Hitlernek tapsolnak a Vígben

A DIKTÁTOR ESZENYI ENIKŐ RENDEZÉSÉBEN

Vegyes érzésekkel kevert kíváncsisággal foglaltam el helyemet a Vígszínház nézőterén a teátrum új évadának első bemutatója, A diktátor című előadás kezdése előtti percekben.  Foglalkoztatott, hogy miként lehet színpadra vinni Charlie Chaplin remekművekkel egy lapon említhető, 1940-ben bemutatott filmjét 2018-ban, másfelől az a szempont sem hagyott nyugodni, hogy a darabbal kapcsolatos nézői elvárásokat mennyire fogja visszaigazolni az este. Azaz a hatalom ábrázolásával szembeni bátorság jelentkezni fog-e az alapanyag színpadi megformáltságának módjában.

Merthogy már az is kérdéses, hogy találunk-e valódi apropót e kétségkívül nagy mű adaptálásához (s itt a szórakoztatást zárjuk ki a felmerülő lehetőségek közül). Ez ugyanis nem holmi naiv-retorikus kérdés, hiszen a téma aktualitására történő közhelyes hivatkozás nem tekinthető kielégítő magyarázatnak (a mai magyar színházban elvileg minden előadás roppant aktuális, olvashatjuk majd’ minden színházi alkotóval készült interjúban). Chaplin filmje ugyanis szorosan összefonódik keletkezésének történelmi kontextusával, nemcsak politikai, hanem esztétikai értelemben is, miközben a mai néző számára is nagyfokú műélvezetet kínál. Hiszen a film formanyelve és Chaplin színészi működése önmagában iróniahordozó jelentéskeretet kölcsönzött az alkotásnak, így ami a filmben egy szilárd bázison alapuló formai adottság, színházi viszonyok között már jóval sikamlósabb (vagy mondjuk úgy: dramaturgiailag átgondolandó) foglalat. Még akkor is, ha a burleszk a színházból vált meghatározó filmes műfajjá, A diktátor (és Chaplin zsenialitása) aligha emelhető át egy az egyben színpadra. A képeken keresztül Chaplinnek sikerült a Tomániában hatalomra jutó Hynkellel azonos fizimiskájú borbélysegéd kalandos történetét egy gazdagon rétegzett burleszk filmnyelven keresztül ábrázolnia, aminek vizuális esztétikája önmagában reflektálhatóvá teszi, hogy a film még a második világháború esszenciájának tekinthető események (így a holokauszt) előtt keletkezett. És épp ez az a perspektíva, aminél fogva Chaplin filmje ma is élvezhető, még akkor is, ha a második világháború és főként Hitler ábrázolásával már teljesen más utakon jár a művészettörténet, s a pátosszal kapcsolatos ízléskategóriáink sem feltétlenül korrelálnak a film hangulatvilágával.

A Vígszínház előadása mindezen buktatókat szemmel láthatóan inkább megkerüli, mintsem tudomást vesz róluk. Így A diktátor színpadi adaptációja – végül is logikus módon – kapcsol copy-paste–üzemódba, s inkább lohol reménytelenül a film után, mintsem kísérel meg bátrabb esztétikai kockázatokat vállalni. Az Eszenyi Enikő rendezte est tartópillére kétségkívül ifj. Vidnyánszky Attila játéka, aki kitűnő arányérzékkel és mesteri szerepelemzéssel formálja meg (és nem reprodukálja!) a borbélysegédet, legeredetibben Brahms Magyar táncokjára szcenírozott borotválásjelenetben csillogtatva meg tudását. Ifj. Vidnyánszky a borbély figurájában sűrűsödő huszadik századi kisemberi létezés tartalmait, illetve annak pikareszket megidéző groteszk kalandozásait gazdag mozgás- és gesztusjátékkal hívja életre, s magabiztosan vált át a Tomániát uraló diktátor, Hynkel szerepére. Ám ami az első jelenetekben még olajozottan és hitelesen működik, az a két és fél órás előadás során nem képes az újdonság erejével hatni, ugyanis a játék egyre inkább a technikai tudástár lajstromszerű felmutatása és a hatásvadász látványelemek üres puffogtatása következtében az érdektelenség határait súrolja. A színészek ifj. Vidnyánszkyhoz képest szinte egytől egyig másodrangú szereplehetőségeket kapnak, ami nem korántsem az ő, mindinkább az adaptáció karakterrajzainak felületességének tudható be. Emellett globálisan igaz, hogy ifj. Vidnyánszky, a Schultz hadnagyot alakító Wunderlich József, a Herr Spejzet megformáló Hajduk Károly, vagy a borbélysegéd szerelmét, Hannát játszó Szilágyi Csenge is sokkal komplexebb szerepformálásra alkalmas színészek A diktátor felkínálta karakterekhez képest. Azaz koncepcionális problémákat érintő kérdés, hogy bármennyire is kitűnő ifj. Vidnyánszky Attila játéka, biztosan üdvös-e, ha egy ilyen kaliberű színész akrobatamutatványok, vagy látványos magánszámok (például, mikor Hynkelként egy eperdarabot dob magasba, hogy aztán a szájába pottyanjon) után kapjon nyílt színi tapsot a Víg publikumától. S ez amiatt is kelt disszonáns érzést, mivel a rendezés cseppfolyós művészi karaktere igencsak csalfa képet sugároz: a kockáztatás elmaradása dacára ugyanis a szórakoztatás populárisabb irányát sem meri határozottan képviselni. S ez minden bizonnyal a közönségnek is feltűnt, hiszen ugyanúgy díjazták ifj. Vidnyánszkyt borbélysegédként és Hynkelként, aki akkor is nyílt színi tapsot kapott, amikor épp diktátorként halandzsázta ötletszerűségektől és szóviccektől túldúsuló Hitler-szónoklatokat imitáló mondandóját. De akkor sem maradt el a nézői elismerés, amikor ifj. Vidnyánszky a híres filmjelenet mintájára gyermekelőadásba kívánkozó módon dobta be a nézőtérre a lufiból készült földgömböt. A diktátor kisszerűsége így nem ironikus fénytörésben jelent meg, azaz nem a hatalom kinevetése, hanem az infantilizáló mutatványeszközök próbálták biztosítani az előadás humorát, amire szövegszinten is jócskán volt példa (számomra a Heil Hitler analógiájára telefonba beleszóló Spejz ’Hejló’ jelentette a mélypontot). Egyedüli üdítő kivételként Hynkel-Napaloni találkozásjelenete említhető, amit az olasz diktátort játszó Király Dániel mesterien önironikus játéka tett emlékezetessé.

