02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
02.15.
| A Magyar Művészeti Akadémia Elfolyó idő c. tárlata a Pesti Vigadóban >>>
02.13.
| Csáth és démonai bemutató a Vígstreamházban >>>
02.11.
| Egy nő filmvetítés ingyenes · Online esemény >>>
02.06.
| Februári új kiállítások, programok, események a Deák17 Galériában >>>
02.06.
| Otthonába költözik a színház! – indulnak a Miskolci Nemzeti Színház online közvetítései >>>
 TiszaLINE Szalon

02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>

Juhász Zsuzsanna, Patak Márta, Robert Seethaler prózája
András André, Bíró József, Tsippy Levin Byron, Hava Pinhas Cohen, Csősz Gergő, Louise Glück, Jahoda Sándor, P. Nagy István versei
„Induljunk el Te meg én” – További csavargások Tandorival (Tandori Dezső publikálatlan versciklusa; Kurtág György új Tandori-dala; Tót Endre, Acsai Roland versei; Fried István, Ferencz Győző, Buday Bálint írása)

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Malkovich Malkovich Malkovich
2018.05.18 - tiszatáj

Sandro Miller: Malkovich Malkovich Malkovich | Tisztelet a kamera mestereinek című kiállítása

2018. 03. 01 – 2018. 06. 03.

Műcsarnok (1146 Budapest, Dózsa György út 37.)

 A 2018-as Budapest Fotó Fesztivál nyitó kiállítása a Műcsarnokban.

 

Abafáy-Deák Csillag: Malkovich-fúga

Olvassuk a hatalmas plakátot a Műcsarnok homlokzatán, Malkovich, Malkovich, Malkovich. Nagy művész ő, de minek ismételik a nevét, miért nem elég egyszer kiírni. Ha belépünk a kiállító terembe megértjük, még háromszor sem elég kiírni. Sokszázszor kellene. Nem hármas iker, itt valami más varázslat történt, amit Sandro Miller fotóművész követett el, alcím: Tisztelet a kamera mestereinek. Nem látjuk az eredeti arcot, fotót, csak az új beállítást, ami már nem másolat, az válik eredetivé. Az eredeti mű alkotóját, a mű címét és keletkezésének dátumát olvashatjuk a kép alatt és a kiállított mű dátumát (2014, 2017). A teremtés és az újjászületés csodája. Malkovich megszűnik létezni mint Malkovich, átlényegül. Mítosz lesz.

A fotók atmoszférája hol sötét, hol világos, sőt virágos (Pierre Et Gilles: Jean Paul Gaultier, 1990, Miller, 2014).

Itt nincs cenzúra, csak két kép közötti cezúra, a nélkül, hogy látnánk az eredetit. Muszáj megállni, nem lehet egyetlen tekintettel felfalni a képeket, muszáj beletemetkezni a részletekbe. Miller túllép az eredeti fotó illúzióján. Bizonyosságot teremt a nézőben és feszültséget, már látta valahol ezt a képet. Manipuláció ez, ha nincs is kimondva. Malkovich is manipulál. Mintha ott sem lenne, pedig ott van. Az eredeti, mint üresség helye, most ki van töltve. Malkovich az alfahím, és az alfanőstény is. Küzd és harcol, utolsó leheletéig. Minden kiszámítható, centire, fényre, árnyékra, beállításra. Ez a kiszámíthatóság ad erőt a látott arcnak, teszi karakterisztikussá, vonzóvá, taszítóvá. A kiszámíthatóság a főszereplő. Sugárzik. Éterien vagy lárvaszerűen, és nem azért, mert pl. többszáz méh szállta meg a testét, ő a méhész, a méhkirálynő, sőt a méhkas is. (Richard Avedon: Ronald Fisher, méhész, Davis, Kalifornia, május 9, 1981, Miller, 2014).

