Tiszatájonline | 2018. december 10.

Válogatás Margaret Atwood novelláiból I.

Csibe Böbe túl sok újságot olvasott. A rádiót is túl sokat hallgatta, a tévét is túl sokat nézte. Egy nap aztán valami elpattant benne. Mi lehetett az utolsó csöpp? Meg nem mondhatom, de bármi volt is, attól még nem kellett volna hisztérikussá váljon. A legtöbben természetesnek veszik az ilyesmit, mert a nyafogás nem szép dolog, de bezzeg Csibe Böbe! Ő ugyan nem. Mindig is könnyen indulatba jött. Fogta magát és kirohant, végig az utcán s torkaszakadtából csiripelte:
– Leszakad az ég! […] – SOHÁR ANIKÓ FORDÍTÁSAI

Csibe Böbe túl messzire megy

Csibe Böbe túl sok újságot olvasott. A rádiót is túl sokat hallgatta, a tévét is túl sokat nézte. Egy nap aztán valami elpattant benne. Mi lehetett az utolsó csöpp? Meg nem mondhatom, de bármi volt is, attól még nem kellett volna hisztérikussá váljon. A legtöbben természetesnek veszik az ilyesmit, mert a nyafogás nem szép dolog, de bezzeg Csibe Böbe! Ő ugyan nem. Mindig is könnyen indulatba jött. Fogta magát és kirohant, végig az utcán s torkaszakadtából csiripelte:

– Leszakad az ég!

– Ó, az Isten szerelmére! – fakadt ki Nyuszi Gyuszi, aki épp zöldséget pakolt összkerékmeghajtású Ford furgonjába. – Csibe Böbe, ez közterület. Te meg itt zavarod a népet!

– De hát leszakad az ég! – méltatlankodott Csibe Böbe. – Én csak riadót fújok!

– Pontosan ugyanezt a riadót fújtad tavaly is – emlékeztette Nyuszi Gyuszi –, és az ég még mindig ott van a helyén. Legalábbis ott volt, amikor utoljára fölnéztem – tette hozzá maró gúnnyal.

– A „leszakad az ég” metafora – bosszankodott Csibe Böbe. – Az igaz, hogy az ég tényleg leszakad, ám az ég leszakadása mindenféle más, szintén leszakadóban lévő dolgot is jelent. Le- és szétszakadóban. Ideje, hogy ráébredj!

– Eridj haza, igyál egy sört és meditálj egy kicsit! – javasolta Nyuszi Gyuszi. – Tégy, ahogy tetszik. Holnapra jobban leszel!

Eljött a másnap és Csibe Böbe nem lett jobban. Beugrott régi barátjához, Slendrián Páviánhoz, aki egy felsőoktatási intézményben tanított.

– Leszakad az ég! – közölte Csibe Böbe.

– Ez egyfajta értelmezés – felelte Slendrián Pávián. – Ám adatok támasztják alá azt is, hogy nem az ég szakad le, hanem a föld emelkedik. A fölemelkedő föld csupán az ég helyére lép. Ez geociklikus természeti okokból történik, nem az emberi tevékenységek következménye, ezért aztán nem is tehetünk semmit ellene.

– Én nem látok szemernyi különbséget sem aközött, hogy a föld emelkedik fel, vagy az ég szakad le – jelentette ki Csibe Böbe –, mivel végeredményben mindkét esetben ég nélkül maradunk.

– Ez a naiv nézet – utasította el Slendrián Pávián lekezelően.

Csibe Böbe úgy becsapta Slendrián Pávián irodájának ajtaját, hogy Slendrián Pávián újságokból kivágott szellemes gúnyrajzokkal dekorált parafatáblája a földre esett. Aztán elugrott Bulvár Gúnárhoz, volt lakótársához, aki most az egyik országos hírlapnál dolgozott szerkesztőként.

– Leszakad az ég! – közölte Csibe Böbe. – Kutyakötelességed, hogy vezércikket írj erről!

– Ha azt mondtad volna, „zuhan a részvénypiac”, na, az hír lenne – válaszolta Bulvár Gúnár. – Igen, az ég leszakad. Legalábbis egyes részei. Tudunk róla, s a szakértők már dolgoznak rajta. Nemsokára találnak is rá megoldást. De addig semmi szükség arra, hogy pánikot keltsünk.

