Tiszatájonline | 2018. november 22.

Térey János: Fly Emirates

RÉSZLETEK A KÁLI HOLTAK CÍMŰ REGÉNYBŐL
Reggel néhány netes kritika gyomorszájon vág. Előbb a színháziakra keresek rá a böngészőben, de már a címektől fölfordul a gyomrom: Metálharamiák, Fekete musical (ezt írta a nagyon édes kritikusnő, és igen: kivégez), Lopunk, ölünk és kurvázunk, Sátánista Schiller?! Sajnos a Narancsbeli írás fájdalmasan tapint rá a lényegre, amely szerint ezek a legények tényleg túl járnak minden határon, és nincsen bennük semmi szerethető vonás. „A Hamletben nagyszerű Csáky Alexnek semmi esélye szimpatikusra játszania, de legalábbis a vállán vinnie a figurát […]

(Részletek a Káli holtak című regényből)

Reggel néhány netes kritika gyomorszájon vág. Előbb a színháziakra keresek rá a böngészőben, de már a címektől fölfordul a gyomrom: Metálharamiák, Fekete musical (ezt írta a nagyon édes kritikusnő, és igen: kivégez), Lopunk, ölünk és kurvázunk, Sátánista Schiller?! Sajnos a Narancsbeli írás fájdalmasan tapint rá a lényegre, amely szerint ezek a legények tényleg túl járnak minden határon, és nincsen bennük semmi szerethető vonás. „A Hamletben nagyszerű Csáky Alexnek semmi esélye szimpatikusra játszania, de legalábbis a vállán vinnie a figurát. Az orgánuma, a nagyfeszültség és az energia, amelyik benne lüktet, ilyen szerepekre predesztinálja; és mégsem boldogul. Egyáltalán, mi ez a metalistaság? A black metál mellőz mindenféle politikai üzenetet, és bár zenészeinek keze gyakran egymás vérétől mocskos – meg hát azok a gyalázatos templomgyújtogatások! –, tévedés volna összekeverni őket a fundamentalista terroristákkal. Le a vallással és le az egyházzal, eddig rendben is volna. Ám a fekete hacuka Gróf rendezésében csak hatásos imágó.”

Le van szarva, miket irkálnak emide vagy amoda. Csak a megrögzöttek hiszik azt, hogy minden szentírás, amit kinyomtatnak és kiposztolnak, vagy beírnak róluk egy nyomorult blogocskára. Azt hiszik, a személyiségükről állít ki bizonyítványt az ítész, és összeroppannak a totális kudarc súlya alatt. Pedig csak az adott teljesítményükről értekezik valaki, ezer nyilvánvaló elfogultság tükrében. A netes szájtok zöme, ne legyen kétségünk, kulturális szemétlerakóhely; és mégsem bírok leszakadni róluk. Olvasós napom van, lassan elegem is lesz. Egy komment legalul, arra mosolygok: „Szar a darab. Alex mindent megpróbált. Schiller kúrta el.”

Kávészünet. Utána rálapozok a Káli holtakra. „Borombovics ajtóstul ront a házba. A kőkemény jelenetek után lelassul, és a szereplők múltjának komótos festegetésével folytatja. Jó arányban keverve a pszichothrillert az élőhalottas mozival. Azonban hiába az ígéretes kezdés, a jól fölépített effektek és a hiteles karakterek, végül éppen a B-kategóriás zombifilmek kliséi gyűrik maguk alá a Káli holtakat. Ami – tisztázzuk gyorsan – még így is nagyon szórakoztató és kedves sorozat, csak éppen nem egy Holtak hajnala vagy Ház az erdő mélyén. Abból úgyis csak egy van.”

Nem láttam. A Romerókat persze igen, amúgy egyáltalán nem szoktam horrort nézni.

„A biblikus rápakolás csak tehertétel az előadás számára. A túlsulykolás mindig kárára van egy erős ötletnek”, oké, osztjuk.