A meztelenség kiszolgáltatottságot jelent itt, és nem magamutogatást. Nincs itt semmi cirkuszi jelenet, de ha kell torz emberré válik Malkovich (Diana Arbus: Gyermek játék kézigránáttal a New York-i Central Parkban, 1962, Miller, 2014). Amikor Kafka felolvasta barátainak Az átváltozást, nagy derültség fogadta a bogárrá változott Gregor Samsa történetét. Mi is derülünk a képek láttán. Előtűnik az arc mögül az abszurd, a vágy erőszakossága, kíméletlensége. A tökély, a teljesség harmóniája. Felvonul a shakespeare-i világ drámája, felvonul Caligula önkénye, happy and nélkül, de lópatával. Nem történelmi képeskönyvet látunk, ám mégis egyes ikonikus alakban a történelmi idő sűrűsödi össze, Malkovich egyszerre megtestesíti az amerikai zászlót és az előtte álló takarítónőt. Süt belőle hit és öntudat. Puritán. (Gordon_Parks_American_Gothic,_Washington,_D.C._(date),_2014) Nem látjuk az építményt, a templomot, de az országot igen. A Monroe doktrína is eszünkbe juthat, Amerika az amerikaiaké.

Az ókori görögöknél a női szerepeket is férfiak játszották, maszkban, aminek egyébként is fontos szerepe volt, mivel a nagy távolságok miatt enélkül nem lehetett volna jól látni a szereplők arcát. Még a Globe Színház idején is a férfi szerepeket kamaszfiúk játszották. Malkovich már nem kamasz, arca markáns, mégis képes nővé változni, mintha nem lenne neme (Horst P. Horst: Mainbocher fűző, Párizs, 1939, Miller, 2014). Platon szerint az ember két félre szakadt, nőre-férfira, holott korábban egy volt (androgün). Miller sokszor rájátszik erre, a kettős énre és arcra (Dorothea Lange: Menekült anya, Nipomo, Kalifornia, 1936, Miller, 2014). Elfelejtjük, hogy Malkovichot látjuk. Tudjuk, hogy őt látjuk. Hús-vér díszlet, ami mindig olyanná változik, időben és térben, amilyenné a fotóművész akarja. Pillantása átható és dermesztő tekintet. Picassonak csak fél szemét látjuk, de ő nem félszemű (Irving Penn: Pablo Picasso, Cannes, France, 1957, Miller, 2014). Ford viszont félszemű, de ez nem zavaró, úgy néz, mintha kétszemű lenne.

Miller és Malkovich expresszionista világot mutatnak. A film és fotó világát és találkozását. Díszletek és trükkök nélkül, a maszkmestert is odaképzeljük, bár Malkovich maga a maszk. Sandro Miller nem alkalmaz digitális képmódosító eljárásokat. Egyszeri és megismételhetetlen pillanatot, a pillanat eredetiségét látjuk, amely visszahat az elsőszülött műre, hírét viszi a világba. Hollywood nélkül ezeket a képeket másként néznénk. Egy régi médium, a fotó, a film világában a filmet erősíti, a sztárságot, a fenségest, a hőst (Victor Skrebneski: Bette Davis, Actress, 8 November, Los Angeles Studio, 1971, Miller, 2014). Az eredetiségen van a hangsúly, a vissza nem térő alkalmon, pillanaton. Ez a pillanat mégis végtelen, mert a figura belső arcát látjuk, minden maszkja, álarca ellenére. A végtelent. És azt az érzést, hogy közel vagyunk a sztárhoz, a hőshöz. Ő is hús-vér ember. Magunkra ismerünk, bátorságunkra, bátortalanságunkra, sőt gyávaságunkra,

Che-ről nem gondoljuk, hogy gyilkos (Alberto Korda Che Guevara 1960, 2014). Másokról sem. Churchillről sem az jut eszünkbe, hogy az első világháborúban rossz parancsai miatt ezrek vesztek oda. Mondhatjuk, hogy mindenkinek vagy egy szebbik arca. Az ördögnek is. A megnyerő portré fotó titka az ütős arckifejezésben rejlik, ettől lesz a modell magabiztos és szimpatikus a képet megnézők számára. Malkovich színész, Millernek nem kellett érzelmet előcsalogatni a fotózás során. Miller befektetett Malkovich arcába felülírja a munka világát, amely szerint nem elég jónak lenni, jónak is kell látszani. Malkovich nem a legjobb napját mutatja, hanem a legjobb arcát, amely rímel az eredeti figura lelkére.

