Húsz éles köröm

BORDA RÉKA: HOAX – FERENCZ MÓNIKA: HÁTAM MÖGÖTT DÉL

Két, húszas éveiben járó költő verseskötetét adta ki a tavaly a Scolar Kiadó: Borda Rékától, a Hoax-ot míg Ferencz Mónikától, a Hátam mögött dél címűt – és ez nem hoax, akarom mondani nem álhír.

Mint ahogy az sem, hogy mindkettőjüknek ez az első kötete. Olvasva őket aztán, őszintén meglephet minket, hogy máris milyen – kifejlett – lírikusi izomzattal bírnak. Nyilvánvalóan nem kezdők. Azaz, hogy kezdők, de nem úgy, vagyis, hogy… Mindegy, hagyjuk.

Egyébként a Hoax – kötetnyitó verse – ezzel kezdődik: „Beszaladtam utánad a légmentes tengerbe,/ hogy kettőnk viszonyából új mitológiák szülessenek” (1992/ 13. old.). Másképp indítja kötetét, Ferencz Mónika; mégpedig így: „A gyerekkor egyik hazugsága szerint/ bármerre fordulsz, északra tartasz” (Észak/ Előttem van észak, 9. old.)

Bizonytalanság, ez a (némileg közhelyes) szó villan eszembe elsőként, a két kötetet olvasva; létbizonytalanság – de természetesen a szó ontológiai értelmében. Az életben – ahogy ezekben a versekben is – semmi sem úgy van, ahogy annak lennie kell. Viszockij erről a következőképpen fogalmaz, egy versében: Templom se, kocsma se szent,/ Nem szent, fiúk, semmi,/ Nem úgy van se lent, se fent,/ Mint kellene lenni; Borda Réka meg így: „Jól tette nem szeretni Istent./ Ha lakott is valahol, csípőtől lefelé” (Hale-Bopp-üstökös, 20. old.); míg Ferencz Mónika: „Ami megváltást ígér,/ az kérészéletű és látszólagos” (Délkelet/ Planck-idő, 23. old.)

Beszélhetünk e – manapság – költőnőkről? Hogyne, beszélhetünk. Most is azt csinálom. De: „Egyedül képzeletünk szab neki határt./ Neked például, aki nem hiszel/ a nagy férfiak teremtőerejében,/ különösen messzire vihet a szemed” (Püthagorasz triptichonja, 61. old.) – írja Borda Réka, akiről Pollágh Péter – többek között – a következőképpen vallja, az utószóban: „Én nem tegezném le őt semmiképpen!” (A méltóság málnája, 80. old.) Amin mi, csöppet sem csodálkozhatunk. Bár, ugyanez elmondható Ferencz Mónikáról is: „Elképzelem, ahogy megérintelek,/ és gyökerestül fordulnak ki a földből a kőrisek”(Északnyugat/ Kőrisek, 59. old.) Ferencz Mónika lírájáról Ladik Katalin versei jutnak eszembe elsőként, az ő mágikus költészete, teremtő nyelvi ereje: „Megint virágzom. / A húst, amibe öltözöm,/ most varrja a holdpikkelyes kút.” (Ladik Katalin: Ebihal); míg Borda Réka műveiről Falcsik Marié. Például ez: „nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek/ azt abból tudom hogy szenvedek” (Falcsik Mari: Feminin) Le kell végre mondanunk arról, hogy a kortárs irodalmat „női irodalommá” vagy „férfi irodalommá” válasszuk ketté. Az irodalom – egy. Valami vagy jó, vagy sem. Ez az egyetlen, amit nyugodt szívvel elválaszthatunk, sőt el is kell választanunk.

Valóban, van valami – isteni – őserő ebben a két költőnőben. Az igazi műalkotásokat mindig körülveszi valami aura. Sugárzásuk, kisugárzásuk, mondjuk úgy; lelkük van. Legyen ez vers vagy próza, kép vagy szobor, mindegy.  Ezt érzi az ember (ha van hozzá érzékenysége.) Náluk is: helyenként olyan erővel hatnak ránk a képeik, soraik, hogy – valósággal szó szerint – csillagokat látunk. Ahogy Ferencz Mónika kötetének hátoldalán olvashatjuk: „A Hátam mögött dél elolvasása után garantáltan mindenki felpillant az éjszakai égboltra”. És, esetleg még el is időzgethetünk rajta.

Vajon mennyi metafizikát bír el egy vékonyka kötet? A választ tudjuk: akármennyit. Ha a német költőt, mint Dichter-t nézzük, akkor ez a szó egyben sűrítő-t is jelent. Nos, Borda Réka – az egyik Dichterin –, verseire is simán illik ez. Azt írta Karinthy Frigyes Tóth Árpád verseiről, hogy: két egymást követő szava nyomán felismerhető. És ez minden valamirevaló költőről elmondható. Milyen kihegyezett, sűrű sora ez Borda Rékának: „(…) hegyes műkörömmel kapaszkodik a sejtelem” (Gömbvillám, 30. old.) Mondhatni – elnézést a szóért – boszorkányos ügyességgel és tudatossággal forralja-kavarja ki a szavakat. Kevesebb verseiben az érzelem – hogy ezzel az erősen kompromittált szóval éljek.

Nem úgy, mint Ferencz Mónikánál. Ő, valamelyest bőbeszédűbb (vannak hosszabb költeményei is a kötetében, például a Cefeidák című vers), és, úgymond, érzelem-gazdagabb. Hasonlóan vékonyka kötete (hiszen mind a két kötet hetven-egynéhány oldalt tesz ki), is hasonló súlyú. Igazán szép és igen modern következő képe: „(…) beálltunk két vodkásüvegnek tűnő csillagkép alá” (Valami kiszámíthatatlan, 11. old.); mely üveg-jelenet mámorától valósággal beállunk mi is… Valóban, a jó verstől mindig megittasodunk.

Helyet kér ez a két költő. Sőt, tulajdonképpen már bent is vannak. De kötet nélkül, ugyebár, nem költő a költő. Ez a két kis könyv viszont már tekinthető belépőnek is (vagy fellépőnek), a Parnasszusra.

Eddig, szinte végig párhuzamosan írtam Borda Réka és Ferencz Mónika versművészetéről – a párhuzamosok ritka találkozása ez.  Nem véletlenül tettem: hiszen egyformán fiatalok (közel egyidősek – pár hónap van köztük); ez az első kötetük; és egy kiadó adta ki, a közel ugyanolyan vastag kötetüket; mindkettő gondolkodó típus. A jó start nem csak a sportban döntő. Jó volt jó első köteteiket olvasni. De… Kérem a következőt!

     Jahoda Sándor

Borda Réka: Hoax (versek)

Scolar Kiadó

Budapest, 2017

81 oldal, 1495 Ft

Ferencz Mónika: Hátam mögött dél (versek)

Scolar Kiadó

Budapest, 2017

76 oldal, 1495 Ft