„Borombovics idézőjelbe teszi a dolgokat, ami humoros hatással jár, de olyankor nem az alakot látjuk, hanem annak kritikáját. Számunkra szintén rejtély, hogy a Vadmalacok-banda tagjainak hogyan sikerül megnyerniük a köveskáli marcangolókat? Annyit látunk, hogy terelik őket maguk előtt. Szemben mindenki retteg, ők meg hátul kárörvendően somolyognak. Egyáltalán hogyan léptek kapcsolatba velük? Ha szavakkal nem, akkor telepátia útján?”

Anyám, borogass. Egy balos szájt:

„Botondon csak olykor, a csapattagjain állandóan látod, hogy elbizonytalanodnak afelől, amit tesznek. Különben is, miért várnak minden megoldást mindig a Jóistentől? A Csáky Alex által briliánsan megformált Botond az, aki igazán komoly erkölcsi dilemmákkal néz szembe. A sorozat közepe felé veszteség éri: elhidegül új barátjától, Szabolcstól, és ennek köszönhetően kell visszatérnie azokhoz a kapcsolataihoz, amelyekben nagyon régen hitt utoljára. Például Julihoz is újra közeledni kezd. Sokat sejtető a kezdés, igen véres és brutális a kibontás, de lassacskán kifullad, mert egy ideig még hihető is, hogy a rendőrségen mindenki, aki gyanakodik Bürökre, a pszichopata őrmesterre, előbb-utóbb meghal, s ez mégsem tűnik föl senkinek; de négy rész után már csak legyint az ember. Megélhetési horror.”

Nem megélhetési horror. Hiába szeretnék annak beállítani. Köszönet a briliánsért. Kipróbáltam magam egy minőségi szubzsánerben. És ha pornóztam volna, vajon akkor mit mondanátok? És a ti körúti, aktuálpolitikai kabarétok akkor mégis micsoda?

Ami pedig konzervatív körökben a legjobban kivágta a biztosítékot, az a vasárnapi asztal jelenete a Ruzicska családnál, amely a népi-szűrrátétes terítővel meg a vulkános falvédővel a magyar idill nekrofil változata. Szándékoltan cukormázas giccs egy hazug, korrupt családfővel a központban. A újgazdag boldogulás képének radikális kifordítása ezzel végső esztétikai minőségéhez érkezett: ezt jelképezi a berregő láncfűrész – amelyhez az apa lenvászon öltönyt visel –, a kék kiskosztüm a tisztaságmániás anyán, aki szájmaszkban indul gombát gyűjteni kis kosárkájával az erdőbe; s különösen kifejező a szerszámíjjal játszadozó kisfiú Fly Emirates feliratú pólóban. Olyasmivel, mint a baromfiudvar, nem fog itt kínlódni senki. És ahogy a vért csorgató kékkúti forrásnál összepöttyöződik Juli lányuk finom, bőr balerinacipője, az sem akármilyen jelenet.

„A káli életforma horrorátirata, végső soron pedig a civilizáció végén tátongó, önmaga eredetét sem ismerő erkölcsi lyuk.” Micsoda, micsoda?! Emberek, fogjatok le. Ha én a sajtót ezek után is követem, akkor az már egy minősített betegség.

Most beszélünk Gróffal először a Haramiák bemutatója óta. Magától mostanában úgysem hívna az igazgatóm, hacsak nincs próbaidőszak. Én hívom, nem veszi föl azonnal. Azt mondja, darálja, kérdés nélkül: javában jönnek a nézők, a bérletesekkel az évad végéig biztosan túléljük.

„Bukó?”, kérdezem élesen. Szünet. Hallom a kamarazenét a gellérthegyi szobájából.

„Bukfenc, ja. Ízes bukta. Láttad a kritikákat?”

„Láttam.”

Őt is meglepte a bukás ténye. Ha ez az. Igen, az. Részleges, nem totális, de egyelőre jó nagy zátony az életünkben. Menthetetlen, tudjuk, eszerint a sajtója is lesújtó, de a jegyeket még eléggé veszik. Pedig a szájhagyomány nem ismer tapintatot. Én aztán tudom, mert azóta buktam még egyet a tévében.

„Alex, én tavaly ősszel négyszer láttalak egymás után Hamletet játszani. Harmadik este összenéztünk Sulyokkal: mit gondolsz, meddig lehet ezt bírni? Aztán te a következő este még mélyebbre mentél, még nagyszerűbb lettél.”

„Igen, emlékszem, novemberben a Szentlélek szállhatott meg”, szabadkozom.

„Most meg nem.”

„Most meg nem, bocs”, csapok a térdemre.

„Semmi bocs. Biztos az én hibám. Abban a hitben engedtem el ez az előadást, hogy sikerült révbe navigálnom. És valamennyire tényleg. Ara jöttem rá, hogy ti mesehősöknek tűntök ebben a metál-jelmezben. Aki kicsit ijesztőnek talált benneteket, legalább annyira mulatságosnak is. Élitek a magatok életét, távol a tényektől. A valódi veszély érzetét, lássuk be, Alex, már rég nem az ilyen hősök hordozzák.”

„Hát, ja. Ez ilyen, Pista.”

„Máskor, ha buktam, már a próbaidőszak harmadánál tudtam, ez már csak egy kármentő előadás lehet. Jó már nem lesz, legyen minél kevésbé rossz. Most bíztam az utolsó percig. Tévedtem.”

„Nem olyan súlyos ez”, vigasztalom. Én vigasztalom őt. Ezt nem szeretem benne. Sulyok legalább végig akar menni a tökéletes megoldás keresésének útján. Ami mindig gyötrelmes. Gróf egyetlen ötletből indul ki, ami néha betalál, néha nem.

„Ha valami nem jól sül el, akkor kétségbeesem, mint most – mondja őszintének tűnő hangon. – Sulyok szerint nincs más hátra, megint harapni kell egy nagyot, mint az állat.”

„Igen-igen.”

„És végre kell hajtani a csúcstámadást. Újra és újra. Biztos, hogy megtettél mindent? Mi van, ha mégsem teljesen mindent? Utólagos fájdalmak, bassza meg. És mi van, ha mindet megtettél, mégsem kell a kutyának sem? Egyrészt, ugye, te azt szeretnéd, hogy tetsszen. Szégyenszemre vagy sem, de kétségtelenül ezt szeretnéd. Másrészt a józan eszeddel tudod, hogy nem fog tetszeni, mégsem tudod másképpen csinálni.”

„Ja, persze”, duruzsolom.

„Ha kielégítő magyarázatot találok rá, miért buktam meg, majdnem jobban örülök neki, mint a sikernek.”

„Most ezt higgyem el?”

Köhint. „És milyen ez a te sorozatod, Alexkém?”

„Adásba került. Egész jó. Imádják a nézők”, füllentem.

Egész jó, valóban minőségi. Ha magam vagyok, mégis elhányom tőle magam. Érzem, ha valamin még dolgoznom kell, de ez most nem az a helyzet. Szerintem nem szenvedek elismerés-függőségben. Végigolvastam mindezt, de ma sem fogok túl sokat görcsölni rajta, mit mondanak mások. Esetemben normális, ha naponta az az érzés gyötör, hogy nem vagyok elég jó. Mint most.

A kommentelőknek annyiban igazuk van, hogy kedvem ellenére dolgoztam. Mégsem mondhatni, hogy eladtam magam, hiszen az elkötelezettségemet nem vásárolhatták meg. Nincs igazuk abban, hogy nem mentem tönkre mindebben, és bármi másba belevághatok holnaptól. Tudathasadás, hogy közben a héten minden este játszom a Füst Milán Színházban, és ebből egy sem Hamlet, viszont kettő Haramiák. És minden hétfőn egy epizód a tévében. Csúcsrajáratás.

(Megjelent a Tiszatáj 2018/2. számában)

Jelenkor Kiadó

Pécs, 2018

534 oldal, 3999 Ft