Címlapfotókat látunk. Négy fő komponenst sorolhatunk fel a tökéletes portréfotóhoz: keretezés és kompozíció, fények, arckifejezések, testtartás. Miller ars poeticája: Légy önmagad, akkor is, ha más bőrébe bújsz. És ezt Malkovich nagyon tudja, hisz abban, hogy ő Churchillként is Malkovich marad (Yousuf Karsh: Winston Churchill, 1941, Miller, 2017). Ez az önazonosság felülírja azt a vélekedést, hogy itt Malkovich átváltozik valaki mássá. Nem változik át, jó, lehet, hogy hasonul, illeszkedni próbál, de az egész mimikája, testtartása, gesztusa, pillantása – Malkoviché. Mimikai kommunikációját a szem és a száj körüli izmok finom és összerendezett mozgásaival éri el, mintha valamiféle maszkot, álarcot venne föl. Malkovich tehát nem hal meg, nem szűnik meg az adott portréban. Nem lesz másik arccá. Hemingwayként is önmaga, büszke, öntudatos ember (Yousuf Karsh: Ernest Hemingway, 1957, Miller, 2014).

Mindegyik kép maga is történet. Az eredeti kép története és a másolat története. Ezek nem esnek egybe egymással, különbözők és azok is maradnak, nem lehet összemosni őket. A néző is viaskodhat magával, mire fókuszáljon a képek láttán. Az ismertre vagy a most meg- és felismertre? Miller a mostanra szavaz, a pillanat jelenére és nem a múltjára (Bert Stern: Marylin Monroe, Crucifix II, 1962, Miller, 2014). Malkovich hatása, erénye, hogy a pillanatba tud felejtkezni, elfeledni, hogy ki is ő valójában. Egyfajta önismereti játékról is szó van, pszichológiai értelemben. Meddig mehet el Malkovich, meddig követheti Miller instrukcióit, amire csak következtethetünk a képekből, de tudni, nem tudhatjuk.

Nem egy bomló személyiséget látunk a portrékban, hanem a személyiség teljességét, egyediségét, kommunikációs erejét, képességét, hogy tud a nézőhöz szólni, koturnus nélkül, valódi álarc nélkül (Augustus Sander: Kőműves, 1928, Miller, 2017). Mivel beállított portrékat látunk, a spontaneitás megőrzése a fotósra és a művész együttműködésére marad. És ezt a véletlent mindkét művész megőrzi, sőt megteremti. Nem az a szerep itt, hogy a modell ne tudná, mit és kit fotóz Miller. Épp ez a trükk az egészben, hogy mindketten tudják, szerepről van szó, amit illik ugyanakkor elfelejteni. Kultúrák arcait látjuk (Art Shay: Simone De Beauvoir, 1950, Miller, 2014, Albert Watson: Alfred Hitchcock libával, 1973, Miller, 2014,). Az idegenség otthonosságát, és az otthonosság idegenségét. Az elfogadást, a kíváncsiságot a másik ember személyisége, életkörülményei iránt.

 

   

 

Kölüs Lajos: Burokban 

Malkovich burokban, és nem burkában. Bár tőlem lehetne abban is. A képmás burkában. Sőt lehetne Kőrösi Csoma Sándor is, dervisként, ahogy sántikál a sivatagban, és senki sem ismeri fel benne, hogy nem keleti származású. Ez a fel nem ismerhetőség Malkovich sajátja. Mint Dustin Hofmann az Aranyoskámban. Ez nem összehasonlítás, itt fotókat látunk, és nem filmet. A fotó ma már tudja azt, amit régen – a fotó előtt – csak a festő tudott, portrét festeni. Miller portréi festőiek, divatosak, meghökkentőek. Erre van szükség, hogy a világ odafigyeljen a fotóira, Malkovich arcára. Arctalanság ez, ennyi arca egy embernek nem lehet. Hogy mégis van, létezik ezer és egynél is több arca, az maga a csoda.

