Visszatérő ösvények angyalokkal

KECSKÉS ÁGNES KIÁLLÍTÁSA A VÁRNEGYED GALÉRIÁBAN

A következetesség, a saját úton járás: a hitelesség záloga. A divatos megoldások elkerülése, a tradicionális forma minőségi megtartása: a szakmai tisztességé. A hagyomány tisztelete anakronizmus nélkül: múltban gyökerező korszerűség. A gondolati tartalmak, ítéletek vállalása: a morális helytállás alapja. A hightech évtizedeiben klasszikus gobelin technikával a fine art magasságait bejárni: bátorság és ihletett tehetség társulása. S a választott szellemi határmezsgyén belüli szabadságot megélni, szuverenitást felmutatni: az művészi autonómia. Ezek a rögtönzött összefüggések jutottak eszembe Kecskés Ágnes Munkácsy-díjas kárpitművész tárlatának megnyitóján, Budapesten a Várnegyed Galériában, ahol válogatást mutatnak be a művész életművéből.

Kecskés Ágnes mindig igazat beszél. Mit beszél, kiált! A magyar kárpitművészet jeles képviselője soha nem érte be azzal, hogy önfeledten játszadozott volna az anyaggal, s úgy tűnik, egyre inkább nem fő célja, hogy tetszetős textúrákkal, dekoratív hatásokkal kápráztassa el a nézőt. Azt is teszi persze, de ennél sokkal többre vállalkozik. Láthatóan gondolkodtatni akar és figyelmeztetni. A világ legnehezebb, legmívesebb technikájával a világ legfontosabb dolgairól kíván szólni. Kárpitjai életről, halálról, történelemről, háborúról, pokolról beszélnek, a folyók, vizek, fák, virágok, madarak, csillagok társaságában Bukott angyalt is találunk. Visszatérő ösvények – ez kiállításának címe – amiken Kecskés Ágnes jár. Föld és ég között közlekedik, a teljes világot befogva gobelinjeinek tartalmaival. Úgy tűnik, jó viszonyt ápol az égi szárnyasokkal, az angyalok családjának sokféle egyede üldögél, fekszik, térdel kárpitjain. Egyik helyütt puttók bókolnak, másutt kerubok strázsálnak s ők nem a reneszánsz, vagy a barokk itt ragadt díszlet elemei, inkább jelen világunk hírnökei, védnökei, jelenlétük profán és szakrális egyszerre.

Kecskés Ágnes a komponálás nagymestere, nála az „üres” mezők is méltó társai, a beszédesre szőtt felületeknek. Számos alkotás szerkezeti egyensúlyát tartják fenn nyers színű negatív négyzetfoltok, ezek a „néma kvadrátok” tagolják több tételesre a művet. A Savaria című kárpiton római épület töredékek motívumait – mint kultikus jeleket – foglalja a művész triptichonba. Az Angyalok hódolása is megosztott felületeken történik, a felső mezőben angyalok bókolnak egymásnak kezükben virággal, alattuk a képet keskeny szalag zárja, melyen apró ikonok sorakoznak frame-szerűen. A középkori arcok, időtlenségbe révedő tekintetükkel elmosódott freskók homályló szentjeit idézik. A Komárom című kárpittal, e történelmi ihletettségű, narratív alkotással a művész édesapjának, Kecskés Lászlónak, a szeretett szülőváros történetírójának is emléket állít.

A Himnusz monumentális, kartografikus” remekmű: Kölcsey Ferenc költeményének térképbe transzponált üzenete. A gobelin a Kárpát-medencét jeleníti meg, vértől vöröslő folyókkal. A Duna és a Tisza, e két dél felé futó folyó életfát formáz, törzse kiskunságnyi szélességű, koronája pedig a Felvidék vízgyűjtő területének „folyóágaiból” lombosodik. A térkép alján csata folyik és vér. Kardozó lidércek öldökölnek, mellettük lehullott fejek, levágott karok sorakoznak. A mű a magyar történelemről megindító drámaisággal közvetít. Olyan veszteségeket is eszünkbe idéz, melyekről Kölcsey még nem is tudhatott, hiszen ezek csak a zivataros huszadik században érték a magyar népet. Kecskés Ágnes az eseményekről még más művekkel is közvetít. A Szétdarabolva című gobelinterven emberi végtagokat, testrészeket szór szét, minden korok minden háborúja ellen tiltakozva, de a cím valószínűleg az ország trianoni szétdarabolására utal, az 1914+ című alkotás pedig egyértelműen a Nagy Háború tragédiáját idézi. A kompozíció méretes keresztje egy lövészárok légi felvétele is lehetne, rajta a vörös és fekete hullámok olyanok, mint a vérrel kevert sártengeré lehettek Doberdónál.

Persze nem csupa dráma Kecskés Ágnes művészete, a finom harmóniákat is megtaláljuk ezen a kiállításon. A művész egy szénnel rajzolt Fiatalkori önarcképről mosolyog ránk, a Víz alatt című sorozat kéklő, zöldellő indái organikus szólamokat énekelnek, a világmindenség sötéten görbülő íves karéjában Csillagok ringatnak kozmikus nyugalmat, a Hosszúkás virágcsík, mint csengettyűhúzogató hívogat békés istentiszteletre. A Dédnagymama maga a megtestesült méltóság, a finoman textúrált kosztümben egy békebeli nagyasszonyt állít elénk az alkotó. Balassi Bálint, mívesen megszőtt öltözékében, tollas kalapjával valódi reneszánsz férfiideál. A Júlia versek költőjét Esztergom várának társaságában látjuk, és egy hatalmas angyallal mely, mint rózsafelhő úszik át a képen. A Dunakanyar monokróm remekmű, nyers színű lenből és gyapjúból szőtt relief, az anyag apoteózisa valósul meg benne. És az Oroszlánok a hatalmas méretű édenben, a vörös és kék madarak között úgy trónolnak és mosolyognak, mint Isten legjámborabb teremtményei. Kedvünk lenne közéjük telepedni. Azt üzenik a nézőnek, hogy ilyen békések és derűsek lennénk mi is, ha Kecskés Ágnes paradicsomában élhetnénk.

De nem élhetünk ott és naponta föltehetjük magunknak a kérdést, vajon hol laknak mostanában a mosolygós oroszlánok, a hódoló angyalok és melyik égtáj felől várjuk a bárányt, ki elveszi a világ bűneit?

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

A Introitosz című titokzatosan szép Pilinszky költemény – mely a művész kérésére hangzott el a kiállítás megnyitóján – jól reprezentálja Kecskés Ágnes világszemléletét, saját hitét, amihez hamiskás eszmerendszerek váltakozásának idején is hű maradt, s ami a kárpitjait évtizedek óta áthatja. A bárány talán Kecskés Ágnes „visszatérő ösvényein” is végigkocog, mielőtt feltöri a pecséteket.

 Pacsika Emília

(Kecskés Ágnes: Visszatérő ösvények, Várnegyed Galéria, 2018. május 3 – június 2.)