Ingatlanmaffia alulnézetből

SPIRÓ GYÖRGY SZÉLJEGY CÍMŰ DARABJA A KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZBAN

Megérne egy átfogó esszét, hogy a budapesti Katona József Színház repertoárszerkesztése milyen átalakuláson ment keresztül az utóbbi esztendők során. A főváros vezető művészszínháza egy olyan, saját identitását továbbra is magabiztosan sugárzó intézmény, amely egyfajta világítótorony-szerepet betöltve igyekszik reflektálni a hazai társadalmi problémákra, amiket aztán színpadi anyaggá gyúrva tár a nézőközönség elé az ötödik kerületben található teátrum falai között. Ezzel önmagában egyáltalán nincs probléma, azzal viszont olyankor már jócskán akad, hogy egy művészszínház milyen esztétikai rendet képvisel konkrét társadalmi kérdések színrevitelekor, s hogy az általa használt színházi nyelv alkalmazásakor milyen mértékben reflektál önnön intézményi pozíciójára.

Spiró György Széljegy című, Katonában bemutatott darabja ugyanis szintén nem mentes attól a törekvéstől, hogy teatralizálja a mindennapi valóságot, hovatovább a színház segítségével leplezze le a hétköznapokat átszövő haszonlesés gátlástalan működését. Az előadás – ahogy azt már több kritikus is megjegyezte – valóban egy közhelyes ötletre épül, ami önmagában még nem feltétlenül problematikus (hiszen számos korszakos mű kiindulópontja közhely), ám a Széljegy ábrázolta mindennapi posvány az egyéni sorsdráma és a fájdalmasan egyszerű általánosság között lebeg.

A darab rendezője Zsámbéki Gábor, aki a Kamra szűk terébe applikálja az egyébként korántsem bonyolult cselekményt, a nézőtér a színpad körül helyezkedik el, a középpontba telepített színpad pedig egy szintúgy aprócska terrénum, amit egy ízléstelenül nagy fényerővel bíró lámpasereg világít meg. A díszlet meglehetősen minimalista, átlátszó design-asztal foglalja el a tér közepét, amit azonos stílusú székek vesznek körül.

A Széljegy négy színészt foglalkoztat, a helyszín mindvégig az Ügyvédnő (Rezes Judit) irodája, ahol egy véletlen folytán találkozik két egykori osztálytárs: Ügyvédnő és Nő (Fullajtár Andrea). Az alaptörténet szerint Nő eladná belvárosi kislakását és kertes házat vásárolna a természet közeli agglomerációban. Ennek hatására a rég elmúlt iskolai évekről folytatott kedélyes nosztalgiázás közben az Ügyvédnő fejéből kipattan egy mesterterv: elhinti, hogy éppen van egy eladó ház a főváros peremén, ami nagyon jó vételnek ígérkezik. A vétel egyetlen szépséghibája, hogy tulajdoni lapja az öröklési procedúra befejezéséig széljegyet rejt, mivel a végrendelet szerinti örököst a vér szerinti leszármazottak beperelték, így a bírósági döntésig az ingatlan tulajdoni háttere meghatározatlan. A ház tulajdonosa ugyanis Ingatlanos (Bányai Kelemen Barna), akiről kiderül, hogy az idős nők az esetei, akik elhalálozásuk előtt az általuk tett „önzetlen” szolgálataiért ráhagyják ingatlanukat. Ettől a ponttól kezdve a történet folyása kívülről szemlélve igencsak kiszámítható. Ügyvédnő ügyes praktikákat vet be, azaz először fellelkesíti Nőt, majd visszafogottan ecseteli a vásárlás kockázatait. Amikor Nő elbizonytalanodik, ismét a vétel előnyeit hangsúlyozza, a jogi háttér ecsetelésekor pedig olyan nyelvi formulákat használ, aminek homályosságából fakadó magasröptűsége egy sajátos hatalmi klímát teremt meg, amiben Nő csakis alárendelt szereplőként vehet részt. Spiró darabja úgy ábrázolja a Nő becsapásának folyamatát, hogy azt a közte és Ügyvédnő közti kommunikációs eszközkészlet eltérésében mutatja fel, így kettejük alá-fölérendeltsége egyben a köztük uralkodó világértelmezési kompetenciakülönbségből fakad. Azaz Nő naivsága egyben a nyelv birtoklásának és használatának deficitjében jelentkezik, ami egyenes következménye annak, hogy Nő egy ilyen nyelvi-hatalmi közegben nem mondhat nemet (csak amikor már késő). Nő lépre csalásának folyamatát, azaz a foglaló címén tőle kicsalt hárommillió forint elvesztéséből fakadó egyéni sorstragédiát az előadás megindító módon képes artikulálni, azonban globálisabb szinten a másfél órás mű jelentésköre már fájó általánosságokba csap át.