Mindketten burokban születtek. Egypetéjű ikrek is lehetnének, a távolság nem számít, sokszor ugyanarra gondolnak, ugyanazt érzik (Diana Arbus: Egypetéjű ikrek, Roselle, New Jersey, 1967, Miller, 2014). Figyeljünk a beállításra, Malkovich szemhéjára, ahogy a ránc hol felfele, hol lefele fut, két arc, különbözőek, de mégis egynek látszanak. A fotók, a beállítások a mimika, az arckifejezések útján történő kommunikáció mintapéldái. Az arccal való kommunikáció egyaránt szolgál az arc leleplezésére, illetve az arc elrejtésére. Ez a kettősség alapvető vonása a válogatásnak. … jó képnek ez a titka: megfelelő időben kell elkészíteni. Amikor az adott ember már nem feszeng, nem pózol, hanem megszokta, elfogadta, hogy ott vagyok, és önmagát adja  (problog/2607/a_portre_nem_csak_egy_arc). Miller és Malkovich jó helyen és jó időben vannak és voltak együtt.

Mindkét művész szubjektív, ismerik a szabályokat, és azt is tudják, hogy mikor nem kell a szabályokat betartani. A pillanatot ismerik fel, amikor valami jó, sőt a jónál is jobb, mert örök és megismételhetetlen (Annie Leibovitz: Meryl Streep, New York, 1981, Miller, 2014). Hatásvadász képeket is látunk, Miller tudja ezt, miként Malkovich is, ellentartanak, visszafogottabbak, mint az eredeti figurák tették (Rombert Mapplethorpe: Ken Moody és Robert Sherman, 1984, Miller, 2017, Andres Serrano: Piss Christ, 1987, Miller, 2014). Ha ötven év múlva tekintünk ezekre a Miller fotókra, ugyanazt érezzük majd, mint most. A képek ereje, eredetisége teszi ezt, hozza létre. Megszokta egymást a két művész. Elfogadták egymást. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom. Szellemiségük közös gyökerű, látásmódjuk, sőt karakterük is. Ez a közös hullámhossz minden képen ott van, mint az univerzumban a háttérsugárzás (Diana Arbus: Gyermek játék kézigránáttal a New York-i Central Parkban, 1962, Miller, 2014).

Az arckép vagy portré az embernek akár szobrászati, akár festészeti, akár fényképészeti műben előállított képmása. Ismérve, hogy szándékosan egy élő vagy már nem élő személy arcmásának készül. Arcmás, más arc. Sztárfotográfia (egyben reklám és divatfotó) az 1960-, 1970-es években, Amerikában jelent meg először. A legjelentősebb sztárfotográfusok Diane Arbus, Richard Avedon, Annie Leibovitz. Amit a hétköznapi ember nem láthat, de látnia kell. Extrém kitárulkozás, az intimitás megőrzése, a kukkolás izgalma.

Fekete-fehér világ a domináns. A kontrasztok. Fények és árnyak (A remény és a bánat képei fekete-fehérek, Robert Frank). A szem fehérje, a pillantás élessége. Mi van az arc mögött? Mi van a Hold túlsó felén? Mi van a halál és mi van a halál után? A képek metafizikája is különleges (Richard Avedon: Ronald Fisher, méhész, Davis, Kalifornia, május 9, 1981, Miller, 2014). Profánok, mintha az emberiség nem a mítoszokon nőtt volna fel. Az ember áll a képek középpontjába, cselekvés előtt, cselekvés után. Nem a látvány esztétikája, szépsége a fontos Miller számára, hanem a lélek rezdülése és rendíthetetlensége. A sebzettség és a sebezhetetlenség viszonya, jelenléte, életre hívása (Diana Arbus: Fiatalember hajcsavarókkal New York West 20th Street-i otthonábam,1966, Miller, 2014).

