Tiszatájonline | 2018. június 9.

Kelemen Lajos: Tóth Erzsiről, az írásról és a képről

Helyesbíthetek-e utólag egy könyvön? Egyáltalán: én vagyok-e az, aki saját kételyei következtében egyszeriben úgy érzi, mintha szemben ülne önmagával? Király és paraszt. Ez az önszeretet abszolút nulla foka. Eszembe jut az a régi írói tettlegesség. Egy kötet. Hátha egyik-másik lap csupán puha bélés és betűminta abban a bizonyos könyvben. S most az egész világ egy elnyújtott imával ér fel: Uram, engedd, hogy legalább a saját kapacitásom súlyát és magasságát világosan érzékeljem; engedd, hogy úgy legyen: ha legalább lényegsúroló apologétája voltam Tóth Erzsébetnek!

Helyesbíthetek-e utólag egy könyvön? Egyáltalán: én vagyok-e az, aki saját kételyei következtében egyszeriben úgy érzi, mintha szemben ülne önmagával? Király és paraszt. Ez az önszeretet abszolút nulla foka. Eszembe jut az a régi írói tettlegesség. Egy kötet. Hátha egyik-másik lap csupán puha bélés és betűminta abban a bizonyos könyvben. S most az egész világ egy elnyújtott imával ér fel: Uram, engedd, hogy legalább a saját kapacitásom súlyát és magasságát világosan érzékeljem; engedd, hogy úgy legyen: ha legalább lényegsúroló apologétája voltam Tóth Erzsébetnek!

Csak érte, csak miatta – ezzel a lelkesedéssel írtam a Szállsz te már, magad című esszéregényt.  Amit a gondolatkockáitól  szabadulni  nem tudó (talán nem is akaró) kritika makacsul monográfiának tekintett, és tudtommal máig is így néz rá. Szegény Tarján Tamás volt az egyetlen, aki azonnal észrevette, hogy a szerző – a szépirodalom eszközeit tudatosan bevetve – próbálja felkelteni az életre a versek papírra hibernált betűsorait; s hogy a könyvnek három főszereplője van: Tóth Erzsi, a költészet, és az esszéregény írója.

Hát újra messa di voce: ugyanarról?  A világért sem. Ez olcsó volna. És tán nem is csak századrészt sértő.

Hanem mielőtt szétszóródnék a négy égtáj felé, szeretnék egykori önmagam szerzői odaadása, és netalán le-letapadó figyelme fölé emelkedni.  Továbbá az igazi főszereplő, a tematikai vagyonnal rendelkező Tóth Erzsi alkotáslélektanába is belekotnyeleskednék; s noha eleve jó szándékkal, nem biztos, hogy e fogadalom megnyugtatja őt.

Az akaraterő és a szenvedély ötvözeteként létrehozott Tóth Erzsébet-féle költői életmű, főleg első küldetésében, olyan territoriális jogot adott a metaforának, amelynek eredménye, egész líránkra nézve: egy sajátosan érzésgazdag, pompázó képi kifejlődés. Leírtam a könyvemben, úgyhogy itt éppen csak szóbahozom: a megmozdított fotográfia és a hangzás házasságából származó ifjú műfaj, a film több mint kedves Tóth Erzsi szívének. Mennyire jellemző, hogy összegyűjtött vesei egy híres film címét kapták keresztnévül. De a kötet verseiben is mindegyre fel-felbukkan a műfaji szívszerelem: egy-egy film címe, vagy a mi magyar életünk és egy-egy híres filmmotívum furcsa párhuzama, ahogy a két vonal szétválaszthatatlanul fut, viszont találkozni majd legfeljebb túl a távolságon fognak.

A jellem méltóságára és nagyvonalúságára vall, hogy mind a lírájában, mind pedig prózai életművében  nyilvánvaló jelét adja a nagy művész (vagyis az empatikus, a dolgokat erkölcsileg átgondoló művész) rezonáló képességének ; költőnő és testvér.  Alig valószínű, hogy akadna számára fontos ember, aki versben vagy prózában ne kapott volna Erzsébettől névre szóló alkotást. Művészember, azaz: öntörvényű individuum, s ennek további következménye, hogy individuumként él, szépít, hódol és uralkodik.

De ha egyszer valakiben és valaki körül ennyire szemet szúróan domesztikált vegetáció a kép; és lírájával vagy más műfajú deklamációjával nem kerülte el és nem kerülte ki a társművészetet, hol van az a műfaji szomszédolás; hol van a legnagyobbaknál is meglévő természetes gesztus: a szó művészének  reagálása a szín és vonal művészetére? (Líra és festészet: a legkevésbé szertesodródó kifejezésformák!)