Spiró reflektáltanul dichotomikus keretek közé illeszti a hétköznapok mocskát ábrázoló cselekményt, miközben az alaptörténet a névadáson keresztül a Spiró-drámák által követett általános példázatszerűséget erősíti. Nincsenek identifikáló nevek, ám az általánosból kiinduló történet nem képes elrugaszkodni a sematizmustól. Ezt hűen kiütközik a karakterrajzok: Ügyvédnő gazdag és gátlástalan, míg Nő, aki foglalkozását tekintve műszaki fordító, meglehetősen szerény körülmények között tengődik. A kiváló Rezes Judit otthonosan mozog Ügyvédnő szerepében: azonban annak tipikus jellemvonásait, így anyagi egzisztenciájából fakadó önhitt kivagyiságát olykor túlzott gesztusjátékkal teszi természetellenessé. Ügyvédnő kirívóan csinos öltözködése, illetve magasságából fakadó tekintélyt parancsoló megjelenése tökéletes ellentéte Nő meggyötört, gondterhelt küllemének. Fullajtár Andrea mély és akkurátus alakítása átfogóan jeleníti meg a karakter kiszolgáltatott vergődését, el lehet hinni róla a napi teendők jármából fakadó szenvedést, és a hétköznapi robot nyomasztó terhét. A Szombathelyről nyáron a Katonába igazolt Bányai Kelemen Barna Ingatlanosa szintúgy profizmust tükröz: mesteri alakítása kitűnően hozza a minden hájjal megkent nagydumás macsó prototípusát, aki rábeszélőgépként működve csalja ki gyanútlan áldozatai pénzét. Bányai Kelemen minimális eszközökhöz folyamodik szerepformálásánál, harsány mozdulatai és gondosan felépített mondandójának lehengerlő beszédstílusa rögvest megteremti a mindenkori ingatlanmaffiózó karakterét, aki mindig tudja, hogy mit kell mondani a naiv ügyfélnek. Ez pontosan lekövethető abban a jelenetben, amikor Nő édesanyja is színre lép Takács Kati alakításában: ekkor adják át mindennemű okirat nélkül a hárommillió forintnyi foglalót. Amikor is Mama nemhogy nem veszi észre a csalás megtörténtét, hanem még ki is fejezi Ingatlanossal szembeni szimpátiáját. Takács Kati önironikus karakterrajza remekül hozza felszínre a sematikus idősnéni-figurát. Rendkívül sokat fecseg, folytonosan lekezelő tónusban kommunikál lányával, miközben felfele, a magasok felé hízeleg. Mindez idő alatt lassítja az ügy intézését, az éledező vétel kockázataiból pedig semmit sem észlel. Őt is és lányát is megkérdőjelezhetetlenül alárendelt kisember-szereplőként ábrázolja az előadás, ami végül a kisember pénzügyi kisemmizésére felesküdött haszonleső karvalyok működésének sablonos ábrázolási rendjét követi.

Az előadás által sugallt képlet szerint ugyanis adott volt két osztálytárs, akik azonos helyzetből indultak, mindketten kitűnően tanultak, ám az élet, s főként a kapitalizmus győztest és a vesztest kreált belőlük. Így az előadás képlete szerint aki gonosz és haszonleső volt, az bizonyosan az is marad, a kisember pedig (aki keményen dolgozik?) minduntalan áldozatul esik a haszonleső nagyvadak fondorlatainak, így alárendelt szerepe szintúgy állandó. Az utolsó előtti jelenet ezt tovább erősíti, hiszen a vételtől való visszalépés bejelentésével ismét megjelenő Nőt nemcsak megalázzák és elzavarják, hanem Ügyvédnő és Ingatlanos önhitt módon már következő áldozatukat keresik. Mert nekik csak a pénz számít. Hogy ez a kliséhalmozás mennyire illik a Katona színpadára, az már nézői ízlés kérdése.

Kettős érzéseket vált ki a Széljegy, hiszen nehezen tagadható, hogy megérintő előadás, az összkép mégis sekélyes, hiszen megerősíti dichotomikus gondolkodási mintáinkat. Amiktől inkább szabadulni kellene.

Fritz Gergely

Fotók: katonajozsefszinhaz.hu