Malkovich mint modell, Malkovich mint élet. Életmodell. Egyik képen sem tűnik, vesződik el. Ez az örökös jelenvalósága a különös, a megfoghatatlan. Életet visz (lehel) a portréba. Miller nem plasztikai sebész, nem végez az arcot fiatalító műtétet. Tisztában van azzal is, hogy az állkapocscsont jelöli ki az arc alsó határát, idővel a bőr megereszkedik az arc alsó részén és a nyakon. Mégis, ha kell, ránctalanít (William Klein: Füst és fátyol, Párizs (Vogue), 1958, Miller, 2014). Egyikük sem törekszik az arc szimmetriájának helyreállítására, a kontúrok elsimítására, az arc elveszett zsírszövetének pótlására, a bőr feszességének és rugalmasságának növelésére, csak annyiban, amennyiben az ábrázolt karakter létrehozásához szükséges. Optikailag fiatalítja vagy öregíti magát, az idegen vonások élettel telnek meg, egy másik ember életével, tapasztalatával, személyiségével. Nem kell éveket letagadnia korából, mert kortalan, nemtől független.

Az amerikai ember attitűdjét is látjuk (Man Ray: Könnyek, 1932, Miller, 2017). A magabiztosságot, a fölényes mosolyt. Tudjuk, hogy az arc pillanatok alatt megváltozik. Mi egy időpillanatot látunk, sem a pillanat előtti, sem a pillanat utáni arcot nem ismerjük, nem látjuk. A facebook képtemető. A Műcsarnokban olyasmit látunk, ami már válogatva van, a legjobbakat.  Megdőlni látszik az a nézet vagy felfogás, hogy az arc nem hazudik. Hazudik, elfed valamit. Ami kint van, az nem biztos, hogy bent is van. Ami bent van, az nem biztos, hogy kiül az arcra. Miller és Markovich vállaltan arcdiagnosztikus. Az arcon a lelki, a testi és szellemi folyamatok összhatását keresik, az ember jellemét, viselkedését, egészségét, energiáját, örömét, fájdalmát. Az időt. Figyelem, hogy Malkovich hogyan tudja változtatni az ajkainak, az orrának vagy a szemöldökének formáját, hogy általuk biztonságot, stabilitást, megbízhatóságot, empátiát, őszinteséget, figyelmességet és kedvességet sugározzon. Olyan ember benyomását kelti, aki mindenkor meg tudja különböztetni egymástól a jót és a rosszat.

Ha kell, akkor Malkovich arca spontaneitást, kalandvágyat és a szenvedélyt tükröz. Új és újabb kihívásra vágyik. Számomra akkor a leghitelesebb, amikor nem rejti el, hogy ő egy rendkívül extrovertált személyiség, és szeret a figyelem középpontjában állni, szeret szerepelni (Philippe Halsman: Salvador Dalí, 1954, Miller, 2014). Tekintetét az önfegyelem, a kemény akaraterő és pontosság uralja (Richard Avedon: John Ford, rendező, Bel Air, Kalifornia, április 11, 1972, Miller, 2017). Ha kell, akkor arca kreativitást, bölcsességet, határozottságot és érzékenységet mutat (Christopher Makos: Álló Lady Warhol, 1981, Miller, 2017). Nem ismer félelmet, bizonytalanságot. Szabadságvágya és függetlensége mögé rejti az adott ember titokzatosságát és kiismerhetetlenségét (Arnold Newman: Igor Stravinsky, New York, 1960, Miller, 2014). Mintha nem is lenne érzelme. Nem Hamlet kétkedő, tökéletességre törekvő, idealista arcát mutatja, hanem III. Richárd arcát, az ösztönös, az ingerlékeny, a dühös, parancsolgató, sőt kegyetlen arcot (Herb Ritts: Jack Nicholson I-IV., London, 1988, Miller, 2014).

