Tiszatájonline | 2018. november 20.

A sokk a bőrünk alá kúszik

BACON, FREUD ÉS A LONDONI ISKOLA FESTÉSZETE
Még a Frida Kahlo-kiállítás is látogatható, a Magyar Nemzeti Galéria máris tálcán kínálja legújabb tárlatán az egyetemes képzőművészet – talán nem túlzás állítani – egyik legfontosabb korszakát, a Londoni iskola fénykorát. A Magyarországon először látható időszaki kiállítás elsősorban Lucian Freud, Francis Bacon, Leon Kossoff és Frank Auerbach munkásságára fókuszál, de láthatók az iskola utódainak, a figurális festészet tehetséges kortárs alkotóinak munkái is…. – TÓTH EMESE ÍRÁSA

BACON, FREUD ÉS A LONDONI ISKOLA FESTÉSZETE

Még a Frida Kahlo-kiállítás is látogatható, a Magyar Nemzeti Galéria máris tálcán kínálja legújabb tárlatán az egyetemes képzőművészet – talán nem túlzás állítani – egyik legfontosabb korszakát,  a Londoni iskola fénykorát. A Magyarországon először látható időszaki kiállítás elsősorban Lucian Freud, Francis Bacon, Leon Kossoff és Frank Auerbach munkásságára fókuszál, de láthatók az iskola utódainak, a figurális festészet tehetséges kortárs alkotóinak munkái is.

A kiállítás viszonylag sok részből áll és nem a megszokott kronológiát használja a korszak és a művészek bemutatására, sokkal inkább az volt a cél, hogy egyes alkotót részletesen megismerjünk. Nem kell félnünk attól, hogy nem kapunk teljes képet a Londoni iskoláról, opcionálisan válogathatunk a szubjektív módon számunkra tetsző kollekciók között. Paula Regótól kezdve David Hockneyn, Chaïm Soutine-on, Alberto Giacomettin keresztül egészen Glenn Brown-ig és Jenny Saville-ig mindenki megtalálhatja a kedvére valót. A figurális festészet a képzőművészetnek azért kifejezetten fontos ága, mert a segítségével mosódnak el olyan határok amelyek addig nem hagyták igazán kibontakozni új irányzatokat. Az emberi test mondhatni reflektorfénybe került, ám a fordulatot az hozta, hogy ennek ábrázolásához nem minden esetben kellett ténylegesen az emberi test. A képek témájától függően amorf kézzel gyártott figurák, próbababák és egyéb olyan objektumok is megfeleltek az alakábrázolás céljának. Paula Rego például összművészeti jelentőséggel sok esetben különös figurák, bábok, színházi díszletelemek segítségével, nem meglepően már-már a teatralitás határait súrolva kvázi megkomponálta tárgyai segítségével a képeket, de oly módon ahogy színházi darabokat szokás megtervezni. Képein a valóságban élettelen, első látásra nem koherensen egymás mellé pakolt tárgyak levegőhöz jutnak, így teljesen átértelmeződik, eszközszerűvé válik az anyagi kompozíció és átadja helyét a végső produktumnak, az olajfestménynek.

A figurális festészeti stílus előnyei közé tartozik még a más művészeti kategóriában értelmezett absztrakt alkotásokhoz hasonlóan, hogy tökéletesen kiszélesíti az értelmezés skáláját. Például mindegyik londoni iskolában alkotó festő másként értelmezi az embert magát. Van, akinél főleg a nőiség kerül terítékre, van, akit a test maszkulin, robosztus jellege ihletett meg, de van, aki az embertömeg kaotikus vizualitásából nyert inspirációt. Bizonyos szempontból a művészek is egy általuk befogadott látványvilágot dolgoznak fel, és a londoni iskola műveit szemlélve azért nagyon fontos ez, mert itt valóban van helye a másodlagos, szabad, a művészétől független értelmezésnek. Épp ezért az egyik problematikus pontja a tárlatnak, hogy sok esetben túl sok információt kapunk egy-egy alkotó szándékáról, amely egyrészt értelemszerűen kielégítően informatív, másrészt viszont adott esetben tökéletesen keretek közé szoríthatja a befogadás folyamatát. Ha részleteiben megismerjük egy mű keletkezését nagy eséllyel ezzel az információhalmazzal fejünkben fogjuk látni az adott műalkotást. Az, hogy elolvassuk-e persze opcionális, de úgy gondolom létezik középút a teljes magyarázat és a kellő mennyiségű háttértörténet formulája között.

Vegyük például Francis Bacon 1972-es Tryptich August című művét. Az egész hasonlít egyébként egy másik művéhez az 1961-es Seated Figure-höz, de a triptichonban mintha egy egészen sajátos történet lenne elmesélve. A három kép egyszerre alkot egységet és káoszt, egyszerre szól az emberi test szoborszerű erejéről és sérülékeny fluiditásáról. A három kép első ránézésre is egyértelműen az érzékekre kíván hatni, szinte mellékes is lesz a névben a triptichon (összecsukható szárnyas oltár) megjelölés, hiszen nem azt kezdjük el vizsgálni, hogy ténylegesen megfelel-e a definíciónak, hanem a depresszív színek és a formák összhangjára vagy épp diszharmóniájára fókuszálunk, külön-külön. Mintegy magunknak kell kirakni saját interpretációnkat, épp ezért jótékony minél kevesebb háttérinformációval rendelkezni.

A londoni iskola alkotásaira nem véletlenül megfelelő kifejezés, hogy a „bőrünk alá kúszik”. Az ebben az időben alkotó művészek tökéletesen különböző módon tökéletesen ismerték az emberi testet, ki részleteiben vizsgálva, ki egy átfogó képet alkotva. Teljesen új irányt adtak továbbá a tájképfestészetnek illetve a városfestészetnek is, mintha minden egyes művész egy különösen színes szűrő lenne, egy kép sem egyforma, még azok közt sem találhatunk masszív korrelációt, akiknek például ugyanaz volt a mestere. A képek a rideg valóság és a légies álomszerűség határán billegnek, de sajátosságuk, hogy még az igazán realistának szánt képeken is találni valamilyen absztrakt részletet, amely elemeli a képet a szokványos értelmezés sokszor talán túlságosan enervált közegéből.

Tóth Emese

   

Képek: MNG