Tiszatájonline | 2018. szeptember 30.

A csillagok süllyedő világa

A CSILLAGOK SZÍVE
A Homo Ludens Project ezúttal Roskó Gábor, Munkácsy-díjas grafikus művésszel karöltve alkotta meg legújabb produkcióját, melynek alapját az előadás címével azonos kötet adja. A Bodrogi Tibor és Karip Sára által szerkesztett gyűjtemény a leghíresebb afrikai meséket tartalmazza, amelyek az önálló történetvezetésen túl átfogó képet adnak Afrika kultúrtörténetéről is… – TÓTH EMESE KRITIKÁJA

HOMO LUDENS PROJECT FEAT. ROSKÓ GÁBOR: A CSILLAGOK SZÍVE

Nem, a cím nem minden ízében rokonítandó az 1980-as évek francia rajzfilmsorozatával (Les Mondes Engloutis). Talán csak annyiban, hogy a Homo Ludens Project legújabb előadását látva, a rajzfilm megnézésekor tapasztalt érzéshez hasonlóan egy szürreális, nem e világi mesefolyamba csöppenünk, amely sokáig kísér még bennünket. De olyan szempontból is vannak hasonlóságok, hogy A csillagok szívében elhangzott történetek sem a klasszikus értelemben vett tanulságot tartalmazzák. Az afrikai nép meséinek szereplői, hovatovább főhősei olykor kegyetlenek, számítóak és sajnos a jók sem szükségképpen nyerik el jutalmukat.

A Homo Ludens Project ezúttal Roskó Gábor, Munkácsy-díjas grafikus művésszel karöltve alkotta meg legújabb produkcióját, melynek alapját az előadás címével azonos kötet adja. A Bodrogi Tibor és Karip Sára által szerkesztett gyűjtemény a leghíresebb afrikai meséket tartalmazza, amelyek az önálló történetvezetésen túl átfogó képet adnak Afrika kultúrtörténetéről is. Főszereplői állatok emberi tulajdonságokkal felruházva, és nem egy olyan példázatot hallunk a Homo Ludens színészei (Mezei Tímea és Szilágyi Szabolcs) tolmácsolásában, amelyből egyértelműen következtethetünk bizonyos viselkedésformák elkorcsosulására. Van itt a hazugságtól kezdve a gyűlöleten át a szeretetig minden, de még az utóbbi sem azt a tökéletes, idillikus jelleget kapja, mint ahogy azt megszoktuk. Az afrikai meseirodalom fogalmai ugyanis eléggé különböznek az általunk ismertektől: kevésbé szájbarágósak, hisz jóval mélyebbről jönnek, ösztönös érzelmekből merítenek. A narratívában sincs meg „az egyik pontból szükségszerűen a másikba jutás” gyakorlata, mert ad hoc életesemények adják a cselekményt – akár csak a valóságban. Az események azonnal hatnak az érzelmekre, így a katarzisig sem egy kikövezett út vezet; ez a formanyelv pedig meglepően jól működött a Homo Ludens társulatnál.

Számos korábbi előadásukban, változó minőségben, de mindig nagy hangsúlyt kapott a vizualitás. A Roskó Gáborral megvalósított közös produkcióból derült ki igazán, hogy játszi könnyedséggel építik be az erre az alkalomra készült képzőművészeti alkotásokat, ez esetben az ikonikus, transzparens és mozgatható  állatfigurákat. Benkő Imola rendező az előadást ezért is nevezi transzparensjátéknak, amely egyszerre ruházza fel élettel az élettelen tárgyat és vezeti a hús-vér színészt végig a színen. Ezt jól tükrözi, hogy érzelmeket kapnak még a természeti jelenségek is, vagy ahogyan a cím sejteti, a csillagok.

Mivel a két színész egyszerre több állatot is megszemélyesít, a játék tekintetében inkább az érzelmek széles skáláját bejáró metódusról beszélhetünk. Az előadás elején a Homo Ludens szokásához híven egy absztrakt valósággal nyit, melyben a két játszó a 19. századi pejoratív színházi maszkot, a blackface-t használja karakteréhez. Ezzel az alapvetően sértő és kirekesztő színházi trükkel az úgynevezett „white privilige” érában gyakorlatilag viccet csináltak a fekete bőrű emberekből. A Homo Ludens előadásában a blackface azonban a fordított pszichológia elvén működik, és nem ők válnak nevetségessé, sokkal inkább a leckéztetés és a rasszizmus kritikájának eszközévé teszik. Hovatovább igen tanulságos 2018-ban blackface előadást nézni, főleg olyan közhangulatban, amelyben felvetődik az ötlet, hogy fehér színészekkel játszatják el a fekete történelemről szóló Porgy és Bess című Gershwin-operát. Az előadás erősségei közé tartozik még az élőzenekar, amely a klasszikus értelemben vett zenei etapoktól kezdve a különböző állati eredetű és természeti hangeffektekig szinte kimaxolja a lehetőségeit, ez által is közelebb hozva a szövegeket a közönséghez.

Nem mindennapi tehát az ilyen témaválasztás, többek közt ezért is asszociáltam az süllyedésre, hiszen sajnos Atlantiszt idéző feledésbe kezd merülni nemcsak az ilyen távoli kultúrák sajátos mesevilága, de lassan a miénk is. Holott mindig is a mese volt a legalkalmasabb átkötés a komoly és a könnyed témák között, sőt, sokak számára mai napig ez bizonyul a legjobb médiumnak a szikár valóság igazságainak befogadására.

Tóth Emese

Fotók: Homo Ludens / Kerekes Zoltán