Csibe Böbe vigasztalanul távozott. Bemenekült egy bárba. Ivott néhány pohárral.

– Alkoholba fojtod a bánatod? – kérdezte a csapos, akit Görény Szörénynek hívtak.

– Leszakad az ég! – felelte Csibe Böbe.

– Mind ezt mondják – bólogatott Görény Szörény. – Az a szuka nem bánik jól veled? Akkor, ha rám hallgatsz, keríts egy másik pipit! Menj golfozni! Eressz ki egy kis gőzt! Jót fog tenni.

– A golfpályákat mérgező vegyszerek kezelik, amiktől ivarmirigyrákot kaphat az ember – világosította föl Csibe Böbe.

– Miféle hülye spenótimádó baromságot böfögsz elém? – firtatta Görény Szörény, aki már torkig volt az állásával és verekedést akart kiprovokálni.

– Elnézést – szólt közbe Écesz Réce, aki addig hallgatózott –, véletlenül meghallottam, miről beszélnek. Én pont az Önt feltűnően aggasztó éggel kapcsolatos hiányosságok megoldása iránt elkötelezett lobbicsoportnak vagyok az elnöke. Ez nem olyasmi, amit egyedül felvállalhat az ember. De együtt már elérhetünk változást! Kéznél van a csekkfüzete?

Csibe Böbe elutasította ezt a kedves, segítőkész ajánlatot. Megalakította a saját LAÉ nevű csoportját – betűszó a Leszakad Az Ég kezdőbetűiből, ahogy azt eleinte el kellett magyaráznia az újságíróknak. Honlapot hozott létre. Hamarosan egy csomó elkötelezett követője lett. Többségük ugyan mormota volt meg pézsmapocok, de mit számít ez? Politikai gyűléseken demonstráltak. Autóutakat torlaszoltak el. Csúcstalálkozókat zavartak meg. Nagy táblákkal vonultak: Vissza az eget! Ha nincs ég, nincs főzelék! Se jelenünk, se jövőnk! Határunk a csillagos ég!

– Ennek már fele sem tréfa – vélte Ármány Ártány, aki egy nagy ingatlanfejlesztő céget vezetett, amelyik mennyei nyugdíjas otthonokban árult lakrészeket. Ő maga egy bunkerban lakott, amit arra terveztek, hogy megóvja lakóit a nagy égdaraboktól, amelyek most már kiszámíthatatlan időközönként és megjósolhatatlan helyeken potyogtak.

Fölhívta Csalóka Rókát. Csalóka Róka a homályos zónában mozgott. Ocsmány dolgokat követett el jó pénzért, és nagy híve volt az elszámoltathatóság teljes hiányának. Azt hangoztatta, hogy az embernek muszáj gondoskodnia a terülj asztalkámról a családja számára. Nem mintha az asztal számított volna. Csalóka Róka úgy gondolta, az asztal fölösleges luxus.

– Ez a tökfej Csibe hogyhíjják csökkenti a profitunkat– mondta Ármány Ártány Csalóka Rókának. – Fejfájást okoz nekem. Ellenzi a haladást. Véget kellene vetned a szenvedéseinek!

– Az ilyen fickó fél fogamra sem elég – hencegett Csalóka Róka. – Ez a legjobb megoldás. Nincs nyoma, legfeljebb egy pár toll, és sosem találják meg a tetemet. Mi a fizetség?

– A végső határ a csillagos ég – felelte Ármány Ártány.

És bizony az is lett.

Valami történt

Valami történt. De hogyan? Egyik napról a másikra, vagy lassacskán lopózva tört ránk s csak most vettük észre? A lányokkal történt, a szép fiatal lányokkal. Régen daloltak, akár a szirének, akár a sellők, csupa andalító és gyöngyöző, légies dalt, hullámzó dalt, ám most meg vannak fosztva dalaiktól, noha szájuk éppúgy nyílik és csukódik, mint azelőtt. Kivágták a nyelvüket?