Akinek a műhelyében oly sokáig kultusz volt kép (s mintha erről a vagyonról, a tömör képes-beszédről csak az utóbbi időben mondana le a fogalmiság kedvéért), épp őneki ne lenne élménye a festészettel?

Egészen más itt a panácea.

Amikor hármunk esszéregényét írtam, tudatosan és szántszándékkal mellőztem azt a kisebb, de távolról sem jelentéktelen életművet, amit a próza jelent Tóth Erzsébet pályáján. E próza igazi jelentőségét akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy Erzsébet prózája (két, alapjában lírai tónusú művet kivéve) egy erősen kritikus szemléletű ember természetes reakciója a külvilág pillanatnyi vagy távlatos eseményeire, amelyhez új dimenziót kínál az író szüntelenül kinyilatkoztatott lélektörténete. Éppen ez a lélektörténeti vonás az, amely – a személyiség kitágításával – Tóth Erzsi prózájának sajátos drámai vagy éppen ironikus felhangot kölcsönöz. (Prózájának időnkénti és egyszerre ható pátosza, tárgyiassága szatirikus kegyetlensége és észrevételei, amelyekben az egyetemesség igényét találjuk meg, pontosan azért oly átélhetőek, mert nem tapasztalatszerűek, nem szorítkoznak a bőrfelület érintkezésére. Hanem tapasztalatok, s ebből fakadó valóságos lelki események.)

Ez a próza aranybánya.

Számomra most és ebben a pillanatban persze akkor kap különleges értelmet, ha valamelyest helyreállítja lelki nyugalmamat.

Felületesség és szégyen: az, ha teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy valamelyik nagy versében Tóth Erzsi igenis erős köteléket font egy mindenestül jelentős festőművésszel.  Tévedtem vagy sem, azt, hiába is erőltetném, elképzelni sem vagyok képes, hogy az ő teljes életművét egyáltalán ne termékenyítette volna a festészet vagy a grafika.

Nem lapozgatva kellett volna annyiszor olvasgatnom  Tóth Erzsébet gondolati prózáját, hanem valósággal úsznom, sőt elmerülnöm a szövegeiben.  A nekem legkedvesebb prózakötete, a Camus napsütése. Nem kezdek el töprengeni valamikori fogadtatásán. Különben bevallom, fogalmam sincs, e könyv valaha is megkapta-e valakitől a nagy törvények s végokok dokumentumainak kijáró összetett borút. Azt, hogy az elolvasását követő legalább másfél óráig maradjon csendben az ember: az olvasmányélménnyel a birtokában legyen mersze magára maradni tulajdon szellemével és lelkével.  Nem most van itt az idő, és nem ez a hely az, ahol a Camus napsütéséről beszélni kell – de annál inkább és lehetőleg minél többször szóvá kellene tenni éppen a kép ürügyén, hogy e kötet, az egyszerre száraz és forró művek kiváltságával mond ítéletet a mai ideges, felületes és tompa létezés fölött; egy könyv, ami a szenvedések és a szenvedélyek felidézése alapján nyer jogot, s amelynek  apropójául Vincent Van Gogh válogatott levelei szolgálnak. A képei révén a lelki-testi éhséget, az emberi kisemmizettséget, a törődés éhét az Istenig  felüzenő Van Gogh-ról ma a mindegyre primitívebb tömegember körülbelül annyit tud, vagy annyit hallott, hogy egy-két Van Gogh mű árán megvásárolható például New Yorkban akár egy egész utcasor.

A legtöbb festő élete ugyanott szakad félbe: megfojtja őket az Árnyék. Van Gogh a fekete szín huszonhét árnyalatán tűnődött. Az ő művészete ma is meghazudtol minden sekélyes címkét, amit ráragaszthatnánk.  Jómagam pedig, ha számít ez egyáltalán valamit,  nem ismerek sem egészét, sem részleteit tekintve tragikusabb és egységesebb esszéképet  Tóth Erzsébet A konflisló szabadsága című gondolati prózájánál. Szívszorító és szörnyűséges tények feszülnek az önhűség melletti végletes kitartásnak.

Készen volt már a Krumplievők, a Napraforgók, az Éjjeli kávézók, és megvan a Falusi út Provence-ban. Nem mellesleg e kép születésének évében, harminchét évvel a háta mögött  hagyja itt az árnyékvilágot a mester.

Ekkor mindössze nyolc esztendős egy budapesti születésű fiúcska,  egy leendő magyar művész, akit sokféle rejtett, vagy nem is annyira rejtett szál köt Van Gogh-hoz.  Róla, minden kétséget kizáróan, máig sem tudják mi vitte el. A távozása esztendejében nyolc esztendős Gulácsynál majd a vakság vett véget a festészetnek. Jó negyven évet kapott az alkotásra. Már 1902-ben megjárta  a rejtélyes, a földhöz tapadt gondolkodás számára felkutathatatlan, de igenis létező  Na’Conxypan-t,  amelyről, majd például az a költő, Kormos István  fog verset írni (Nakonxipánban ​hull a hó), aki vigyázó, törődő szeretettel – egy könyvsorozat szerkesztője és mindenese gyanánt – kíséri ki a költői pályára Tót Erzsébetet.

A festészet a megállt és elcsendesedett élet – és mégis csupa dinamika és kifogyhatatlan beszédesség. Elsimítja vagy kiemeli az ellentéteket.  A kép a képet élteti.  „Hogy a dolgok összevissza történnek az ember életében, hogy aztán a méltó pillanatban helyükre kerüljenek, egyszer megértettem azt is – írja Tóth Erzsébet a Szívhangok kötetében olvasható Képek egy régi házban  című miniesszéjében. Látszólag egy magánéleti banális esemény, egy kaland híján lepergő kaland nosztalgikus visszaidézése a kis terjedelmű darab. De hirtelen művészeti varázstelekké nyílik szét. Hát hogyne ihlette volna a festészet Tóth Erzsébet műveit, hogyne laknának a szívében kitűnő piktorok. A kitáruló varázstelek Gulácsy Lajosé, és róla elmondani, hogy a dolgok olykor összevissza történnek, és a méltó pillanatban mégis mintha a helyükre kerülnének, nem olcsó beszéd. Ha véletlenül valaki nem ismerné a kurta, de klasszikus  darabot, tessék, így érvel Kosztolányi Tóth Erzsébetnek: „Firenzében, nagyon fiatalon, bonctant akart tanulni. Vajmi kevés szüksége lehetett rá, őneki, ki mindig látomásait pingálta, de belekezdett. Verlaine is elolvasott talán egy verstant.

Engedélyt kért a bonctani intézettől, hogy időnként bejárhasson, és a reneszánsz festők módján a hullákat tanulmányozza.

Sokáig dolgozott. A szolga közben kitakarított, eltűnt valamelyik ajtón, s ő a lobogó éjszakában, a gázlángok alatt, egyedül maradt az ismeretlennel, a legtürelmesebb modellel, ki órákig, napokig, évszázadokig nem mozdul. (…) Tizenhét-tizennyolc éves gyári nő lehetett, vagy egy kósza lány, ki virágokat árult a virágok városában, s aztán – nem tudni miért – megölte magát. Szőke haja glóriájában aludt. Talpán – gombostűvel odatűzve – egy cédula, rajta a neve, csak ennyi: Aurelia.

Luigi, a magyar piktor, hosszan bámulta Aureliát. Egyszerre aztán átborzongott rajta a gondolat, hogy ezzel a szegény leánnyal soha senki nem foglalkozott annyit, mint ő e pár perc alatt, itt. (…) Ha valaki életében ily figyelemmel, gyengédséggel néz rá, csak egyszer is, akkor bizonyosan nem kerül ide, nem hal meg. Ő volt az első és utolsó. Ettől az érzéstől megriadt. Összecsomagolta a holmiját, és aznap nem tudott többé dolgozni.

A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből. Máskor pedig, gyakrabban, ez a költő nyújtotta oda neki, hogy fessen.”

Tóth Erzsébet egyébként A varázsló kertje című Gulácsy életmű kiállításról ír. „Ott van minden varázslat, amit ez a nagy festő adhatott nekünk. A bolond és katona mögött megmozdul egy ismerős alak. Mintha Dixi lenne a Fiatal Művészekből, amint éppen szikrázó szemekkel azt kérdezi valakitől: Mi az, hogy záróra? Ez persze csak hallucináció. Tavasz a Campagnán, Bohóc madárral. De a Pipás férfit sehogy sem tudom otthagyni…”

Volt volna még valami engesztelhetetlen, a magam figyelmének ellenőrzésén túl. De elengedem. Valami végsőnek tetsző ideganarchiát simogatott meg bennem a teremtő tavaly ősszel: egy pillanat alatt megfogant bennem az ötlet, hogy írok egy szeretetteljes, de nem üres hódolatra hagyatkozó könyvet Tóth Erzsébet prózájáról: engem felemelt, őt felkavarta a gondolat. A szívére számítottam.  Nem mérkőzésre. Az ötletek születnek és elillannak.

Az egyetlen tárgy viszont mindig egyetlen marad. Mi lehet annak az ötletnek a valóságos vonzereje, ami nem enged szabadulni?