Szajlától a sivatagig – és vissza

ORAVECZ IMRE KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA

Létezik egy utazás, Magyarország és Amerika között, amit nem csak térben tesznek meg: generációkat összekötő, családi örökségként is jelen van. A 2018-as Könyvhéten Oravecz Imrével Balog József beszélgetett.

Az Ókontri 2018-ban jelent meg az Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj folytatásaként, egyúttal A rög gyermekei trilógia záróköteteként. A történet a kivándorlás utáni, második generációs visszatérést, a szajlai (újra)kezdést dolgozza fel, amibe, mint a korábbi kötetekbe is, az író felmenői és saját tapasztalatait, élményeit is beleírta. Elmondása szerint mindig is tudta, hogy ezt a generációkon átívelő történetet meg kell írnia, de költőként csak tolta maga előtt ezt a késztetést, éveken át. A prózaírókkal ellentétben ki is hagyta a „novellás korszakot”. Majd, ahogy belefogott a regényírásba, egy egészen más írói attitűdnek kellett megfelelnie, mint korábban. Mint mondta, a próza, a verssel ellentétben időt és helyet követel magának az ember mindennapjaiban: a polgári élet, a munka és pénzkeresés nem fér össze az írással. Előbb meg kell teremteni az alapokat, a megélhetést, a lakhatást, majd utána lehet csak és kizárólag a szövegalkotással foglalkozni. Így arra a kérdésre, hogy vége van-e a történetnek, csak annyit válaszolt: „Remélem.”

A továbbiakban az alkotói folyamat egy másik oldaláról is szó esett: A rög gyermekei középpontjában több nemzedéknyi parasztcsalád áll, akiknek a története 1857-ben kezdődik és 1956-ban ér véget. A Magyarországról Amerikába emigráló majd visszatérő szereplőket meg kellett szólaltatni: Oravecz szerint könnyű belemerülni a Móricz által megalkotott nyelvhagyományba, de ő inkább egy másik – ahhoz közelítő – nyelvet hozott létre. Azt tapasztalta, egy parasztcsalád nem dokumentálja az életét, ezért a belehelyezkedés módszerén túl csak beleéléssel lehet megszólaltatni azokat, akik „nem beszélnek”. Később elhangzott, hogy valamennyire magát is bele kell írnia a történetekbe, enélkül ugyanis azok lélektelenek maradnának. Éppen ezért, ahogy az életben, úgy a műveiben is aprólékosan alkot – ez teszi hitelessé.

A könyvön túllépve felmerült a kérdést, hogy létezik-e ma magyar paraszti világ? Az író meglátása szerint, történelmi okokból, de mára megsemmisült. Ami valamikor ezt a világot jelentette, annak már a roncsai sem fedezhetőek fel a mai hagyományőrző, népművészeti tevékenységekben. Szerinte a népviselet csak jelmez már, a tánc pedig puszta előadás. Ezzel párhuzamosan Szajla határát, a földet is úgy látja, hogy ami egykor volt, már nem létezik. Nincs mit látni, csodálni rajta: kiüresedett, műveletlen vidék fogadja már csak.

A beszélgetés végén felmerült a kérdés, hogy a sokszorosan megtett utazás során, mi izgatta az írót Szajla és a „sivatag” között? Oravecz – ahogy elmondta – nem tipikus parasztcsaládból származik, szüleivel csak úgy éltek, mint az őket körülvevő szajlaiak. Csak A hopik könyve megírásán keresztül fedezte fel „újra” a magyar földműveléskultúrát. Felfedezéséhez a kontinens megismerése segítette, ahol menekültként, diákként, oktatóként és ösztöndíjasként is járt – ezek nélkül talán meg sem próbált volna eljutni oda. A megélt, és könyveiben rögzített generációs ingázásnak már nem csak ő, hanem fia is részese már. Adott a kérdés, hol van számára az otthon? Válasza szerint ott, ahol jól érzi magát – most leginkább Magyarországon.

Földesi Csenge

Fotó: Höffler Norbert