És ez igaz a csecsemők sírására is, a jajveszékelésre a temetéseken, a sikolyokra, amelyek régebben kiszakadtak, különösen éjszaka, az őrültek, a megkínzottak száján. Ugyanígy van a madarakkal: repülnek, mint azelőtt, széttárják szárnyuk, mint azelőtt, fejük hátrahajtva, csőrük kitátva, mégis némák. Elnémultak vagy elnémították őket? Kinek a keze munkája ez a hatalmas, hangokat elnyelő lepel láthatatlan hóból?

Hallgasd csak: a falevelek többé nem zizegnek, a szél többé nem sóhajt, a szívünk többé nem dobog. Mindnek oda a hangja. Odaveszett, mint az elesettek. Vagy mi lennénk az elbukottak? Talán nem is a világ lett hangtalan, hanem mi lettünk süketek. Miféle membrán zár minket el attól a muzsikától, amire valaha táncot jártunk? Miért nem hallunk?

Hang

Csodás hanggal vagyok megáldva. Ezt mondták rólam az emberek. Fejlesztettem a hangomat, mert kár lenne elvesztegetni ekkora ajándékot. Olyannak képzeltem a hangomat, mint egy üvegházi növényt, burjánzónak, fényes levélzetűnek, elnevezésében ott a gumós szó, éjjel pézsmaillatú. Biztosítottam a hangom számára a megfelelő hőmérsékletet, a megfelelő páratartalmat, a megfelelő környezetet. Csitítottam félelmeit, rászóltam, hogy ne remegjen. Gondoztam, képeztem, figyeltem, ahogy indaként fölkúszik a nyakam belsejében.

A hang virult. Az emberek azt mondták, fölnőttem a hangomhoz. Hamarosan keresett lettem, pontosabban a hangom lett az. Mindenhová együtt mentünk. Az emberek engem láttak, én meg a hangomat, amint kidagad előttem, mint egy béka áttetsző, zöldes hanghólyagja trillázás közben.

A hangomnak udvaroltak. Virágcsokrokat dobáltak neki. Ellátták pénzzel. Férfiak hulltak előtte térdre. Úgy szárnyalt föl körülötte a taps, akár a vörös madárrajok.

Elárasztottak az előadás-meghívások. A legjobb helyek mindegyike akart minket, és mind egyszerre, mert ahogy az emberek mondták – bár persze nem nekem – a hangom csak egy ideig fog virulni. Utána, ahogy ez a hangok szokása, elkezd majd zsugorodni, összeaszik. Végül le fog hullani, és én magam maradok, lelombozva – elszáradt bokor, egy lábjegyzet.

Már el is kezdődött ez a zsugorodás. Egyelőre még csak én vettem észre. A hangomban ott egy leheletnyi rece, egy leheletnyi ránc. Elfogott a félelem, összeszorítva azt, ami a szívem lenne, ha nem rólam lenne szó.

*

Most esteledik, kigyúlnak a neonfények, megélénkül az izgalom az utcákon. Itt ülünk ebben a hotelszobában, a hangom meg én, vagyis inkább szállodai lakosztályban, hiszen még mindig csakis a legjobb méltó hozzánk. Együtt kaparjuk össze az erőnket. Mennyi van hátra az életemből? Mennyi maradt: a hangom már elhasználta a nagyobbik részét. Neki adtam minden szeretetem, de csak egy hang, nem szerethet viszont.

Habár már elkezdett romlani, a hangom továbbra is ugyanolyan mohó, mint volt. Sőt mohóbb: többet akar, egyre többet, mindenből, amit eddig kapott. Nem fog könnyen elereszteni.

Hamarosan itt lesz az ideje, hogy kimenjünk. Egy ragyogó eseményen fogunk részt venni, mi ketten, egymáshoz láncolva, mint mindig. Fölveszem az ő kedvenc ruháját, kedvenc nyakékét. Szőrmét tekerek köré, hogy védjem a huzattól. Aztán lemegyünk a szálloda halljába, tündökölve, akár a jég, a hangom, mint valami láthatatlan vámpír, a torkomhoz tapadva.

A novellákat A sátor című kötetből Sohár Anikó válogatta és fordította

 

Margaret Atwood: The Tent

2006

159 oldal

ISBN13: 9780385516686

Kapcsolódó írásunk:

Sohár Anikó: Margaret Atwoodról dióhéjban >>>