Fried István: Beszédülés, esetleg be szédülés, netán beszéd ülés

TANDORI DEZSŐ RAJZAINAK KIÁLLÍTÁSA, KÖNYVE ELÉ
A hat milliárdot, nem kevesebbet, célozza meg a költő, hogy szembesítse magyar és világirodalmi portyázásai általa kiválasztott szereplőivel; a poéta, aki a szereposztás sosem kényelmes, sosem hálás, sosem teljes-tökéletes mértékben igazolható – önmagára kiszabott – feladatát vállalta, rajzzal, névadással. Mondhatnók, az életmű tanulmányozójaként, Tandori Dezső alaposan előkészítette e könyvét, azonos jelentőségűnek, jelentéshordozónak feltételezve rajzot és még oly kurta szöveget, (tanulmány)fejeket és beszédes, korántsem beszédüléses címadást; emlékezzünk: egykor jaj-kiállításra híván a híveket, a „honlap után” érdeklődők szélesnek remélt táborát […]

TANDORI DEZSŐ RAJZAINAK KIÁLLÍTÁSA, KÖNYVE ELÉ

A hat milliárdot, nem kevesebbet, célozza meg a költő, hogy szembesítse magyar és világirodalmi portyázásai általa kiválasztott szereplőivel; a poéta, aki a szereposztás sosem kényelmes, sosem hálás, sosem teljes-tökéletes mértékben igazolható – önmagára kiszabott – feladatát vállalta, rajzzal, névadással. Mondhatnók, az életmű tanulmányozójaként, Tandori Dezső alaposan előkészítette e könyvét, azonos jelentőségűnek, jelentéshordozónak feltételezve rajzot és még oly kurta szöveget, (tanulmány)fejeket és beszédes, korántsem beszédüléses címadást; emlékezzünk: egykor jaj-kiállításra híván a híveket, a „honlap után” érdeklődők szélesnek remélt táborát. Ennek feltételezése mérsékelt merészségre vall, a Tandori-kötetektől, -vállalásoktól mi sem áll távolabb, mint az akár csak részleges bizonyosság. Annyi azonban bízvást állítható, hogy nem a rajzművészet virtuózaként részesül a maga tervezte rajzi univerzumból, kirajzásai mégsem merő pótcselekvések vagy tanácstalan kérdezősködések, hanem tovább-mondások, tovább-be/ki-szólások, továbbgondol(tat)ások, jelek és jelzések, jelölők és jelöltek, egyazon világtérben, amelynek kevésbé kiterjedése, inkább (sejthető) mélysége van. Amely olyképpen tehető bejárhatóvá, ha egyszerre látjuk, vesszük tudomásul, nyugszunk bele abba, hogy ennek az új kötetnek megnevezett szerzői és szereplői meg a hozzájuk fűződő fejek nem véletlenszerűen kerültek össze. Hanem egy/sok ötlet nyomán elgondolt megtervezettség szerint. A nevekből egyfelől feltételezhető egy európai irodalomtörténet néhány, a költő (és talán nem csak a költő) számára fontos fejezete, utóbb Picasso segítségével felerősítve a művészetköziség egy változatát, másfelől egy élet/mű kísértetei tűnnek föl, fejükkel kísértve a szemlélőt. A kísértben, kísértőben ott búvik a kísér, a kísérő; akik kísértve kísérnek: a romantika, a realizmus, a polifónikus regény, a XX. század regénykísérletei, s a szavak között újra meg újra felbukkan a kísértet meg a kíséret; hogy aztán utunknak szinte végére érve, kísértet-kísérlet-kíséret beletorkolljon a szórakoztatóként számon tartott bűnügyi regénybe, francia szerzőjével és Mesterdetektívjével, Maigret-vel jelezze: ne rémüljünk meg, az út megszakad, persze anélkül, hogy vége lenne. Mert ez úti rajzokat, és most tekintsük a fejek és nevek ismétlődően végtelen sorát úton levésnek, műfajilag úti rajznak, hozzátéve egy máshonnan ideemelt írói mondást: az utaknak értelmük van, visszatérve a megkezdett, félbehagyott, megtört mondathoz: az úti rajzokat egy életút rajzaiból előrajzott gondolatoknak is hihetnők. „Irodalmi szereplői” (idézve a kötetet) nemcsak az irodalomba általában vezetnek be, hanem egy oly térre irányítanak, ahonnan ki kell hallani/hallgatni ezeknek a szereplőknek névvel és rajzzal ellátott beszédét. Ráismerve olyan rátalálásokra, mint amikor egy páros lapon Csehov Mándyval szemez, hogy utóbb egy lapon osztozzanak, ezáltal legott megindul a képzelet: szabad-e Csehovot Mándy felől, Mándyt Csehov felől olvasni? Van-e Mándyban valami csehovos, Csehovban valami mándys… Tulajdoníthatunk-e különös jelentőséget ama oldal sugallatának, miszerint fenn Csehov-fordítások tüntettek föl címként, lenn meg ennyi: Műfordítások. Számomra beugrik az előzményként olvasható, meghatározhatatlan műfajú Galambocskám, amely mintha valamely orosz dialektusból lenne műfordítva, egy olyan magyar műfordító közreműködésével, akinek inkább látomásai és révülései vannak az orosz nyelvről és az oroszságról, mint ténybeli ismeretei. Viszont ez szabadítja fel termékeny képzeletét, működésbe jövő és nagy sebességre kapcsoló iróniáját, hogy létre jöhessen az orosznál oroszabb magyar próza, sőt, prózarajzás, melyhez egyetlen szótag szükségeltetik, hogy rajzolássá lehessen. Így e könyvbe beszédült aktánsok rajzolatokká rajzanak, különös tekintettel Goncsarovra, aki a világirodalom egyik legizgalmasabb regényfejezetét írta meg azáltal, hogy címszereplője mintegy százötven oldalon keresztül fekszik ágyában, sehová sem rajzik. Cselekmény, melyben a főhős nem cselekszik. A fejek írókéi, egy írónőé (Who is afraid of Virginia Woolf), szereplőkéi, kik alkotójuk intenciójára egy rajzos műfordítói műveletben kapnak esélyt, hogy fejükkel példázhassák, szolgálják az ismétlődést. A hat milliárd ezenközben figyel, időnként feltűnik, majd letűnik, és talán ott gondolunk vissza a hat milliárdra, ahová megírhatatlan történetük (történetünk?) befut, a még és a már között kilendülő időiségbe.

