosszéletű” hintáslegény beleszeret egy „tiszta erkölcsű” lányba. A lány teherbe esik. A hintáslegény szeretne szebb jövőt biztosítani születendő gyermeküknek, azt tervezi, hogy (a harmincas évekbeli) Magyarországról kivándorolnak Amerikába. Ehhez, persze pénz kellene. A hintáslegény a veszélyesen csirkefogó barátjával megpróbál kirabolni egy pénzszállítót. A rablás nem sikerül, barátját lelövik, ő maga öngyilkos lesz. A mennyországi hivatal tizenhat évnyi tisztítótűzre ítéli, majd ad neki egy lehetőséget: egy napra visszamehet a földre, hogy valami jót cselekedjen. Liliom meglátogatja hajdani szerelmét, megismerkedik az immár tizenhat lányával, akit egy vita hevében megüt. Hát, ez bizony erőszak, nem éppen jócselekedet. Anya és leánya viszont megegyeznek abban, hogy van olyan verés, amely a megvertnek jólesik.

JULI: Igen, fiam… az lehet… Megütik az embert… és… és az nem fáj.

Ezt a végső üzenetet elég nehéz olyan ostyában beadni, hogy le leessen nyomni az úri nagyközönség torkán. Főként manapság, amikor a családon belüli erőszak ellen agitálja magát az egész társadalom – teljes joggal.

Az előadás mégis megpróbálja véghez vinni a lehetetlent.

A mű rendezője, Ifj. Vidnyánszky Attila ifjú kora ellenére mesteri fokon ismeri – a szakmáját. Egy már-már szürrealisztikusan látványos előadást varázsol a nagyszínpadra, de úgy, hogy végig megmutatja a „csodákat” működtető masinériát. Jókedvű színi segédek kattintják össze a légtornász angyalt röptető kötél karabinereit, a mennyei főhivatalnokot egy fa-gallyazásra predesztinált erőgép emeli a magasba, pöfögő füstmasinák szolgáltatják a látványos balladai homályt stb. Ezzel a gesztussal teremt meg egy nagyon mai elbeszélői modort, színházi jelrendszert. (Egyszerre látni és szeretni, írta Esterházy Péter, évtizedekre érvényesen megfogalmazva egy meghatározó korosztály erkölcsi és esztétikai problematikáját.)

A mese két főszereplőjét, Liliomot és Julikát a rendező okosan megfosztja a szerepüket hajdan sikeresen éltető közhelyektől, kiseprűzi a színpadról az alakjukat aranyfénybe burkoló cselédromantika megbocsátó mosolyra és együttérző szipogásra ingerlő báját. Megmutatja ellenben, hogy a szerző legendásan csengő-bongó dialógusai nem csak színházszakmai szempontból nagyszerűek, de mögöttük, bennük lélektani hitelesség munkál. Ezt a részletek utolérhetetlen nagymestere szövegének jelentős részével meg is lehet tenni. Molnár Ferenc ebből a szempontból valóban időtálló jeleneteket alkotott. Darabjainak részleteit nem csak a valóság, de az igazság is élteti. A művek egészét illetően már lehetnek fenntartásaink. És itt nem csak arról van szó, hogy a Liliom esetében „megbocsáthatónak” ábrázolja az erőszakot (amit rossznyelvek szerint néha maga is alkalmazott otthon, családi körben), de arról is, hogy darabjai szinte operettesen igazolják a mindenkori rend megváltoztathatatlan nagyszerűségét. A megalázottak és kitaszítottak iránt érezzünk csöndes részvétet (ezzel igazolva, hogy szakadt farmerünk érző szívet takar), más dolgunk nincs. A dolgokat tovább gondolni nem érdemes. Csak a pillanat számít.

Az ifj. Vidnyánszky Attila által vezényelt „nagyzenekari előadás” mindent elkövet, hogy figyelmünket a mindenkori pillanathoz kösse, a színpad még a szünetben is „él”. Bagossy Levente remek díszlete, a korabeli és mai viseletet egyaránt idéző ruhák (jelmez: Vécsei Kinga Réta), a produkció egész vizuális közege (a design New York vagy Berlin színházaiban is megállná a helyét) kiválóan jelzi, hogy az előadás itt és most, ma vetíti elénk a százéves mesét.

A nagyon-nagyon komoly színésszé érett Hajduk Károly Lilioma és a megejtően tehetséges Szilágyi Csenge Julikája lélektani szempontból is nagyon ismerős, bizonytalan, mai figurák. Ahogyan Muskátné is az – Eszenyi Enikő zseniális megformálásában. A Szegedi Nemzeti Színházból tavaly tovább röppenő, világítóan tehetséges Waskovics Andrea  Marikája zabálnivalóan „aranyos” és egyben félelmetesen életrevaló, ragadozó liba. Az előadás egyik legpontosabban kielemzett és előadott jelenete az, amikor hárman ülnek a padon: Liliom nem tudja még, melyiküket válassza, és élvezi, ahogy a két lány harcol a kegyeiért. Ott már látszik, hogy az ártatlannak látszó Marika nagy bestia.

Ebben a jelenetben is működik az a rendezői találmány, amely a reális (realista) mintától eltérően kezeli az időt. A szereplők nagyobb szünetekkel, mintegy lassabban beszélnek a megszokottnál, így van időnk érzékelni, hogy megszólalásaik előtt több minden megfordul a fejükben, s azokból választják a megfelelőnek ítélt replikát.

Nagyon-nagyon ismerős, mai képregényfigura az Orosz Ákos által igen tehetségesen megrajzolt Ficsúr. Fergeteges némajátékai többet árulnak róla, mint a megszólalásai. A mennyei fogalmazó szerepében Seres Zoltánnak sikerül egy olyan mai entellektüelt formálnia, aki a magas hivatal iránt érez ugyan bizonyos szkepszist, de mivel a szakmáján kívül nem ért máshoz – mi egyebet tehetne? – híven szolgálja a nálánál is följebb valót.

A másvilági jelenet egyébként az eredetihez képest jelentősen kibővült. Nem csak Liliom ügye kerül a mennyei bíróság elé, hanem – többek közt – Ficsúré is, akiről megtudjuk, hogy ügyvéd volt, onnan csúszott le olyan köztörvényes bűnözővé, akit a magas hivatal pokolra ítél. (Nem kell aggódnunk tehát, létezik egy tévedhetetlen Legfelsőbb Bíróság, amely nélkülünk – és majd fölöttünk is – meghozza fájdalmas, mégis melengetően igazságos ítéletét.)

Nem tudom, van-e olyan Molnár-kézirat, amelyben fellelhető ez a bővítmény, vagy az előadás alkotói (dramaturg: Kozma András) ajándékozták meg vele a szerzőt, mindenesetre nem hat idegen szövegtestnek, és hűen tükrözi Molnár világszemléletét.

Amiről feltétlenül szólni kell még, az a nagyszerűen funkcionáló muzsika. (Zene: Mester Dávid) Filmzeneként működve árnyalja, ellenpontozza a jeleneteket, így fokozza a színi hatást. Gyönyörű találmánya (például), ahogy az emelőgép sípoló hangját egy hozzá játszott hegedűhanggal igazi zenévé nemesíti.

Összegezve tehát: az előadás színházszakmai szempontból remek és nagyon up to date: sikerül ma is élővé és átélhetővé tennie Molnár darabját, bár, hogy miért teszi ezt, az a füstgépek ontotta homályában marad.

*

A Kasimir és Karoline jóval karcosabb szerelmi történet, Ödön von Horváth számára a hézagosan előadott történet (úgymond: társadalmi) háttere fontosabb a mesénél, bár a sztori mutat némi rokonságot a Lilioméval.

A Liliom hintáslegénye nem lát tovább az orránál, drámai vétsége, hogy csupán rablás által látja megszerezhetőnek a sorsa jobbrafordulásához szükséges pénzt. Kasimír is szűklátókörű pasas. Az ő drámai vétsége, hogy azt az érvényesnek tűnő igazságot, amely szerint egy munkanélküli férfit kevésbé lehet szeretni, mint egy jókeresetű dolgozót, Kasimir a szerelmére, Karolinra is igaznak „jósolja”, ezért – mintegy önvédelemből – saját jószántából elhagyja a nőt.

Másik hasonlóság, hogy miként a magára maradó Julikának megnyugtató életesélye volna, ha érzelem nélküli megfontolásból elfogadná egy jólszituált munkásember házassági ajánlatát, addig Karoline-nak is lehetősége van kihasználni egy vagyonos öregember érdeklődését.

Harmadszor: a Liliom és a Kasimir története egyaránt a vurstli közelében játszódik. A vurstli, mint a népszórakoztatás olcsó és ócska helyszíne mindkét esetben jelképes jelentéssel bír. (Molnárnál a romantikát jelképezi, Ödön von Horváthnál a kíméletlen népbutítást.)

Negyedszer: mindkét főhősnek bűnöző a barátja (mintha nem volna más alternatívánk, mint nemet mondani a társadalom minden törvényére, vagy fenntartás nélkül elfogadni azokat.)

