Oláh András versei
Kányádi Sándorra emlékezve
amott a fák hegyén jár egy néma Krisztus
Galambfalva most az erdőelvi Sixtus
patak csobog s fölötte hold ragyog
fuldokolnak benne a csillagok
valaki jön valaki meg elmegy
ködöt pipál ma érted minden hegy
visszahúzódsz némán mint a kövi rák
s körülötted járni tanulnak a fák
alapművelet
Kányádi Sándorra emlékezve
mostanság sok a mínusz – kell a hely –
ezért a kivonások szaporodtak el
…látod senkise megy az úton
nem nyikorog a szekérkerék
nem bőg a tehén a szomszédban
nem szól a kolomp s néma a fürj is
és az út menti buja gaz sem nő fel az égig
* * *
a reflektor kihunyt kihalt a színpad
Isten az árnynak csalóka színt ad
előbújik minden amire vágyol
mosatlanul enni gyümölcsöt a fáról
trappolni a porban messzi mezőre
lenni tücsköknek bogaraknak őre
csüngni a meséket suttogó tájon
s hogy otthon valaki mindennap várjon
* * *
amott a fák hegyén jár egy néma Krisztus
Galambfalva most az erdőelvi Sixtus
patak csobog s fölötte hold ragyog
fuldokolnak benne a csillagok
valaki jön valaki meg elmegy
ködöt pipál ma érted minden hegy
visszahúzódsz némán mint a kövi rák
s körülötted járni tanulnak a fák
hol az a másik
a hegyeknek erre nincs semmi nyoma
sír a magány hogy hol lesz az otthona
csukott ablakodon hajnalfény játszik
keresed magadban: hol az a másik
szétszéledt szavak közt egy kérdőjel kinő
sirat a végleg lelassult idő
a beszédes csöndből a könny is kiveszett
szeretnéd mesébe szőni a színeket
de elveszti szirmát mindegyik virág
sárban ringatózik az elvetélt világ
mosolyra éhezik bennünk a halál
s átfagyott lelkünk haza már nem talál
