Emberek rongyok között

SECONDHAND (SZOVJETŰDÖK) AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN

Újfent a múltfeldolgozás kedvelt színházi missziója jegyében indította az évadot az Örkény Színház. Bagossy László rendező és a köré gyűjtött, Kovács D. Dánielből, illetőleg a Színművészeti Egyetem hallgatóiból összeálló alkotócsapat Szvetlana Alekszejevics Nobel-díjjal jutalmazott könyvei alapján készítették el a Madách téri teátrum évadnyitó bemutatóját. A Secondhand – szovjetűdök című előadás az oroszországi posztszovjet létezés esszenciáját igyekszik színpadra vinni: megtört identitású, zsákutcába fordult, megkövesedett sorsú egyének dagonyáznak a ruhahalmokkal teleszórt színpadon, hírt adva magukról és arról a jelenkori Oroszországról, amelynek népei óriási medveként cipelik hátukon a huszadik század megannyi traumáját.

Alekszejevics prózája egyfajta lajstrom, egymásba fonódó önvallomások és tanúságtételek összefüggő szövete, amelyek mélyén az az alapkérdés lappang, hogy miért és mennyiben határozza meg ilyen markánsan a történelmi múlt a jelenbeli mentalitásjegyeket, magatartásmintákat és ízléspreferenciákat. Avagy az európai életformák nyugatról kelet felé tartó markáns – a történelem viharaitól predesztinált – különbözőségét. Hogy a kommunista rendszer következtében miért látunk megannyi, kisszerűségüktől szabadulni nem tudó karaktereket, a provincializmustól moccanni képtelen, a modernizációs kihívásokra válaszolni alig tudó sorsokat.

Bagossy és Kovács D. rendezése joggal nyúlt a fehérorosz írónő könyveihez, hiszen ezek a problémakörök az itthoni posztszocialista létezésmód megannyi kérdésével, a Homo Kadaricus kiveszni nem tudó lélekvilágával is számos ponton korrelál. Az előadás azonban megbicsaklik a formai öntvény keresésekor, azaz nem talál megfelelő nézőpontot a színre vitt sorsok hiteles megformálásához. Az előadás hangulatvilágát domináló harsányság főként a zenében (rap) és a színészi játékban érvényesül, a rendezés ugyanis túlzott gesztusokkal, markánsan széttartó stílusjegyek egymásba fordításával operál. Ezért olykor eltávolítja, máskor közel hozza a színpadra vitt karakterek életútját. Sajátos libikókajáték keletkezik ezzel: szekvenciákat, pillanatfelvételekbe sűrített identitásmintákat mutat fel az előadás az Orosz Kisemberről, akik dokumentarista eszközökkel, nagy idők nagy tanúiként mesélnek magukról. Jóllehet eközben a rendezés alig tud reflektálni a múlt ábrázolásának mechanizmusára, nem tudja megfelelően artikulálni az eltávolítás politikáját. Konkrétan nem rajzolja el, nem helyezi idézőjelbe a referenciális olvasás lehetőségét: azaz belecsúszik egy olyan ábrázolási rendbe, ami előzetesen azt sugallja a nézőnek, hogy az orosz ember márpedig ilyen. Ennek megfelelően a bántóan egysíkú ecsetkezeléssel élő jelenetek aláássák a rendezés színvonalát. A szerepösszevonásokkal élő előadásban példának okáért Epres Attilát idősödő exkatonaként láthatjuk, aki erőszakorientált militarizmusa és – természetesen – túlfűtött alkoholizmusa tesz egyszerre ismerőssé és rendkívül visszataszítóvá. Csuja Imre érzéki jelenetben mesél Csernobilban elvesztett kislányáról, a szenvedés hihetetlen magányáról, miközben reménytelenül cipeli magával egykori házuk keretestül megőrzött ajtaját: ennyi emlék maradt az atomkatasztrófa által felperzselt egykori életéből. De úgyszintén ismerős és a kilencvenes évek kopott hangulatát idézi Csákányi Eszter sztahanovista üzletasszonya, akiben sajátosan egyesül a kommunista ideológiájával elegyített keleti kapitalizmus ízlésficama.

A Secondhand – címében is utalva a színen felhalmozott használt ruhahalmokra, az ízléskritika oldaláról igyekszik megragadni a szocializmus által érintett népek jelenlegi életkörülményeit. Avítt szaggal körbevont, elhasználódott életek váltakoznak a színen, akiket egyfelől megtépázott a történelem, másfelől pedig a túlélés, a rendszer támasztotta megfelelés, így a hierarchikusság, a vezető felé táplált lojalitás, az orosz föld megvédésével igazolható militarizmus, az örökös megtámadottság-érzet olyan mentalitásjegyeket termelt ki, amelyek által tragikusan vicces, máskor bántóan visszataszító figurákként látjuk Oroszország színpadának szereplőit. S olybá tűnik, hogy ez az előadás legnagyobb hibája is, hiszen a művház penészedett levegőjébe belehasító mozgalmi dalok, a katonasággal párosított kizárólagos férfiasságeszményt hirdető jelenetek, vagy a Sztálin örök nagyságán elmélkedő nénike (Pogány Judit) tablója olyan egyveleget eredményez, amiből kiérezhető ennek a traumacsomagnak a súlya, átérezhető annak a tragikuma, hogy milyen reménytelen mókuskerékben őrlődnek azok, akiket ilyen súlyosan érintett a kommunista utópia földi megvalósulása.

Ugyanakkor mégis elhibázott – vagy mondjuk úgy – nem kellően árnyalt a fókusz, hiszen félrecsúszik a karikatúrajelleg: a színen esdeklő karakterek pedig valamilyen távoli Másikként jelennek meg, akikről hiába állítja az előadásnyitó narráció, hogy akár mi is lehetnénk. A színen látható karakterek ugyanis egyértelműen a távoli orosz föld szülötteiként reprezentálódnak, igazi kisemberekként, akikre az előadás alapján akár azt is mondhatjuk, hogy igen, ők azok, akik még mindig Sztálint sírják vissza, s ma bizonyára Putyinra szavaznak.

Hiszen még nem tartanak ott, ahol. Ahol ugyebár kellene.

Fritz Gergely

SECONDHAND (szovjetűdök)