Décsy Eszter: Duokróm fázisok

MÓRICZ 2018 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. Décsy Eszter 1987-en született Budapesten. Az egyetemet Szegeden végezte, majd nekilátott világot látni; két év London legjobb pubjában, majd közel egy év Indonézia ösztöndíjjal, stoppal, helyi legendákkal, melyből rendhagyó útinaplót írt, ami 2013-ban jelent meg az Ab Ovo Kiadónál Hello miszter, áj láv jú!! – Befejezetlen festmény Indonéziáról címmel. Ekkortájt csatlakozott a Fiatal Írók Szövetségének prózaműhelyéhez, melyet másfél évig vezetett is. 2016-ban a String Theory zenekarral közösen az Ördöggerinc című novellatrilógiájából összművészeti projektként elkészült egy lemez, avagy hangvíziós zenovellák. 2012 óta alapító-főszerkesztője és újságírója a NOWmagazinnak, ennek side-projektje a NOW Books & Music kollektíva, aminek égisze alatt zenei és irodalmi eseményeket szervez, menedzseli a The Royal Freak Out zenekart, és bátor, progresszív könyveket adnak ki. Jelenleg egy regényen és egy novellásköteten dolgozik, melyekre idén megkapta a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.

(RÉSZLET)

Anyu kurvára ki lesz akadva. Ez volt az egyetlen gondolat, amit lüktető halántéka mögött agya ki tudott préselni magából. Már fél órája otthon kellett volna lennie. Az ízületei tompán fájtak, képtelen volt gyorsabban szedni a lábát. Borongós volt az idő, de napszemüvegét még a földalattin sem vette le. Akarta, de bevillant az ébredés utáni tükörképe. Vörös szemek, mély karikák, sápadt bőr. Az alapozó sem segített. A francnak kellett nyolckor hazamenni. Erősen koncentrált, hogy eltalálja a kaputelefon gombjait. Senki nem szólt bele, egy halk berregés jelezte, hogy nyitva az ajtó. A hűvös lépcsőházban vonszolta magát felfelé fokról fokra. Indulás előtt magába erőszakolt majdnem egy liter vizet, a torka mégis porzott, mire felért a harmadikra. Rohadt bérházak. Lenyomta a kilincset. Az étkezőből evőeszközök csörrenését hallotta. Már elkezdték az ebédet. Lerúgta a cipőjét az előszobában, és bement.

– Sziasztok – köszönt halkan.

Öccse vele szemben, a szépen terített fehérabroszos asztal túloldalán ült szenvedő arccal a tányérja felett. Még csak a húslevesnél tartottak. Apja felállt az asztalfőről bátortalan mosollyal és adott neki két puszit. Anyja háttal ült, és kanalára cérnametéltet tekergetve közölte:

– Késtél.

– Bocsi. Elment az orrom előtt a földalatti – válaszolta és lehuppant az üres székre.

– Nem hűlt ki teljesen? – kérdezte az apja.

Szofi tányérja rendesen tele volt szedve zöldségekkel, tésztával és csirkehús darabokkal.

– Nem, finomnak tűnik – vetette rá magát.

Másnaposan a húsleves életmentő tudott lenni, és az évek során anyja megtanulta igazán finomra csinálni. Még mindig nem volt olyan, mint ahogy a nagymamája készítette, de belőle már nem tudták kiszedni a titkot.

– Direkt mondtam, hogy indulj el időben. Mégis csak az öcséd születésnapja.

– Pont ezért késtünk – mondta Soma, és cinkos félmosollyal Szofira nézett.

– Te is késtél? – suttogta Szofi.

– Jah – fájdalmas vigyor – Meddig voltatok még Andrisékkal?

Anyja kezében alig észrevehetően megállt a kanál egy pillanatra.

– Majd elmondom – suttogta.

A beállt csendben enyhén vibrált a levegő.

– És, hogy mennek a dolgok? – kérdezte az apja.

– Minden okés. A héten nem volt semmi izgalmas, de jövő héttől megint sok lesz a munka. Meg úgy néz ki egy újabb interjú is befigyel. Egy angol blogtól kerestek meg.

Az anyjára pillantott, és úgy döntött, inkább nem megy bele a részletekbe. Számolt vissza magában, hogy mikor fog újra előkerülni, hogy elbaszta az életét, és semmire sem fogja vinni, de az anyja nem szólt semmit, csak felállt, kiment a konyhába a levessel, és behozta a rántott húst.

– Most lesz egy új projekt, amin hétfőtől kezdek majd melózni – mondta Soma – Nagyon sok programozás, de elvileg plusz zsét is adnak érte.

– És ez most milyen projekt? – kérdezte az apja, akinek a tányérjára egy nagy adag krumplipüré került éppen.

– Annyi a lényege, hogy van egy mobil app, ami…

Soma hangja egyre távolodott. Szofi az asztalra könyökölt, forgott körülötte a világ. Laposakat pislogva ivott néhány korty vizet és igyekezett mély levegőket venni. Gyomortájékon nőtt a nyomás. Kurva életbe. Mérsékelten elegánsan felállt az asztaltól, elindult a fürdőszoba irányába. Az ajtófélfát nem sikerült teljesen kikerülnie és a küszöb is hirtelen magasabb lett a szokásosnál. Magára zárta az ajtót és a csaphoz rohant. Elvétette, a keze lecsúszott a mosdókagyló széléről és majdnem lefejelte a csapot. A szeme megtelt könnyel, az arca vörösödött, majd szépen a komplett húslevest kipakolta. Próbált minél kisebb zajt csapni. Csak a száján kapott levegőt, torkát marta a reggeli alkohol és gyomorsav keveréke. Csukott szemmel tapogatta ki a vécélehúzót, a lezúduló víz leple alatt próbálta felköhögni, ami még bennmaradt. Kívülről a szappantól, belülről egy borsónyi fogkrémtől várta, hogy eltűntesse a savas–keserű ízt. A tükörben megjelent erőlködéstől vörös arca. Hideg vízzel próbálta helyre rakni. Elszámolt tízig, aztán könnyedén kisétált a fürdőszobából. A közérzete ugrásszerűen javult.

– … úgyhogy úgy döntöttünk, inkább Julikáékkal megyünk a tengerpartra – magyarázta az anyja Somának, mikor Szofi visszaült az asztalhoz.

Hálás volt, hogy nem tulajdonítottak jelentőséget a kis intermezzójának.

– Ti nem mentek nyaralni? – kérdezte az apjuk.

– Szerintem csak fesztiválokat fogok csapatni Szofiékkal.

– Az nem nyaralás – kezdte az anyjuk.

Szofi eközben a rántott húsba szúrta a villáját. Levágott belőle egy megfontoltan kis darabot. Késével mellékent egy keveset a krémes püréből, és a még mindig kesernyés-mentolos szájába tolta.

– De a gyerekek szeretik – válaszolta apjuk megnyugtató hangon.

Lassan rágta a falatot. A ropogós panír, az omlós hús és a krumplipüré lágyan keveredett a szájában, és nagyságrendekkel kellemesebb szájízt adott. Lenyelte, várt pár másodpercet. Úgy tűnt, a gyomra szerette ezt a falatot. Szerencsére a következőket is. Anyja tovább mesélt a terveiről, amivel a nyári iskolaszünetet akarta eltölteni. Ebben nagyon kis szerep jutott a férjének, akinek amúgy szintén kevés munkája akadt nyáron. Amikor gyerekek voltak, apjuk ezt mindig azzal magyarázta, hogy a napsütés és a fagyi elfeledteti az emberekkel a válást és az örökösödést.

A kávé és a sarki cukrászdából hozott krémes után Soma és Szofi elköszöntek a szüleiktől, és együtt indultak el.

– Sétáljunk? – kérdezte Soma, amint kiléptek a hűvös lépcsőházból.

– Aha.

Szofi a gondolataiba merülve bambult a szürke betonjárdára, hol a jobb, hol a bal cipőorra került a képbe. Hiányérzete volt. Úgy rémlett, mintha valami zseniális minta jutott volna eszébe éjszaka. Valahol a Csengery utca környékén villant be, hogy talán narancsos színek domináltak benne. Arra is emlékezett, hogy izgatott lett tőle, és elhatározta, akár ingyen is rátetoválná valakire, csak csinálhassa meg. De bárhogy törte a fejét, nem állt össze a kép. Az Oktogonnál feladta. Még egy, amit sose fogok megcsinálni, fújta ki a levegőt bosszúsan. Mikor hazaért, felrakott egy Joy Division lemezt, és végig feküdt a kanapén. A Disorder végére már mélyen járt egy furcsa, démonokkal teli rémálomban.

(Fotó: Zsiga Pál)