Tíz éve operaszínpadon

LÁSZLÓ BOLDIZSÁR JUBILEUMI KONCERTJE

(Nagy lendülettel ajánlottam beszámolót László Boldizsár 10 éves jubileumi koncertjéről, a szerkesztő nyomban meg is vette az ötletet. Aztán hamar rájöttem, hogy sántít a dolog. Merthogy a projektnek én is közreműködője vagyok. A főszereplő elképzelése szerint, a hangversenyen nem lesz konferanszié, az összekötő szöveget ő maga mondja el 85 évesen, visszaemlékezve egykori pályájára, ősz parókával, rekedt hangon, köhécselve. Mindezt persze előre fölvéve, az előadáson kivetítve. Kérdezőnek pedig – saját unokám szerepében – engem kért fel. Ha nem is én voltam, akkor most én lehetek!) 

Nem gyakori, hogy egy operaénekesi pályának létezik határozott kezdőpontja. László Boldizsárnál volt ilyen origo, és aki ismeri őt, nem lepődött meg, hogy 10 éves jubileumi koncertjét a Szegedi Nemzeti Színházban azzal kezdte, hogy el is játszotta ezt a pillanatot.

2008 tavaszán énekelt próbát a Korzó Zeneház színpadán. A Tosca Képáriáját adta elő. Amint befejezte, Gyüdi Sándor színigazgató és Pál Tamás első karmester nyomban fölmentek hozzá a színpadra, gratuláltak, elkérték a telefonszámát, szerepet ígértek neki. A Puccini-ária most is fölhangzott, szép, friss hangon, művészileg immár sokkal érettebben, mint 10 évvel ezelőtt. A gálaesten éneklését az ünnepelt zavart, amatőr, operettes gesztusokkal kísérte, demonstrálva, hogy annak idején milyen hozzávetőleges elképzelései voltak az operai előadóművészetről. Gyüdi és Pál most is eljátszották akkori szerepüket, fölmentek a színpadra. Pál Tamás ott is maradt, ő volt az est karmestere. A tenor első szerepe nem mondható szokványosnak. Az Adriana Lecouvreurt játszotta épp a színház ősszel, abban Maurizióként debütált. Most is meghallgathattuk a La dolcissima effigiét.

László Boldizsár nagyon sikeres könnyűzenei karriert hagyott ott az operaszínpad kedvéért. A Cotton Club Singers az ország egyik legkeresettebb énekegyüttese volt, rengeteg föllépéssel, sok lemezzel. Egy ideig azt gondolta, mindkettőt tudja csinálni együtt, de hamar rájött: ha be szeretné teljesíteni ifjúkori álmát, akkor a komolyzene mellett kell voksolnia. Azt pedig csak a legnagyobb komolysággal teheti.

Hogy megelőlegezzem e beszámoló végkövetkeztetését: ma az olasz-francia szerepkörben ő az ország első számú tenoristája. S közben két Mozart-szólam, és a könnyebb Wagnerek is beleférnek repertoárjába. Tíz év alatt főképp Szegeden, Budapesten és Pozsonyban, de néha Pécsett, Győrött, Miskolcon, Kassán vagy Kolozsvárt 40-nél több operafőszerepet énekelt és énekel. Vagyis évente átlagosan 4 újat. És még jó pár musicalt és operettet. (Mivel későn kezdte, a kicsikre nem maradt ideje.) Ezekből adott most egy bő válogatást december 30-án anyaszínházában.

Ez a kifejezés nem puszta frázis, ez hamarosan kiderül. Vegyük számba a siker tényezőit! Az alap természetesen a szép színű, hajlékony tenorhang, amelynek terjedelme is megfelel a szerepkör igényeinek. Legalább ilyen fontos, hogy gyermekkorától zenét tanult, trombitán is játszik. A sokéves énekegyütteses éneklés alatt muzikalitása, alkalmazkodásra való képessége is kiélesedett. Zeneileg ma ő az egyik legbiztosabb énekesünk, akihez az együttesekben akár a többiek is tudnak igazodni. Már pályája elején is tanult operai énektechnikát, ezt azonban a váltás alatt és azóta is folyamatosan, a Magyarországon élő Berle Rosenberggel csiszolja. Ösztönös színpadi előadó, ám operaszínpadi eszközeit fokozatosan fejlesztette ki. Megjelenése immár 40 fölött is illúziókeltő, amihez a rendszeres sport is hozzájárul. Hangja alapvetően lírai spintónak mondható, ám hajlékonysága miatt egyaránt alkalmas az olyan lírai szólamok éneklésére, mint a Traviata Alfrédja vagy a Faust. Fénye és ereje ugyanakkor hiteles Canio vagy Kalaf drámai szerepében is. Erős a komédiás vénája. Noha eddig a vígoperai feladatok elkerülték, nagyon jól állnak neki az olyan ellentmondásos, időnként mókás karakterek, mint az Álarcosbál Riccardója, Sly, vagy Hoffmann. A koncerten remek Kleinzack legendát adott egyaránt erősen megidézve a groteszk törpe és a fülig szerelmes költő hangját. Közben még arra is maradt egy kacsintásnyi gesztusa, hogy megmutassa: a lába még bibis, balesetéből gyógyul ki éppen. Miközben e haza vezető tenorjává fejlődött – megmaradt Boldinak is.

