Nagy Márta Júlia versei
Letörölhetik a falra festett szobát,
ahová csak én tudtam belépni,
akkor sem ölhetsz meg.
Kiirthatják a sín köré nőtt tájat,
a mi iparunk álma a buja vadon,
akkor sem ölhetsz meg.
Ha leesne az égről az a csillag,
amelyik mindig olyan gonoszul hunyorgott,
a tenyered kinyílna, mint egy
ormótlan, tölcsérkelyhű növény
[…]
A rendező pályaudvar természete
Letörölhetik a falra festett szobát,
ahová csak én tudtam belépni,
akkor sem ölhetsz meg.
Kiirthatják a sín köré nőtt tájat,
a mi iparunk álma a buja vadon,
akkor sem ölhetsz meg.
Ha leesne az égről az a csillag,
amelyik mindig olyan gonoszul hunyorgott,
a tenyered kinyílna, mint egy
ormótlan, tölcsérkelyhű növény,
beszippantanál a szobádba,
kiszökni persze én sem tudnék,
akkor sem tarthatsz meg.
Bodzaszüretet rendezhetnek
a leleményes kertvárosiak nem messze tőlünk,
dáridózhatnak a vonattülkölésre,
behallatszik, így mulattatsz,
akkor sem tarthatsz meg.
De ha visszaszögeznéd a csillagot
az ég abroncsaira, hogy befuttassa
a rozsdás vaspántokat a fényével,
akkor azt mondom, megtartalak.
De csak amíg a sínpár
fel nem tekeredik kettős spirállá,
így csigalépcsőn sétálhatunk fel a házba,
ahol éppen a szobákat festik fel,
de ezt úgyis csak a dagadt hold csinálja,
de ezt úgyis csak a reszkető víz csinálja,
de ezt úgyis csak a hüllők vartyogják,
hogy azt mondom, megtartalak.
Pókország
Pedig csak látogatóba jöttem,
megnézni, hogy vannak.
A lebegő nejloncsíkok megmaradtak,
az ajtó nem, csak a félfa.
Cirokseprű és egy kupac homok
a beton repedéseiből feltört porcsin mellett.
Indigó és méregzöld napkorongok
köré festett eltartó sugarak.
Kénsárga holdak,
iszalagszínű folyó az ég,
elárasztja a hullafoltos kunyhókat.
Harmatkristályos pókhálóerdőkben
pókhálófüggönyöket aggattam magamra,
mintha én lennék a légy.
Szilvakék homályba veszett
A szőlőlugassá burjánzott veranda,
a szoba, ahol csak a lom volt.
Vagy kötelességből elszállásolt rokonok,
de ők is csak néha.
Nem terveztem, hogy ilyen sokáig maradok.
Mi tartja a lángcsóvákat egy korong körül?
A szívem mélyén én vagyok.
És még valaki. Én.
Bordalköltő emlékműve
Diófaágak malachit mintázata megkergült felhőcsorda alatt,
mély, vérmes színekben pompázó paloták és tanácsházak előtt.
Szőlőtőkék szigorú rendbe fésült fürtjei a dombokon.
Klastromi hidegben tartósították fonnyadt önmagát.
Vihar elől hová menekülhetett volna?
S most mi van? Görnyed egy kerti padon,
vállán a dombok kacskaringója,
fogalma sincs, ki ő és merre van a tájban,
nem bír rájönni, hol hagyta magát.
(Megjelent a Tiszatáj 2017/10. számában)