Sötétbe burkolózó történelem

NAPSZÁLLTA

Holokauszt-dráma után ezúttal a nagyszabású történelmi freskó destrukciójára esküdött fel az Oscar-díjas Nemes Jeles László. A Napszállta bár első blikkre az új akadémizmust fémjelző Szabó István filmjeivel (a Mephistótól A Napfény ízéig) mutathat rokonságot, gyorsan tisztázódik, ilyesmiről szó sincs, a Saul fia direktora új utakat igyekszik törni a műfajban.

Tematikai és stiláris azonosságok egyaránt szervezik a Napszálltát és a direktor előző nagyjátékfilmjét. Intenzív szubjektivitáson nyugvó snittek vonják bűvkörükbe a teljes játékidőt, a mozi összes vizuális megoldását. Az I. világháború előtti Budapesten kóválygó kalapszalon-örökösnő Leiter Írisz ugyanúgy halad át környezetén, mint a Sonderkommandóban szolgáló Saul Auslander: csaknem örökké az ő premier plánjából nézzük, hogyan szabadul el a káosz. A Napszállta kiváló hangtechnikai megoldásai zajokra, diszharmonikus zörejekre irányítják a figyelmet – a főhősnővel együtt nyerjük vissza vagy éppen veszítjük el orientációs pontjainkat. Újabb hasonlóságként Nemes Jeles a rokoni kapcsolatokat is karóba húzza: míg a Saul fiában a címszereplő nem tudja megadni a végtisztességet halott gyermekének, addig Írisz korábban sosem látott bátyja identitását próbálja felfejteni, hogy aztán a rejtély megoldásával maga a lány is önállósulhasson.

Karakterdrámába illő határhelyzeteken túl azonban a film másra is kitér: a Napszállta, csakúgy, mint a Saul fia egy többnyelvű, szinte bábeli zűrzavarban veszteglő világot ábrázol. Rohad az egész civilizáció, tort ül az árulás, a bizalmatlanság, a nem tudás, a magány, szaporodnak a lelket egyre jobban ziláló kérdések – a film nyitófőcímében mutatott, szimbolikusan bealkonyuló budapesti tájképfestmény túlságosan egyszerű metaforája ennek a negatív átalakulásnak. Nemcsak a történelem viharai hangosabbak az első világégés lassú, de biztos eljövetelével, a polgári miliő is önmagát pusztítja el. Nemes Jeles László közel 150 perces anti-eposzával kezdetben nincs semmi probléma. Formanyelve csodálatosan érett, lassú gépmozgásra épülő operatőri munka visz bennünket az enigmák legmélyére. Erdély Mátyás lélegzetelállító, olajfestményeket idéző képein árnyékba boruló, feketébe váltó arcok tükrözik a totális bizonytalanságot, képen kívüli fizikai atrocitások zavarják a nézői komfortérzetet, titkok, ki nem mondott szavak töltenek el szorongással. Jelképes, hogy a direktor és képfestője mind inkább lecserélik a klasszicizált történelmi drámák nagytotáljait, és inkább szekondokra, közelikre voksolnak – a Napszállta arra keresi a választ, hogyan éli meg az átlagember a legsúlyosabb fordulópontokat.

Leiter Írisz ugyancsak kívülálló: nem dolgozhat a nevét viselő kalapszalonban, lenézik, derült égből villámcsapásként sújt le a döntő felismerés, bátyjával végül fizikai konfrontációba keveredik. A krimiket vagy a képi megjelenítés révén távolról film noirokat is idéző dramaturgiában csupán a játékidő feléig releváns a nyomozás-narratíva, a rendező viszonylag hamar ignorálja az addigi centrális kérdést („Kicsoda Leiter Kálmán?”), hogy újabb történetszálakat indítson el. Innentől pedig kicsúszik az irányítás Nemes Jeles kezéből. Kidolgozatlan figurák gyalogolnak át a színen, újabb, ám az előzőnél jóval laposabban írt és emiatt érdektelenebb dilemmák halmozódnak. Míg a Napszállta első fele tudatosan szervezte a historikus és a privát káoszt, addig a második félidőre Nemes Jeles elvész a részletekben, a történetet átható összefüggéstelenség sajnos kihat a film struktúrájára is, így a néző csak kapkodja a fejét, tanácstalanul igyekszik feleletekre lelni, vagy ami rosszabb, teljes közönnyel legelteti a szemét a továbbra is gyönyörű vizualitáson, ám a történetvezetés abszolút elidegenítőnek hat, és félő, cseppet sem szándékosan.

Bár valahol a háttérben érezhető, a rendezőt igencsak foglalkoztatja Írisz belső odüsszeiája és azzal együtt a lány fejlődéstörténete, a Napszállta rendszertelensége miatt ezt már egyáltalán nem olyan könnyű átérezni. Ügyes felvetés, miszerint a film a Saul fia feminista látószöget hasznosító párdarabja – szemben az előző mozi férfitekintetet aláásó törekvéseivel –, ám egyrészt Jakab Juli hol kiforrott, hol bizonytalan, gyakran mimikán, parányi rezdüléseken nyugvó játéka, másrészt az átgondolatlan cselekményszövés miatt ez a téma csupán mutatóban van jelen. Tudható, hogy a hősnő jellemformálódása fontos, az is, miért, csak éppen hiányzik belőle az igazi dráma, a tét és a súly. Eközben a Napszállta a saját történelmi párhuzamait is kidomborítaná, szintén felemás eredménnyel: a háború és az egyén viszonya, netán a különböző habitusú, hátterű figurák ideológiai összeütközése veszítenek erejükből. Nem segít az sem, hogy a film éppen a fordulópontot jelentő félidő után nemcsak darabjaira hullik, hanem unalomba fullad, túlnyújtottá válik – indokolatlan a 144 perces hossz.

Befejezésében összeér a történelem és az egyéni sors, Íriszt immár a közegéből végképp kiszakítva, ismét helytállásra késztetve látjuk, ám a kevesebb több lett volna. Lökjön ki bennünket a székükből a felkavaró, sőt, már-már infernális hangkulissza, a lassú kameramozgás és a végső, szűk képkivágás összhatása, Nemes Jeles végül nyíltan megmutat, nem visszafogottan sejtet, némileg el is árulja karakterdrámai felvetéseit egy határozott történelmi, és így konzervatívnak tűnő állításért. Az utolsó pillanatok primitív leegyszerűsítésekként érkeznek, kegyelemdöfést adva a Napszálltának – az ígéretes kezdet után nagy csalódás ez a film a Saul fia alkotójától.

Szabó Ádám

Napszállta – magyar film (2018)

Rendezte: Nemes Jeles László
Forgatókönyv: Nemes Jeles László, Clara Royer, Matthieu Tapanier
Zene: Melis László
Operatőr: Erdély Mátyás
Vágó: Matthieu Tapanier
Producer: Sipos Gábor, Rajna Gábor

Szereplők: Jakab Juli, Vlad Ivanov, Björn Freiberg, Susanne Wuest, Bárdos Judit, Balsai Mónika, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor