Teli torokból

AZ UTOLSÓ KÉT NAP
A THEALTEREN

A Thealter utolsó két napja igazi színházi ínyencségeket tartogatott a fesztivál résztvevői számára. Pénteken egy minden elemében egyedi és sajátos táncnyelvi produkciót, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Lift – boys will be boys című koreográfiáját tekinthette meg a nagyérdemű. Fehér Ferenc rendezésében három színész, Deák Zoltán, Szekrényes László és Veres Nagy Attila szerepelnek egy liftkabin alapterületének megfeleltethető aprócska térben. Az előadás kizárólag mozgásra épül, verbalitás nincs, csak üvöltések vagy hangfoszlányok dolgoztatják meg időnként a színészek hangszálait.

A menedzser-világ atmoszféráját megidéző térben mindhárom színész elegáns öltönyt visel, a jelenetről jelenetre változó mozgásalakzatok pedig a filmes snittek gyorsaságát idézik. Olyan ez a lift mint egyfajta szelep, karneváli menedék, utazóit a realistásokból néhány percre kimetsző időgép, ahol a maszkokat magukra öltő business manek egy időre kiléphetnek a közegük által megszabott viselkedésnormákból és – ha rövid időre is – de levezethetik a felgyülemlett stresszt. A stresszlevezetés azonban alá-fölérendeltségi viszonyokat generál a liftbeli mikrokozmoszban: megjelenik a mindennapi munka daráló-üzemmódja, az aláírásokért sorban álló csinovnyik-szerep, ám hirtelen váltással az egyik szereplőből felbukkan az ősember-állapotot megidéző transzlét, ennek megfelelően a közeg macsóságából fakadó gyermeki kisszerűség valósága is. A Lift dinamikus, az időt és a teret egyaránt besűrítő, tűpontosan megkoreografált játék, amelyben a menedzserek világa csak eszköz és kiindulópont, benne a mozdulatokon keresztül sokkalta egyetemesebb módon fogalmazódik meg a verbális konfliktusok mögötti agresszió, valamint az elfojtott feszültségek testet szétfeszítő hálózata.

A sepsiszentgyörgyiek előadása után két frissen végzett színművész szereplésével volt látható Carly Wijs Mi és ők című, a beszláni túszdrámát két gyermek szemszögéből ábrázoló alkotása. A darabot Fehér Balázs Benő rendezte, aki izgalmas formanyelv alkalmazásával, a színészek által kihúzott selyemzsinórháló segítségével érzékeltette a foglyul ejtettség szorongató állapotát. A két színész, így László Lili és Vilmányi Benett arányosan kidolgozott karakterépítése és őszinte játéka egy igencsak emlékezetes színházi élményt kínált.

A Thealter utolsó, szombati napjának programja pedig kis híján keretes szerkezetűre sikeredett: a második napon bemutatott Hasszán aga felesége című Urbán András-rendezést követően szintén a vajdasági művész munkája zárta a kilencnapos fesztivált. Maga Urbán egy politikailag brutálisan inkorrekt előadásnak aposztrofálta saját, Az Úr nevében című rendezését. A téma a menekültkérdés, pontosabban a menekültekről folytatható európai diskurzus feltérképezése. Az előadás formanyelve az Urbán-rendezéseknek megfelelően többnyire minimalista akciók, azaz a színészek nézőkkel történő szembenállásán, s eltérő hosszúságú, a menekültekről szóló gyűlöletmonológok felmondásán alapul. A négy színészt, így Kucsov Boriszt, Mészáros Gábort, Mikes Imre Eleket és Nagyabonyi Emesét foglalkoztató előadásban a színészek által elbeszélt migráns-történetek a túlzás esztétikai minőségére épülnek. A játék ezáltal egyfajta szelep-funkciót lát el, a letiltott és elfojtott idegenellenes gondolatok felnyitását, s azok eltitkolásán alapuló ál-altruista társadalmi valóságunkat igyekszik megragadni. Ez a parádésan ironikus és humoros dramaturgia azonban számtalanszor megszakad: Urbán a kultúrák és identitások ütköztetésekor kipárolgó ideológiamorzsákat igyekszik színre vinni, azaz a kereszténység-iszlám törésvonal megjelenítése tulajdonképpen az előadás látványvilágával és színpadi akcióival fonódik egybe. A színen szétszabdalt disznófej vagy a színészek meztelenre vetkőzése az iszlám hagyományokkal való inkompatibilitást hivatott kifejezni, miközben a gyűlölet egyre inkább az előadás jelhasználatának is integráns része lesz. Ahogy a témával kapcsolatos számtalan valóságkonstrukció, narratíva, elbeszélés és világmagyarázat cirkulál a színen, úgy próbál az előadás verbális és vizuális szinten egyaránt határsértővé válni, azaz olyan határterületeket keresni, amely ízléstelensége okán vált ki ellenszenvet a nézőkből. A vizuális, audiovizuális, valamint verbális sokkolás túlzásra épülő gesztusrendszere egyfelől kellő iróniával távolítja el a befogadót az előadásbeli gyűlöletmonológok komolyan vehetőségétől, míg az olyan közjátékszerű szekvenciák, mint Nagyabonyi Emese kiszólása („elég mocskosnak érzem most magunkat”) képes egyfajta etikai önreflexiót is kiváltani a gyűlöletfortissimóra épülő előadásnyelvvel szemben.

Az előadás másik rétege egyfajta európai szorongástérképet rajzol ki: a német és európai bűntudat, a kelet-európai ostromlott erőd-szindróma szimptómái mellé az iszlám fenyegetettség-érzés különböző jelölőinek sokasága illesztődik, így a nikábot viselő nő (szintén Nagyabonyi Emese alakításában) alakja a test és a testek feletti uralom kérdését boncolgatja. Ebbe a motívumhálóba illeszkedik a csontvázakból kiállított hármas feszület installációja, illetve a színészek által magukra kent fehér festék ártatlanság-szimbóluma is, amely az individuális nyugati testképet az idegennek minősített testképekkel hozza párbeszédbe, ezáltal elbizonytalanítva a kulturális különbségekkel szembeni, berögzült értelmezések helytállóságát.

Megrázó és elgondolkodtató előadás Az Úr nevében, s korántsem a divatosan provokatívnak címkézhető volta miatt, hanem abból kifolyólag, hogy igyekezett formát keresni és találni az erőszak-, társadalom-, és politikakritika színházi megfogalmazásához a kultúraköziség oly aktuális kontextusában. Méltó zárása volt a kilencnapos Thealternek.

Fritz Gergely

Fotók: thealterfoto2018