Arcrekonstrukciókat látunk (Pierre Et Gilles: Jean Paul Gaultier, 1990, Miller, 2014). Mint amikor a rómaiak rekonstruálták, utánozták a görög szobrokat, átvették azok eszményét. Miller is átvesz az eredetiből. Megtart valamit, nem tehet mást, így is lelepleződik, hogy másol, de ezt nem tagadja. Mert önmagát is vizsgálja, önmagát is megítéli, sztárként, fotósként, művészként. Láthatóvá teszi a személyiség rejtett vonásait, Malkovichét, aki nem pózol, ha pózolna, ripaccsá válna (Christopher Makos: Álló Lady Warhol, 1981, Miller, 2017,

Christopher Makos: Lady Warhol diptichon, 1981, Miller, 2017). Szubkultúrákat is látunk, földrészeket, az embereket egymástól elválasztó filozófiákat. És a kölcsönösséget is, az egymásrautaltságot. Mintha egy filmkockát vágnánk ki a film 24 képkockájából, az egyetlen egyet, az egyetlen másodpercből.

 

            

 


Címke: , , , , , , , ,
2021.03.07 - tiszatáj

LAUDÁCIÓ GERGELY ÁGNES
TISZATÁJ-DÍJÁHOZ
Gergely Ágnes 1989-ben közölte a Péter-Pál után című versét a Tiszatájban, vagyis 31 éve rendszeres szerzője a lapnak. Több olyan darabot is közölt a folyóiratban, amelyre a szakma is felfigyelt. Legutóbb például a szintén Tiszatáj-díjas Sándor Iván írt 12 pontból álló kommentárt Az utolsó pillanat című költeményéről, amely a folyóirat 2017/10-es számában jelent meg. A vers azért is jelentős esemény a Tiszatáj számára, mert Gergely egyrészt tanúként szólal meg, Nagy Imre nem pusztán metaforikus alak a költeményében. XX. századi szerzőként a soá, a vasfüggöny, a rendszerváltás ellentmondásainak túlélője, emlékezője… – ORCSIK ROLAND LAUDÁCIÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.07 - tiszatáj

Juhász Zsuzsanna, Patak Márta, Robert Seethaler prózája
András André, Bíró József, Tsippy Levin Byron, Hava Pinhas Cohen, Csősz Gergő, Louise Glück, Jahoda Sándor, P. Nagy István versei
„Induljunk el Te meg én” – További csavargások Tandorival (Tandori Dezső publikálatlan versciklusa; Kurtág György új Tandori-dala; Tót Endre, Acsai Roland versei; Fried István, Ferencz Győző, Buday Bálint írása)

Tovább olvasom >>>
2021.03.05 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
Markó Béla politikai pályájának lezárása után a kétezer tízes évektől kezdve fokozatosan visszatért az irodalmi életbe. A költő képes volt a megújulásra, újabb köteteiben először kötött versformákkal és bravúros szonettekkel foglalta vissza az őt megillető helyet az irodalomban, majd a 2020-ban kiadott Egy mondat a szabadságról cíművel szakított az általa ápolt költői hagyományokkal. A haikuk és szonettek után új formákat és új tematikákat hoz, éppen a szabadversek frissessége és az érdekes tematika kölcsönzik azt a mentális lüktetést a kötetnek, amely nem csak irodalomkedvelők számára lehet érdekes, hiszen a kötet egy idősödő költő-politikus számvetése is, feleselése az elmúlással… – NAGY IGNÁC KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.04 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: AMIT AZ ÖRDÖG JÓVÁHAGY. SZONETTEK
A keresés kényszere – talán ezzel írható le az az erő, ami ott munkál a kötet egésze mögött. Mi lakozik a festékrétegek alatt? Mit rejthet egy sötét folt a vásznon, mit lepleznek a ruhák redői, mit vet ki a partra a tenger? Hol vannak, hová vezetnek az alkotáson hagyott nyomok – legyen szó festményről, épületről, versről, a teremtett világról? Ahogy a szonettek beszélője a festmények vonalaiban, foltjaiban próbál „egy-egy üzenetre lelni” (47), úgy keresi a soráthajlásokban, a szabályos és szabálytalan szonettrészletekben az olvasó is az értelmezés kapaszkodóit… – VARGA BETTI KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.03 - tiszatáj