A két darab közt más hasonlóság nincs, a két előadás abbéli igyekezete viszont, hogy maivá hangszereljen egy régi történetet, igen hasonló. Még bizonyos mesterségbeli megoldásai közt is észlelhető némi rokonság. A párjelenetekben a szereplők sokszor beszélnek a szituációból mintegy kiemelve, „kifelé”, ily módon „meghaladva” az idejétmúltnak ítélt realista színi modort. (Más kérdés, hogy az operettjátszás „haladó hagyományai” szerint ez régen feltalált megoldás. Nem beszélve az ötvenes-hatvanas évek szocialista-realista színházi modoráról, amely szintén megengedte, hogy a szituációkból kiszólva, a közönséghez intézze a megszívelendő mondandót hordozó replikákat. És akkor még ott van Brecht is, a görög színpadi kórust már nem is említve.)

Az Alföldi Róbert által rendezett kisszínpadi előadás nem tud olyan látványelemekkel operálni, mint a Vígszínházé, bár abban hasonlóak, hogy egyik sem a szerzők által leírt reális helyszínt jeleníti meg, hanem a „képzelet terét”. A Kasimir színpadi helyszíne valamiféle karácsonyi nagyszekrény, ahol a színes karácsonyfadíszekkel teli plafon alatt és a szintén giccsesen csillogó-villogó padozat fölött szűk szekrényajtók és kerekeken gördülő fiókok nyílnak és csukódnak, jelezve, hogy mindig ugyanott, mégis mindig „másutt” vagyunk. (Isten tenyerén.)

A „színészvezetés” is hasonló: a játszók mindkét előadásban megpróbálják erőteljesen érzékeltetni, miféle érzések és gondolatok munkálnak a megszólalásaik előtt, közben és után. A Liliomban ez jobban sikerül. Ott szinte minden szöveg „muzsikál”, a Kasimirban viszont minden mondat ugyanazt kopogja: reménytelen, reménytelen.

A Liliom színi környezete sem ábrázolja híven, de a maga szürrealista módján felidézi a jelenetek helyszínét. A Kasimiré nem törekszik ilyesmire, mivel a darabban nincsenek hagyományos színpadi szituációk, noha az író eredetileg reális környezetbe ágyazta a sztorit. Alföldi a realitás árnyékától is megfosztja játékot, a színészek a karácsonyi szekrény fiókjai által jelölt térszeletekben mondják a magukét. Talán ez okozza, hogy a játszók szinte plakátfiguraként képviselik saját „jelentésüket”. Nemigen van mibe kapaszkodniuk, hogy valóságos, hús-vér alakként hassanak. Azt hiszem, a rendező ettől valamiféle erős expresszivitást remélhetett, számomra ehelyett legtöbbször sokszor unalmas, idegenszerű, az élettől elvont, igazolatlan esszencia-maszlagnak tűnt az elhangzó szöveg. Pedig nem az. (Gáli József fordítása.)

Mindennek ellenére a Karoline-t alakító Bata Éva jelenlétében van valami megkapó, míg a Kasimirt adó Stohl András jobbára hiába igyekszik, hogy felkeltse a figura iránti érdeklődésünket, netán együttérzésünket. A leginkább valóságos, „élő” benyomást Papp János kelti fel, az általa alakított tragikusan visszataszító alak, a saját hatalmától is undorodó Rauch kereskedelmi tanácsos emlékezetes megformálásával.

Amíg az eredeti műben a müncheni októberi mulatságon felhangzó korabeli zeneszámok kötik össze az egyes jelenet-szilánkokat, addig Alföldi előadásában Borbás Gabi énekel könnyes-bús vagy épen harsányan vidám, közelmúltbéli sanzonrészleteket, amelyek nem csak összekötni, de ellenpontozni is szeretnék a történet által megrajzolt sivárságot és reménytelenséget. Ám mivel az ő dizőze semmiféle egyéni sorssal nem bír, csupán egy dramaturgiai funkciót képvisel és jelenít meg, ezzel valamiképpen a történet egészét és többi szereplőjét is elidegeníti a nézőtől.

*

Mindazonáltal méltánylandó az a rendezői igyekezet, amely lefújná a port ezekről a darabokról. Az eredmény mindkét esetben kétarcú. Ifj. Vidnyánszky Attila előadása teli van élvezhető részlettel, mintegy a darab mondandójának ellenére. Alföldi Róbert produkciójának mondandója közelebb áll mai tapasztalatainkhoz, részleteiben viszont – számomra – unalmasan sematikus, nehezen átélhető.

Márpedig számomra igazi színházi élményt elsősorban a színészi játék által hitelesített személyes találkozás ad, ahhoz pedig az kell, hogy megélhessem a mesét, amely lehetőséget ad arra, hogy a színművész saját személyisége átragyogjon a szerepén – ahogyan a nézői szerepen az enyém.

A többi – csak körítés.

Horváth Péter