A végeláthatatlan sorokba rendeződő fejek és a föléjük írt névadás egy nem szűnő, mindig folytatódó, a kronológiával mit sem törődő „Prózarajz(ol)ás” részesei, alkotói és alakítói, elszenvedői és megjelenítésük révén jutalmazottjai, ám csak az előírt pályán ismétlődhetnek (de azon sűrűn!). Előttük és utánuk hasonló, a névadással azonban eltérő, az összeolvasás során nem egyszerűen szoros egymásutánt képező, hanem feladványként megfogalmazódó együttessé válnak, a meglepőnek tetsző kitérések (ilyenek a filmek), valamint az akadémikus világirodalmiból a nép- és képszerűbe átlépő 3 + 1 testőr erős jelzésértékkel rendelkeznek: a kiszámítottság, a megjósolhatóság ellen szólnak, mint tette azt 1907-ben Picasso Avignoni kisasszonyaival. De hiszen a művészet többnyire meglepetés, e téren Tandori Dezső mindig kielégítette a várakozásokat (ha nem is hat milliárdét).

Mi tehát a Nincs beszédülés kötet? Egy következetesen a maga útján haladó költő tájékozódás-vágya és tájékoztatás-igénye: miféle jelekkel építi tovább pályáját, miként értelmezi önnön tevékenykedését, nemcsak szavakkal, hanem a szavakon innen és túl. A rajz prózája és a próza rajza hoz hírt a kötetben, talán arról is: mit üzen az ismétlődés tapasztalata? Verlaine Költészettanának zárlata dereng föl: ami maradék (akad), az irodalom, a hivatalos fordításban: a többi csak irodalom. Ez a magyar csak oldódik a kötet végére, lassan közelítünk a Búcsú utcai bejárathoz, hogy sem nem egészen kinn, sem nem egészen benn tudtunkra adassék, a madárkák fakasztotta poézist követőleg a prózarajzás, a prózarajzolás szédült be annak életébe, létezése (köz)napjaiba, aki nem szűnik felidézni mindazt, ami felidézésre érdemes. Ez a makacs ismétlődés, amelynek révén szétrajzik a felidézésre érdemes, kap (név)alakot és (tanulmány)fejet, írók/szereplők kérnek helyet, hogy szemezhessenek a hat milliárddal. Az életmű cím- és névadója már eddig is bejárt minden országot, minden távoli és közeli, külső és belső tartományt. A fejek, a rajzok, a „címek” sokszorosan hozzák közel hozzánk, rajzra fordítva a szót, névre fordítva a rajzot. A célpont is látható: szemlélődjünk és várakozzunk együtt, kinn is, benn is, tagjai a hat milliárdnak, a Búcsú utcai bejáratnál, mely csak számunkra rendeltetett.

(Elhangzott 2018. december 12-én a Tiszatáj Galériában)