Az ünnepelt azokat a kollégáit hívta vendégnek, akikkel az elmúlt években a legtöbbet lépett föl. Őket hallgatva világosan kirajzolódik, milyen eredményeket ért el a szegedi operaműhely. Kelemen Zoltán pályája is épp 2008-ban, a José Cura Otellója oldalán alakított Jagóval kapott új lendületet. Azóta végigénekelte szinte a teljes Verdi baritonrepertoárt és még néhány más olasz, francia és magyar főszerepet, ma a Magyar Állami Operaháznak is oszlopa. A koncerten kirobbanó sikert arattak A végzet hatalma nagy Invano Alvaro kezdetű duettjével. Nem véletlenül, hisz ez a két nagyszerű hang egymás mellett még többet mutat. Don Carlos Kelemen egyik legjobb szerepe. Alvaro László egyik legjobb szerepe – lehet majd. Cseh Antal valaha Kocsmárosként kezdte ugyanebben a darabban. Kisebb és közepes feladatokon keresztül jutott el odáig, hogy ma jelentős művészként gondolunk rá. Pedig nem ígért sok jót, hogy évekig váltogatta a magas bariton és a mélybasszus szerepeket. Szerencsére mostanra mintha megállapodott volna a basszbariton feladatoknál. Az Ernani Silvájaként jól érvényesült hangjának kirobbanó ereje és szürkés színe is illik a figurához. Ahogy Dulcamaraként hallgattuk, csettintettünk: milyen jól lehet magyarul énekelni! Ezt az est pár másik száma, például a Rigoletto szerelmi kettőse is bizonyította. Persze ehhez az is kell, hogy az énekesek tiszta kiejtéssel, értelmes magyar kifejezéssel daloljanak. Nánási Helga, (Boldizsár felesége) külsőre Marilyn Monroe-ra vette a figurát. Kellemes hangja és jól érvényesült Gilda szólamában. Adináként pedig a humorérzéke is. Gyüdi Sándor (aki idéntől operai tagozatvezetőként folytatta) maga is egy énekegyüttesben, a Canticumban tűnt föl jó 35 éve, ezért nem volt tőle meglepő, de azért nagylelkű gesztus, hogy a Bohémélet 2. fináléjában beénekelte Alcindor és Colline szólamának lényeges részeit. Kónya Krisztina pár éve énekelt már szólószerepeket a Szegedi Nemzeti Színház kórusában, Épp 2008-ban lett magánénekes, amikortól Gyüdi főigazgató. Többek között az Adrianában vagy a Bohéméletben voltak partnerek Boldival meg még tizenvalahány operában és operettben. Szinte kivétel nélkül, mint szerelmesek. Ezen a gálakoncerten az együttesekben mezzóaltként is hasznosan működött közre.

Könnyűzenei életéből Szekerest Adriennt hívta vendégnek, elénekeltek együtt 3 dalt. Utána azonban a népszerű énekesnő letette a mikrofont és igazi operai hangon adta elő Lauretta kis áriáját a Gianni Schicchiből. A végén még Violetta is volt a Traviata slágerbordalában.

Ahogy hallgattam a zenét, lassacskán tudatosult bennem, hogy amit látunk és hallunk, az mennyire nem véletlen szerencse. Gyüdi Sándor és Pál Tamás az elmúlt 10 évben pompás érzékkel szemelte ki a tehetségeket, finom tapintattal nevelgette őket, alkalmasan választott nekik darabokat, hozta össze őket hagyománytisztelő vagy épp merész rendezőkkel. S hogy legtöbben itt is maradtak, annak a bizonyítéka, hogy ebben a házban valami olyant kapnak, ami másutt nincs. Nem egyszerűen hálásak, de szeretnek itt és így dolgozni. Kell ehhez persze az értő közönség is, amely ezen az estén fulladásra zsúfolta a karzatokat. S talán ennek a közegnek fontos eleme az együttműködő sajtó is.

László Boldizsár méltón ünnepelte operai pályájának 10. évfordulóját. Az estén 16 szólószámot énekelt el töretlen erővel. Ez nemcsak teherbírását jelzi, de kitűnő énektechnikáját is. De nem csak végigénekelte őket, hanem mindegyiknek megtalálta a maga hangütését, hangulatát, mindegyikhez megvoltak a művészi eszközei. Utolsó ráadásként A Nessun dormát választotta a Turandotból, diadalmas, hosszan tartott magas H-val. Valóban Vincero, azaz győzelem volt.

Márok Tamás

Fotó: Dusha Béla