Az előadás mindazonáltal túlnyomórészt muzealizál, másol, néhol emléket állít a nagyelőd filmnek, de végtére is nem akar párbeszédbe elegyedni a jelennel. S nemcsak társadalmi, hanem művészi ábrázolás szempontjából sem. Ifj. Vidnyánszky a színpad csúcsából felemelkedő, farácsozatú emelvényen kezd el szónokolni Hynkelként, később óriási díszletelemekre mászik (kísértetiesen úgy, mint Eszenyi tavalyi Hamlet-rendezésében). A néhol a grandiozitásától tolakodóan giccses, máskor papírmasészerűen kaptafaegyszerű, hol pedig átgondolatlanságból fakadóan didaktikus díszlet igencsak megzavarja az orientációs pontokat kereső nézői befogadást. A holokauszt előjeleire utaló didaktikusság ráadásul az ízléstelenség határát súrolja: az előadás egyfelől úgy tekint díszletszinten a holokausztra, mintha tényleg 1940-ben lennénk, ezzel szemben a narrátornak megtett Tudósító (Ember Márk) sorra beszámol a gettóban történt szörnyűségekről, illetőleg a népirtás előjeleiről is. A díszlet által színre vitt gettó vizualitása ugyanakkor olyan, mintha nem telt volna el az esemény óta közel hetvenöt év. A zsidók elkülönítéséül szolgáló tér inkább hajaz egy meseszerű, kedélyes-álromantikus mézeskalácsgettóra, ahol bár éldegélnek zsidók, s akikre még olykor rá is tör néhány mamlasz náci katona, de a gettó léte önmagában nem egy autentikus, megrendültséget kiváltó helyszín. (S ne feledjük azt se, hogy maga Chaplin nyilatkozta, hogy ha tudott volna a haláltáborok létéről, nem forgatja le a filmet. Azaz pontosan tisztában volt az ábrázolásmód etikai konnotációival, amit a víges előadás megpróbál gondosan ignorálni.) Az előadás így öntudatlanul is gumicsontnak, valamint morális fegyvernek használja fel a holokausztot (a díszletbe lógó nejlonra felfestett Dávid-csillagok között a ’zsidó’, illetve a ’make war, not love’ felirat is ebbe a sorba illik), ami a történeti kontextus hiányában a légüres térben lebegvén alig bír valódi etikai téttel.

Eszenyi Enikő rendezése így a Vígszínház nagyszínpadra álmodott remake-szerű adaptációinak eddigi sorába illik. Pedig nem volt ez mindig így, emlékezzünk a nagyszínpad egykori kockázatvállaló előadásaira, akár Bodó Viktor munkáira (A revizor, majd a Koldusopera), vagy a Mohácsi-testvérek Miller-rendezésére.

A diktátorból tétnélküli, a jelenre olykor kiszóló, ám arról alig valamit gondoló előadás vált, javarészt kézenfekvő értelmezésekkel. Amikért aligha érdemes művészszínházba járni, hiszen ha esetlegesen tisztán arra vágynék, akkor célirányosan egy oldott bulvárdarabra váltottam volna jegyet.

Fritz Gergely

Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház