Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva

SZIVERI JÁNOS*

 

¤

Mindenek fölött

a Begáról fújt a szél,

és szarszag szállt a levegőben.

Olykor vonatfütty.

Ittuk a szirupokat:

édes, édesebb, még édesebb.

Ittuk a Vitacitrolt,

életben kellett maradni.

Cipeltük magunkban a birtokos ragokat.

Más idők jártak akkor:

a paplan alatt a szocializmus horkolt.

Minden bú és bánat ellenére.

A fűthetetlen pályaudvaron

mindenki saját vonatát várta.

¤

A Begáról szél fújt.

A kishúgát el akarta

cserélni egy farkaskutyáért.

Nem a gólya hozta.

Tessék szépen felnőni!

A világ még érthető volt,

az a rettenetes világ, amit

önmagunkból összebarkácsolunk.

¤

A családi sifonérban

a gyümölcsoltó boldogasszony

mantrát mormolt.

Muskátlik virítottak az ablakban,

aznap épp kikeltek a kiscsibék,

J. nem csinálta meg a házi feladatát.

¤

A fény által lesznek a dolgok:

látlak barátom,

a Katolikus Portán, ahogy

beléptél az Ifjúsági Tribün ajtaján.

Jelentőségteljesen szívtad a cigarettát.

Megismételhetetlen egyediség

és esendő mulandóság.

Anno – a bohémség kezdete.

Minden adott volt egy jó kalandra.

Még nem voltunk húsz évesek se.

Akik voltunk: kamaszok, fiatalok,

alig pelyhedzett szakállunk.

Nemrég még a Bonanzát néztük,

templomba jártunk,

áldoztunk és bérmálkoztunk,

olykor moziba mentünk, matinéra,

Jupit ittunk és Koktát,

Winnetou halálakor sírtunk.

És szabad volt hinni másban,

de egyet már biztos tudtunk:

a fény által lesznek a dolgok.

¤

Burekot ettünk a Duna utcában,

bózát ittunk a Buleváron,

szabadon gyakorlatoztunk

szövegekkel, képekkel,

érzésekkel, szenvedélyekkel.

Emlékeim ilyenek:

első irodalmi estünk a Tribün képtárában:

Bálint – Csányi – Fenyvesi – Sziveri.

Becker Béla gitározott.

És David Bowie énekelt.

A versek tornacipőben gyakorlatoztak.

A punkok már hangoltak: New York Dolls.

Kanál csörgött a marha hátulsó térdkalácsában.

¤

Nyeltük a könnygázt.

Érdek ütközött érdekkel.

Ököl arccal, pisztolygolyó fejjel,

autó emberrel, joghurt szélvédővel.

A világ története bonyolódott,

és folyton elrohant mellettünk.

Nálunk a kézifék mindig behúzva:

antibébi, ideológiai hókuszpók.

A néptánc mozgalom épp elkezdődött,

nem volt abban hiba.

Sejtettük: nincsen élet halál nélkül,

de nem nagyon törődtünk vele.

A semmi előbb vagy utóbb

úgyis megtalálja értelmét.

¤

68 decibel.

Az évek csak teltek-múltak.

Versbe töltöttük a pálinkákat.

A serpenyőben hurka sült,

a háttérben valaki hatvannyolcról énekelt.

Angliában anarchia dúlt,

Text Pistols és egyebek,

megjelentek az irokéz frizurák.

Nyakaltad a gyomorerősítő samponokat.

Tükörsima vizeken siklottunk. Mindenekfölött.

Mi tartottuk össze a világmindenség elemeit.

Lassan kicserélődött az összes sejtünk.

Amit kerestünk: mindenekfölött

a végtelen mondat szépsége.

¤

Újvidéken volt egy kocsma,

úgy hívták Dominó.

Oda jártunk, inni-enni és

magyarul beszélgetni.

Dominózni nem lehetett.

Nem is nagyon akartunk.

Viszont sakkozni lehetett.

Üldögélt ott, egy meghatározatlan korú

autista gyerek, valódi sakkbajnok,

sorra verte a normálisokat.

Voltak más autisták is,

de ők nem sakkoztak.

Ők is hadilábon álltak a valósággal.

Újvidék utcáin kóvályogtunk,

mint Szókratész és a libafos.

¤

Sokaknak jelszava vala

akkor a lázadás és a szabadság.

Mindenki boldog akart lenni.

De az út poklokon át vezetett

a boldogságba: Highway to Hell.

Talpunkat törték a rücskös kövek.

Raszputyin rázta magát egy diszkótáncban.

Már szaporodtak bennünk az emléktöredékek.

Óvni kellett volna tőlük a hasnyálmirigyed.

¤

Bírták a fagyot a lánctalpasok:

Goszpity, Lika.

Egy garnizonmozi hátul fényt okádott.

Kemény volt a tészta.

Bakaszag. Éjjel a pokróc alatt,

ölelni lett volna jó az otthoni párnákat.

¤

Ezüst nyár:

hétköznapi boldogságok.

A lányok csak úgy meztelenül

besétáltak a verseinkbe:

a szájuk cseresznye,

a kezük selyem,

gondolatuk, mint a bársony.

¤

Miközben a pléd alá nyúltál,

lábait maga alá húzta a lány,

– a hangsúly majd ezen legyen –:

a kombinéból pedig kibuggyantak

őzikeszemű mellbimbói.

¤

A bőröndben néhány régi

Új Symposion:

a 179-től a 215. számig.

Torok Sándor munkái,

Ion Flora versei, stb.

(Társadalom, művészet, kritika).

Aztán meghalt Tito.

Emlékszámot kellett készíteni:

mindenki megírta a maga Tito-versét,

csak mi nem.

¤

Azon az estén, amikor megölték John Lennont,

az Újvidéki Televízióban éppen ügyeletes voltam

(Ny. Tónit helyettesítettem).

Nekem kellett másfél perces anyagot készíteni.

Agyonlőtték, a ház kapujában végzett vele

Chapman, aki a Zabhegyezőt szorongatta.

Akkor és ott véget ért a beat-korszak.

Épphogy hazaértem a katonaságból,

májusban meghalt Tito.

Szexbombák robbantak a Burgban.

Azon a nyáron Kalapátival

autóstoppal bejártuk

Hollandiát, Londont és Párizst.

Egyik július a sok közül:

egyszer majd szeretném rekonstruálni,

a hangok hangjait, a képek képeit,

és az összes díszletet. Semmi füstöt,

csak az illatot, de azt nagyon!

Decemberben kivégezték Lennont.

Azon a decemberi estén még szigorú

komiszárok őrizték álmainkat.

¤

Nyár volt azon a meg nem festett képen:

éppen Bécsbe mentünk,

a Magyar Műhely találkozójára,

hallottuk Határ Győzőt,

láttuk Megyik János pálcika-szobrait.

Zalán futott végig a folyosón?

Aztán meg beesett a vizes medencébe.

Bámultuk Tolvaj Feri

a szekrényben sorakozó cipőit,

ingjeit, nyakkendőit, zakóit.

Két punk Újvidékről:

útnak indult egy-egy szál pólóban,

farmerban, tornacipőben.

Izomból nyomtuk a coolt.

Nyomkodtuk a mantrát.

Lemezek után kutattunk,

az Einstein On The Beach előadás

zenei anyagát kerestük,

egy dupla bakelitet, Philip Glass zenéjét.

(Az előadást Robert Wilson rendezte,

Belgrádban láttuk a Bitefen.)

Bécsben, az Opera környéki aluljáróban

volt egy nagy hanglemezbolt.

Ott leltünk rá a nyár vakmelegében:

Einstein On The Beach,

egy dupla bakelit a szikrázó egészben.

¤

Besúgóink elöl általában

a Kafe Bulevár teraszára menekültünk,

ott ücsörögtünk,

köszörültük a torkunkat,

bámultuk a lányokat,

szemünkben elszánt tétovasággal,

körülöttünk épült a kommunizmus,

gép mosta a heti szennyest:

zoknik, harisnyák,

tökalsó, makk-felső,

gatyák, bugyik.

És szentek libegtek a krizantémbokrok levelén.

A Rigómezőn még béke honolt,

se híre, se hamva nem volt

még az olcsó hamburgereknek,

ültünk a Kafe Bulevár teraszán,

tétován söröztünk,

egyikünk apja se nem volt partizán,

nem volt katonatiszt

és párttitkár se,

csak elektroműszerész és kovácsmester,

ránk se hederített a világ.

Tornacipőben a Kafé Bulevár teraszán:

tizenkilencre kértünk lapot.

¤

Lennon halála után

írtam egy verset

„Orgia mechanika” címmel,

McLuhant idéztem, a Beatlest

és az orosz rulettet emlegettem,

a történelem marhavagonjait.

A buzgómócsingok rögtön ráharaptak,

egyből lenyilaztak.

¤

Újvidék, Telep: Rózsaberek.

Albérlet közel a vakvágányhoz.

A bérlemény nyílászáróit Csöri,

az előző lakó, kékre festette.

A falra felraktuk Csáji Attila festményeit.

Pénz már akkor sem volt.

Fizetésed kevesebb volt, mint

a Forum kiadóház takarítónőinek.

¤

Több fény kellene.

Több mélység és magasság.

Valóságnak hittük, amit láttunk.

Szavakat hordtunk kupacba, össze.

Fiatalon minden más volt.

Borzongva indultunk a sötétség felé.

¤

Rég nem beszéltünk.

Mindenfélékről el is feledkeztem már,

elfeledtem Újvidéket, a telepi utcák nevét.

A vakvágányokat és a limáni hajnalokat.

Elfeledtek bennünket is.

Elfeledtek mind.

Ahogy mi is elfeledtük az egyszervolt lányokat,

a feledhetetlen pillanatokat,

a telepi kiskocsmákat,

ahol már nem beszél magyarul a pincér,

és nem érti szavunkat senki sem.

Elfeledtük Gyorgye Szudárszkit,

akit Rednek becéztünk.

Dominó volt a legjobb kocsma.

Elfeledtek mind a pincérnők,

És vég nélkül érkeznek a rímek,

mint partra a hullámok.

Mert Isten már csak ilyen:

mindent elfeledünk.

De reggel irány a tenger,

meg minden,

ami a vízben van.

¤

Utolsó sétánk Zuglóban,

a Handzsár utcától a kórházig:

Újvilág, Szenttamás, Titel, Csantavér,

Bácska utca. Újvidék sétány és tér.

Számba vettük életterünket, ahol élnünk adatott.

Valahogy csak kibírjuk még,

ezt a ránk mért kis időt.

Valahogy csak.

Zebrán át a Thökölin.

Sugarazás az Uzsoki kórházban.

A madarakról meséltél, hajnali énekükről,

a krizantémbokor levelén libegő szentlélekről.

¤

Az emlékezettel mindig baj van.

Huszonhét év után Alpárral

a Dombos Festen próbáltuk

rekonstruálni a dolgokat,

a kék kis-polszkit,

osztályrészünket,

a világ legkisebb autóját.

Próbáltuk összeszedni

az emlékezés foszlányait,

rekonstruálni gyomrod fekélyét,

hasnyálmirigyed történetét.

¤

1988 januárjában

Szabadkára mentünk

Alpárral, Nellivel és Bélával,

Jancsit meglátogatni a kórházban,

egy kék kis-polszkival.

A világ legkisebb autójával,

nem panaszkodtunk.

A bratanki vidáman tűrte gondjaink súlyát.

