Géczi Marno János versei

Hommage à Ady

Testükbe zárva haladnak el egymás

mellett a felszabadult lelkek,

akaratuk, mint két inga,

egymáson keresztül átleng:

előre és egyelőre van még pár perc

a nyárból hátra, mely ha beteljesült,

marad veszteg, ami mégsem

veszett vele együtt kárba.

Jogot formál a két lélek

a hegyet hágva és

visszaereszkedve a völgybe,

vagy – az Írás szerint – a pusztába;

és a hegynek, maguk között, nevet adnak.

Mást, mint amire a hegyoldalban

lakó népek még hallgatnak.

És átkelve a völgy hídján

rálépnek egy vaslapra –

ó, vasakarat, mely egybeköti

a lengve függőt a súlyos szárazfölddel.

Ívet ír le a lélekpár,

a testüket fel-feltárva,

mintha zárkájuknak szárnya

kelne, épülvén alattuk

a legkorszerűbb kaszárnya.

A legrosszabbkor, alvásidőben

Szomszédai verik a falat, és

rendőrt emlegetnek. Engem álmomból

ver fel a nyüszítése, mintha szél-

lökésekre ébrednék, úgy zokog

öklendezve, tanácsosabb talán

visszafordulnom a jobb oldalamra,

hátat fordítanom ennek a panel

panaszfalnak. Most már üvölt szinte.

Most pedig már nem is marad abba.

Ordít. A vihart utánozza. Fák

dőlnek ki, hasogatnak tőle a

fejemben, mintha artikulált szót

még az életben nem is hallott volna,

talán nem állt szóba vele senki,

pedig szótárakkal teletömve

a szája, szájpadlása, torkig van

különböző nyelvű beszédekkel,

beszédekkel a nyomorról, pénzről,

mely olaj a nyomor máglyájára,

és még egy rakás hasonló beszéddel,

amit csak nem vesz be a gyomrom,

félálomban, mikor tudod, hogy alszom,

és álmodod csupán, hogy valami

olcsóbb helyen eszem, a legrosszabbkor,

alvásidőben. Szomszédaidtól

úgy értesülsz, válófélben vannak,

épp egymás torkának esve falnak

ők is, míg a falban magában éh-

ínség pusztít, és kúszik felfelé

benne a hideg nyiroktartalom,

kínai konyhaképek a falon,

kinek jár, kinek árt a szánalom.

Falat bontani határesetben –

mit segít az a nyomorultakon?

Küldik a járőrkocsit, hallod át

végre a válságba került szomszédból,

s nyomban rá a szirénázó járőr-

kocsit is, most pedig már a beledben

csikordul a hirtelen rohamosztag,

benne leszel egy új sorozatban,

várod hát, hogy hozzám is behatolnak,

és hozzád, akit most alig hallak,

meghaltál, gondolom, vagy készülsz

felszívódni csöndben a vénádba,

jó lesz ott megaludni rossz időben,

mikor pár napnyi zsenge tavasz után

nyomban a legkomiszabb ősz jön.

Dereng már

Hommage à Arthur Rimbaud

Ott guggol a kelő napnak háttal

lent a parton, a régi tónál,

mintha gyermekkorába ugrana

vissza szöcske gyanánt; úgy is guggol

szinte, az igét megfelezve, hogy

a két ‘g’ elheverve szembesüljön

egymással, akár a hangyák. Feje

árnyékot vet a tó vizére, mely

most sötét még és nyugodt, míg rézsút

fölébb nem hág a Nap, kitakarva

árnyékát, mint sűrű álmát, melyből

egy halott hangja sürgette ide ki;

a hang még mindig benne, belefagyva;

s így a vizen, mint a parton, a hangya

betűk szaporodnak… Végre mintha

őstükörben látná magát, egy tű-

hegynyi ér cikkan át tűzpirosan

a hártyás bőrön, s ahol gyűrődés jön,

ráncokat vet a viaszosan nehéz

tükör, akárha bronzzal bevont cserzett

pajzson, amelyről az apostol szól

elhíresült levelében. De ki harcol

itt a képen kívül, vagy magán kívül

a szóban forgó pajzs mögött? A hang

bújna meg ott, lecsapni készen rá

arra, aki a képet – mely “Dereng már!” –

fölfedi? – Az ábrázattól visszahőköl;

beleborzong, ahogy a víz borzolódik,

kezdődvén a harsány reggel. Mikor

az éj felszakad, s ürítkezni kezd el

ki-ki, s a korán kelő ráébred,

hogy egyelőre dolgavégezetlen

ő is; holott guggol, mint a szöcskék,

s a szó közepén elfekvő hangyapár;

majd amit a papír töröl, s a víz el-

öblöget – de nem tükrözi vissza már.

Harmatfű

Csupasz, egykedvű tekintet,

hasonlatos lehet az Úréhoz,

mielőtt épp teremteni kezdett

volna. Kék szemét most rajtam tartja.

Türkiznek látom egy fél perc múlva.

Vagy még hamarább. De hát mondják is,

hogy ki-ki olyan színben találja

szíve flóráját, amilyenben az

a sorsát festi meg ecsetvonásra

ecsetvonásról – attól függően,

hogy állványával, mely a saját két lába,

éppen hol húzta meg magát. Flórája

a bokrok mögül lesi őt, a tőzeg

ezüstnyárfásából. Pucérságom

mintha vonzaná, és ifjúságom

nemkülönben, s hogy férfi vagyok.

Bőröm olvadni kezd, vörös izmok

kötegei tűnnek elő belőlem,

fehér inak, szürke porcok, minden

pillantása lesújt, hajlít, eltöröl,

csapnivalóságom formálja tovább,

létem kínját bontja ki kínos

valóságomból. Szemléltető tárgyat

állít elő belőlem, majd megvárat,

hogy ismerős-e a magyarázat

nekem is. A gondolat erőmet veszi,

s szempilláival cirógatom magam.

S akkor a szemhéja rám csukódik,

és emésztőnedveiben füröszt meg

a húsevő harmatfű.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/11. számában)