Tiszatájonline | 2018. július 2.

A pogromok „teatralitása”

A MOHÁCSI TESTVÉREK EGY PIACI NAP CÍMŰ ELŐADÁSA
A Radnóti Színházban bemutatott előadás Závada Pál zsidópogromokat ábrázoló regénye alapján készült, s bátran tekinthető a rendezőpáros legutóbbi munkáinak fényében az egyik legjobban sikerült produkciónak. Závada poétikailag igencsak problematikus regényének erényeit lényegében az előadás mutatja fel: miközben a prózai mű egyes szám első személyű elbeszélője túlzottan ráfókuszál az apró részletekre, addig az előadás egy koherensebb dramaturgiai rendszerben igyekszik átélhetővé tenni az 1946-os események tragikumát… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

A MOHÁCSI TESTVÉREK EGY PIACI NAP CÍMŰ ELŐADÁSA A RADNÓTI SZÍNHÁZBAN

Miután a Mohácsi testvérek az idei évadban bejárták a legfontosabb vidéki színházakat (Szombathelyen, Nyíregyházán, majd Miskolcon hoztak létre előadást), az évadot egy fővárosi rendezéssel zárták. A Radnóti Színházban bemutatott Egy piaci nap című előadás Závada Pál zsidópogromokat ábrázoló regénye alapján készült, s bátran tekinthető a rendezőpáros legutóbbi munkáinak fényében az egyik legjobban sikerült produkciónak. Závada poétikailag igencsak problematikus regényének erényeit lényegében az előadás mutatja fel: miközben a prózai mű egyes szám első személyű elbeszélője túlzottan ráfókuszál az apró részletekre (ellehetetlenítve ezzel az olvasó érzékenyítését), addig az előadás egy koherensebb dramaturgiai rendszerben igyekszik átélhetővé tenni az 1946-os események tragikumát.

A Mohácsi testvérek munkája szervesen illeszkedik az életmű eddigi darabjaihoz: az egész estés múltfeldolgozó-önvizsgáló színdarabok sorában (A helytartó, Csak egy szög, az 56 06, az Egyszer élünk, A Dohány utcai seriff vagy az E föld befogad) az Egy piaci nap egy újabb jelentős állomás. A Mohácsi-féle formanyelv szépen idomul az irodalmi alapanyaghoz, a színházi irónia, az önidézetek, a saját életműre történő reflexió mellett a történeti szituációk színpadra rendezése is ismerősnek hat. A rendezés finoman állítja fel az előadás tartópilléreit: a falusi mikroközösség háborút követő zilált állapota, így a létbizonytalanság és a nélkülözés a kommunista hatalom kiépülésének kontextusában jelenik meg. A tizennégy színészt foglalkoztató előadásban különösen fontos szerepet kap a narrátor-pozícióba helyezett Csóka Mária–Gellért Irén párosa, ami egyfelől produktív dramaturgiai döntésnek bizonyul, hiszen sokkal plasztikusabbá és nem utolsó sorban világosabbá teszi Závada zsúfolt regénytextusát. Emellett az előadás dramaturgiai íve is azt példázza, hogy a történet korántsem célelvűen a pogromok ábrázolása felé tendál. A faluközösség posztháborús viszonyainak kibontása szélesebb keretezést biztosít a lincselések megtörténtének. Gazdagabbá és rétegzettebbé válik Mária alakja, és a kulcsszereplő Hadnagy Sándor (Pál András alakítása) figurája is. Így nemcsak a háborús nélkülözés, az elfojtások és családi titkok garmadája, hanem a patriarchális hatalomviszonyok is érvényesülnek a színészi játékban.

