Tiszatájonline | 2018. június 6.

Nagy Márta Júlia versei

Letörölhetik a falra festett szobát,
ahová csak én tudtam belépni,
akkor sem ölhetsz meg.

Kiirthatják a sín köré nőtt tájat,
a mi iparunk álma a buja vadon,
akkor sem ölhetsz meg.

Ha leesne az égről az a csillag,
amelyik mindig olyan gonoszul hunyorgott,
a tenyered kinyílna, mint egy
ormótlan, tölcsérkelyhű növény
[…]

A rendező pályaudvar természete

Letörölhetik a falra festett szobát,

ahová csak én tudtam belépni,

akkor sem ölhetsz meg.

Kiirthatják a sín köré nőtt tájat,

a mi iparunk álma a buja vadon,

akkor sem ölhetsz meg.

Ha leesne az égről az a csillag,

amelyik mindig olyan gonoszul hunyorgott,

a tenyered kinyílna, mint egy

ormótlan, tölcsérkelyhű növény,

beszippantanál a szobádba,

kiszökni persze én sem tudnék,

akkor sem tarthatsz meg.

Bodzaszüretet rendezhetnek

a leleményes kertvárosiak nem messze tőlünk,

dáridózhatnak a vonattülkölésre,

behallatszik, így mulattatsz,

akkor sem tarthatsz meg.

De ha visszaszögeznéd a csillagot

az ég abroncsaira, hogy befuttassa

a rozsdás vaspántokat a fényével,

akkor azt mondom, megtartalak.

De csak amíg a sínpár

fel nem tekeredik kettős spirállá,

így csigalépcsőn sétálhatunk fel a házba,

ahol éppen a szobákat festik fel,

de ezt úgyis csak a dagadt hold csinálja,

de ezt úgyis csak a reszkető víz csinálja,

de ezt úgyis csak a hüllők vartyogják,

hogy azt mondom, megtartalak.

Pókország

Pedig csak látogatóba jöttem,

megnézni, hogy vannak.

A lebegő nejloncsíkok megmaradtak,

az ajtó nem, csak a félfa.

Cirokseprű és egy kupac homok

a beton repedéseiből feltört porcsin mellett.

Indigó és méregzöld napkorongok

köré festett eltartó sugarak.

Kénsárga holdak,

iszalagszínű folyó az ég,

elárasztja a hullafoltos kunyhókat.

Harmatkristályos pókhálóerdőkben

pókhálófüggönyöket aggattam magamra,

mintha én lennék a légy.

Szilvakék homályba veszett

A szőlőlugassá burjánzott veranda,

a szoba, ahol csak a lom volt.

Vagy kötelességből elszállásolt rokonok,

de ők is csak néha.

Nem terveztem, hogy ilyen sokáig maradok.

Mi tartja a lángcsóvákat egy korong körül?

A szívem mélyén én vagyok.

És még valaki. Én.

Bordalköltő emlékműve

Diófaágak malachit mintázata megkergült felhőcsorda alatt,

mély, vérmes színekben pompázó paloták és tanácsházak előtt.

Szőlőtőkék szigorú rendbe fésült fürtjei a dombokon.

Klastromi hidegben tartósították fonnyadt önmagát.

Vihar elől hová menekülhetett volna?

S most mi van? Görnyed egy kerti padon,

vállán a dombok kacskaringója,

fogalma sincs, ki ő és merre van a tájban,

nem bír rájönni, hol hagyta magát.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/10. számában)