Tiszatájonline | 2018. június 30.

Redőnytelenül

GÖRÖMBEI ANDRÁS HALÁLÁNAK 5. ÉVFORDULÓJÁRA
2013. május közepén délelőtt 11 órakor megcsörrent a telefonom. Végtelenül halk, erőtlen hangon szólalt meg benne egy férfihang: „Látogasson meg, Nóra! Itt vagyok Budaörsön.” 20-án, pünkösdhétfőn, édesapám jóvoltából eljutottam a csendes, Vöröskő utcai családi otthonába: Görömbei András Tanár Úrhoz. Már nyíltak a völgyben a kerti virágok, már zöldellt minden. A makulátlanul tiszta tágas ablakon nem volt függöny, nem volt, ami eltakarja a kinti világot… – LAJTOS NÓRA ÍRÁSA

GÖRÖMBEI ANDRÁS HALÁLÁNAK
5. ÉVFORDULÓJÁRA

2013. május közepén délelőtt 11 órakor megcsörrent a telefonom. Végtelenül halk, erőtlen hangon szólalt meg benne egy férfihang: „Látogasson meg, Nóra! Itt vagyok Budaörsön.” 20-án, pünkösdhétfőn, édesapám jóvoltából eljutottam a csendes, Vöröskő utcai családi otthonába: Görömbei András Tanár Úrhoz. Már nyíltak a völgyben a kerti virágok, már zöldellt minden. A makulátlanul tiszta tágas ablakon nem volt függöny, nem volt, ami eltakarja a kinti világot, ahová felesége vagy lányai segítségével ki-kikívánkozott. Engem a szobájában, az ágyon ülve fogadott, melegítőalsóban és pólóban. Gondolatban ráaggattam minden szépet: sötétszürke öltönyt, krémszínű inget, vékony kék színű csíkos nyakkendőt. Így ült előttem. Mint ahogyan a doktori műhelyben a foteljében. A téma is adott volt. „Megkaptam az újabb fejezeteit, az 53 oldalt, el is olvastam, nagyon jó lesz, csak így tovább, Nóra!” – biztatott. Mint mindig. Emlékezett minden apró, lábjegyzetnyi részletre. Pedig hallottam, az egyetemen már szellemi leépüléséről beszéltek. Eddig nem volt alkalmam visszautasítani a vádakat, de most megteszem. Akivel a lotmani narratív struktúráról lehetett beszélgetni, az épp elég szellemi kondíciónak örvend. „Nem akarok elhülyülni” – mondta elcsukló hangon. Nagyon meglepett nyers kifakadása. Aztán az összekulcsolt kezeit néztem. Az egyetemen minden lány a kezeibe volt szerelmes. Most, kissé megfogyva még hosszabbnak tűntek az ujjai. „Miért van feketében, Nóra?” – kérdezte illedelmesen. „Nagymamámat gyászolom” – válaszoltam, és máris kezdtem magam egy kicsit rosszul érezni, amiért csak a szoknyám anyagában volt némi fehér ciráda. Ők ketten, Tanár Úr és Nagyi ismerték az értekezésem minden részletét: a főfejezetek folyamától az alfejezetek patakjáig. Mederben tartani a gondolatokat. A lét és a semmi határán tengődni. És félni. A szellemi mélyponttól. A nagy család elhagyásától. A Tejút-sűrű szépszavú Irodalom elhagyásától. Az elhagyástól. Mert csak „-tól” és „-ig” van. Mettől meddig.

Június 30-án reggel 8 órakor indultunk a családommal a Bükkbe. A doktori műhely vezetője hívott: „Görömbei Andor Tanár Úr meghalt.” Mert Andor volt a munkatársainak, barátainak, feleségének is, ha jól tudom. Megköszöntem az értesítést, és kinyomtam a telefont. A férjem is ismerte. „Megnyugodott Szegény” – konstatáltuk a gyászhírt. Majd a Farkasréten találkoztunk utoljára: a júliusi kánikulában a fotója mögött az urnájába szorult hamuszemcsék társaságában. Fullasztó volt a csönd és a magunkra hagyatottság, a lélekindító Hiány mázsás érzése.

Elment a hűséges Férj, a szerető Édesapa, az óvó Nagyapa, a kiváló Professzor, a segítőkész Tanár Úr, a kedves Kolléga, az odaadó Barát, a jó Ismerős. És mindennek ma már ötödik éve. Dona nobis pacem. Én pedig arra az utolsó erőlködő kézfogására gondolok, amit budaörsi otthonában útravalóul kaptam Tőle. És arra a bizakodó-biztató tekintetre, amelyben már zöldellt a nyárfa. Az ablaka előtt. Redőnytelenül.

Lajtos Nóra