Az Egy piaci nap a Mohácsi-előadásokból ismert formanyelvnek megfelelően a mítosz és a valóság egybefonódása, valamint a tragikum irónián alapuló kifordítása mentén szervezi az 1946-os események színrevitelét. A stilizáltság és a korabeli hangulatvilág keveredéséből összeálló színpadképet egyfelől Remete Kriszta autentikus jelmezei, illetve Khell Zsolt félkörívben elhelyezkedő, deszkarudakat, stilizált szíjakat, láncokat megidéző, sötét színekkel domináló díszlete határozza meg. Ebben a miliőben ritmizálja a történet kibontakozását Mária (Radnay Csilla) és Irén (Martinovics Dorina) párosa. Az első jelenet klasszikus dramaturgiai mintát rajzol meg, hiszen nem várt „idegenek,” valójában holokauszt-túlélő zsidók érkeznek vissza egykori lakóhelyükre, amelynek apropóján a falut reprezentáló tömegben megindul a „keresztény gyerekek eltűnéséről” és a felhalmozott zsidó vagyonokról szóló rémhírek vírusszerű terjedése. Említésre sem érdemes, hogy Mohácsit a történelem logikája izgatja, így nem a múlt felszíni, rekonstruálhatatlan kérdései kerülnek fókuszba, hanem annak mélystruktúrái: ahogy a rendező a színlapi jegyzetben utal rá nem az a kérdés, hogy az akkori elkövetők „gonoszak voltak-e vagy sem”. Mohácsit tehát az foglalkoztatja, hogy a talajvesztés és az erőszak elszabadulásának kelet-európai tapasztalata miként fejezhető ki a színházi jelhasználat, így a színészi játékmód, a dramatikus szöveg, a látványvilág, a zene és a zajképzés együtthatásával. Az eddigi életmű fényében érdemes megemlíteni, hogy Kunvadas színrevitelének módja például ismerős lehet a kisközösségi létezés mentalitáskódjait reprezentáló A falu rossza című korábbi előadásukból, amelyben a 19. századi népszínmű karaktertípusainak ideologikussága is a színészi játék részévé, így reflexió tárgyává válik. Másfelől az irónián alapuló színészi önreflexió nemcsak a hangulati hullámzást, hanem azokat a gesztusokat is „láthatóvá” teszik, amelyeket nézői oldalról a „falusiasság” magatartásmintáiként tartunk számon.  A „falusi mentalitás” ábrázolása ezért is válik rendkívül hitelessé, mivel az iróniára épülő játékstílus sosem hiteti el a befogadóval, hogy képes egy mikroközösség (jelen esetben Kunvadas) naturalista megjelenítésére. A Mohácsi testvérek színpadán a reprezentáció logikája tehát mindig eltávolító és idézőjelekkel tűzdelt, így nézőként mihelyst általánosítanánk Lovas Rozi harcias antiszemita szólamait hallva, vagy a gereblyével rohangáló Sodró Elizát látva, a karakterformálás kimozdításának folyamata folyamatosan meggátol ebben. Ezt tovább erősíti a szerepkiosztások logikája: a színészi játékot a fix karakterek és szerepösszevonások egyvelege szervezi. Mindez egy olyan dramaturgiai sémát rajzol meg, amelynek keretében rögzített karakterjegyek és variálódó identitások szimultán színészi megformálása adja a játéknyelv dinamikáját. Schneider Zoltán és Róbert Gábor párosa azt a múlttal kapcsolatos gondolkodási alapsémát modellálja, miszerint a történelemben mindig is voltak minden hatalmat kiszolgáló, tipikus figurák. És valóban: Schneider és Gábor kettősét rendszerint a pogromok sűrűjében találjuk (előbbi tulajdonképpeni felbujtóként visszatérően ismétli: „de hát én ott se voltam”), karaktereikben a háború utáni megalkuvás archetípusait fedezhetjük fel. Ezt példázza, hogy a pogromokat követően a pártfunkcionárius László Zsolt oldalán találjuk őket ÁVH-s vallatótisztként.

Ennek a játékmódnak a másik vetületeként a kitűnően megkomponált szerepösszevonások mentén kristályosodik ki az Egy piaci nap identitáskoncepciója. A hazatérő zsidókat alakító színészek (Kelemen József, Konfár Erik, Józsa Bettina) az előadás későbbi jeleneteiben a tömeggel sodródó megfigyelőként (Kelemen), rendőrként (Konfár) vagy az antiszemita tömeg tagjaként (Józsa) bukkannak fel. Emellett a pogromok áldozatai mindig a tömegből válnak ki, így nincs statikusan áldozati szerepet megformáló színész. Miközben Kelemen József az örök megfigyelő szerepében ismétli az ominózus „hú de rá fogunk erre b…szni” mondatot, példának okáért később az áldozattá váló Rosenstein szerepében lép színpadra. Ez a mechanizmus lényegében azt a huszadik századi tapasztalatot hozza játékba, miszerint ki, mely szituációban öltheti magára a tettes, vagy szenvedheti el az áldozat szerepkörét. Mindezt az előadás térszervezése is metaforizálja, hiszen a székek és hokedlik illusztrálják a közösségben elfoglalt hely bizonytalanságát. A szerepösszevonások és a színpadi pozíciók variálódásai az adott hatalmi kontextus váltakozásának függvényében a helybirtoklás jogának megvonhatóságát fejezik ki. (Az Egyszer élünk című előadás ikonikus jelenetében szintúgy térbeli metafora utal a holokauszt-túlélő Jolán közösségből való kitaszítottságára, hiszen a színpad bármely részén tartózkodik, minduntalan jelzik neki, hogy „útban van”.)

Az előadás akusztikus rétegnyelvét tekintve az erős drámaiság és az erőszaktól való elidegenítés egyensúlya érvényesül. A pogromábrázolások jelenetei ismétlődő dramaturgiai mintázatot kirajzolva a díszlet általi zajkeltés (lánccsörgetés és deszkapüfölés) összecsiszolt játékán alapulnak és a játékstílusbeli váltásnak köszönhetően szigetként emelkednek ki az előadás szövetéből. A jelenetek végén ugyanis az áldozatot alakító színész a színpad közepén elhelyezkedve, énekbeszédben számol be saját áldozattá válásának folyamatáról. A színpadi tanúságtételnek, vagy performatív emlékműállításnak olvasható megoldás mindenképpen új eleme ennek a dramaturgiai rendnek, amely értelmezhető egyfajta érzékenyítő effektusként is. Az áldozat középpontba helyezését ugyanis direktebb színpadi megfogalmazás kíséri: a játékstílust uraló irónia itt visszavonódik, s a kissé pátoszba hajló hangulatvilág célzott nézői szembesítést eredményez. Gyaníthatóan ez az áldozatközpontúság azt a belátást juttatja érvényre, miszerint az áldozatok léte az, ami konkrét és valóságos, a körülmények elbeszélése pedig a narratívák törvényszerűségeit, a torzítást és az átírást magán viselve sokkalta bizonytalanabb. A szerepösszevonások, így a tettes-áldozat variálódása szintén ezt erősíti fel: a dinamikus tömegjelenetek színpadi látványa a kibogozhatatlanság érzetét hangsúlyozza, és dekonstruálja a „kinek volt igaza?” kérdésével fertőzött magyar emlékezetkultúrát.

Az áldozat azonban visszavonhatatlanul áldozati státuszban marad, ami emlékezésre készteti az utókort: a Mohácsi előadásokban az emlékezés jelenti a gyógyírt. Az előadás zárlata is erre rímel, hiszen a zárójelenetek a történelmi traumák örök elfelejtésének rémképét vizionálják: Mária és Irén férjeik utasítására felhagynak a meséléssel és ígéretet tesznek arra, hogy nem találkoznak többé. A záró párbeszéd fragmentumai („egyszer majd itt is jó lesz élni”) alatt a háttérben félkörívet kirajzoló színészek ritmusosan dúdolják: „Magyarország, Magyarország”, amely nemcsak a kettészakadt emlékezetközösségünket, hanem az emlékezés – kissé pátoszba hajló – kötelességét is színre viszi.

Ettől függetlenül az előadás megrendítő. Tudnék érveket sorakoztatni amellett, hogy az évad egyik legjobbja.

Fritz Gergely