(A folyosón balra, harmadik ajtó,

ott halt meg apai nagyapám.)

Hazafelé – a szabadkai diagnózis tudatában –

még nagyobb súly nehezedett a tengelyekre.

Számba vettük életterünket,

ahol élnünk adatott:

Szabadka, Nagyfény, Topolya,

Kishegyes, Szikics, Feketics,

Szenttamás, Szőreg, Temerin.

Valahogy csak, valahogy csak

kibírjuk még ezt a ránk mért kis időt,

tele gyomorfekéllyel és hasnyálmiriggyel.

A világ talán legkisebb autójában

hallgatagon feszengtünk:

Némán rohant alattunk a róna,

menekülőre fogta.

¤

Sorokat találtam benne aláhúzva:

„… a tudás szükségszerűen elhagy bennünket, hiába jutunk birtokába. Az emlékező tudás érvényre jutása viszont útját állja az elmúlásnak,
az emlékezésben visszatérünk a folytonosság állapotába, az emlékező gondolkodás tevékenysége révén a halandók újat teremtenek avégett, hogy küzdve megmentsék azonosságukat és visszakapják ismételt módon a tudás stabilitását. Az emlékezés túlmutat a megőrzés és a megtartás funkcióin és nem egyszerűsíthető le mnemotechnikai jelek, a múltból felmerült kódok archeológiai rendszerezésével, a tudatba vésett mozzanatok összegyűjtésével. Az átmenet egzisztenciális tapasztalatát hordozza, de olyan módon, hogy elébe megy az eljövendőnek, nyitottá teszi a véges embert a jövő irányában.”.

(Losoncz Alpár)

¤

Történik, ami szokott:

zúgnak a gépek, termelődik a homály.

Lehalkítom a mantrát.

Lukácsfalvára már nem megyünk,

nagyapád gyümölcsösébe.

Nem megyünk Muzslára,

Bánátba, a Bega partjára.

Csend honol a tőzsdéken.

Összetörtek szemünkben a képek.

¤

Pislog majd a petróleum.

Pusztulnak a szavak, pereg az értelem.

Körülüljük a képzeletbeli asztalt:

leszünk némák és lármásak,

szófogadók és lázadók.

És mind a régiek:

Alpár, Csorba, Mák,

Kalapáti, Ria, Attila,

és Szűgyi.

Tenyerünkbe hajtjuk a fejünket,

és a múltból kilúgozzuk a mát.

Gyerekek, ami kaja a hűtőben van,

azt mind megehetjük!

Holnap lekapcsolják a szervereket.

¤

Zárójelben láttalak legutóbb,

nélküled hajlongtak a fák,

nélküled múlt az idő.

Nélküled dúlt az aszály,

nélküled jött a cunami.

Mit hozhat még a jövő?

Újból csend honol majd a tőzsdén,

a brókerek mind elmennek szörfözni.

Túl vagyunk sok mindenen,

a távolban olykor még felcsillan

a süllyedő Bohémia.

Lehalkítom a mantrát.

A kézifék behúzva,

már nem gurulunk a lejtőn:

torna, torna, csatorna,

halványul bennünk a múlt.

¤

A tudat csak előre mutat:

lassítom a mondatok áramlását,

lehalkítom a mantrát.

Lépcsőt ácsolok, festem a

a padlásra vezető lajtorját,

a mennyországba vezetőt.

Mindjárt indulok

Gabiért Csopakra.

 

* Sziveri János (1954–1990) költő. Muzslán született. Villanyszerelőnek tanult, majd az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékére iratkozott. A Magyar Szó pancsovai tudósítójaként dolgozott. Az Új Symposion főszerkesztője volt 1980-tól 1983-ig, amikor politikai okok miatt leváltják, és az általa vezetett szerkesztőséget felszámolják. A szabadkai színházban dramaturgként dolgozott, majd Budapestre költözött, ahol 36 éves korában hunyt el.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/11. számában)