GYÖRGY PÉTER: FAUSTUS AFRIKÁBAN. SZERZŐDÉS A VALÓSÁGGAL
György Péter Faustus Afrikában című könyvének, mely időben és térben széles kulturális horizonton vizsgálja a művészet és a valóság viszonyát, alapvető tézise, hogy a hatalmi, politikai viszonyok döntően befolyásolják, milyen művészi „szerződések” köthetők a valósággal egy adott korban, és ebből következően ezek a paktumok azt is nagymértékben meghatározzák, hogy miképpen közvetíti, vagy talán helyesebben: hozza létre számunkra a művészet a valóságot… – SÁGHY MIKLÓS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.02 - tiszatáj

POÓS ZOLTÁN: ROCK & ROLL ÁRUHÁZ – EZ A DIVAT, 1957–2000
A divat nemcsak az individualitás kifejezésének ad lehetőséget, hanem a közösségi létezésnek is. Ott képes működni, ahol megvalósul a szabadság társadalmi struktúrája és emberi közösségek jönnek létre. Ehhez pedig rugalmas társadalmi és gazdasági feltételek szükségesek. Az ötvenes és hatvanas évek Magyarországára az előbb felsorolt körülmények kevéssé voltak jellemzők. Ugyanakkor a divat igénye volt az egyik legnagyobb ösztönzője a rendszer demokratizálódásának… – HERCEG LILLA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.01 - tiszatáj

JIM THOMPSON: 1280 FŐ
Unalmasnak, sőt, ostobának látszó, valójában simulékony, jéghidegen könyörtelen, ravasz gonosztevő: ismerős karaktertípus az oklahomai író több, mint 30 évet felölelő ouvre-jában, Daniel Woodrell (Winter’s Bone) cseppet sem véletlenül jegyzi meg a reprint 2011-es előszavában, hogy Thompson legalább kétszer építette fel ugyanazt a figurát. És valóban, az 1280 fő az 1952-es, gyakran csúcsműként aposztrofált A bennem élő gyilkos […] párdarabja, összekötő motívumuk egy seriffuniformisba bújt pszichopata bomló elméjének mélyanalízisével kecsegtet – nem véletlenül hivatkoznak a skizofréniát, halált, átverést dőlt betűkkel hangsúlyozó szerzőre Stephen Kingtől Jo Nesbóig… SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.28 - tiszatáj

BORSIK MIKLÓS: ÁTOKNAPTÁR
Borsik Miklós Átoknaptár című debütáló munkája ennél jobb időzítéssel nehezen tudott volna megjelenni. Lírájának ismerős és közeli tapasztalatainkat kényelmetlen, groteszk fénytörésekbe állító mozzanatai ugyanis most, 2021 elején olvasva akarva-akaratlanul visszatükröznek valamit a minket körülvevő világ aktuális kizökkentségéből, a bizonytalanság és az abból fakadó feszültségek természetéből. Elég csupán egy kicsit figyelmesebben körülnéznem a magam környezetében, hogy hasonlóképp tűnjön fel előttem is minden, mint Borsik vonaton ülő versbeszélője előtt… – TOKAI TAMÁS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.27 - tiszatáj

BENEDEK MIKLÓS: MIKÖZBEN HALKAN
Pontos képet sosem fest, csupán a precíz körvonalakkal érzékeltet. A lírai alanyok egészen aprónak látszanak ebben a kötetben, míg az őket körbevevő környezet, társas kapcsolatok, primitív viszonyulások hangsúlyossá válnak. A mondatvégi írásjelek (kivételt képez a pont és néhol a kérdőjel) teljes elhagyása sűrített formát eredményez, mégis ennek ellenére minden egyes szabadvers kifejtve, hosszabb szövegfolyamként is megállná a helyét… – WERNER NIKOLETT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő