Tiszatájonline | 2018. május 8.

„Ne döntsd a tőkét, siránkozz!”

KIÁLLÍTÁS A NÉPSZABADSÁG ÉS A SZILVESZTERI NÉPSZABI KARIKATÚRÁIBÓL
Bár számos olyan darab található a kiállításon is, amely inkább tetszik az 1956–1988-as időszakban regnáló politikai elit által zöld utat kapott tét nélküli viccelődésnek, azért találhatóak egészen más regiszteren mozgó, üdítően kritikus darabok is. Fontos a befogadás szempontjából, hogy emlékezzünk: Magyarországon ezekben az években azért a politikai szatíra sem úgy működött, ahogyan kellett volna… – TÓTH EMESE BESZÁMOLÓJA

POLITIKATÖRTÉNETI INTÉZET: KIÁLLÍTÁS A NÉPSZABADSÁG ÉS A SZILVESZTERI NÉPSZABI KARIKATÚRÁIBÓL

A Népszabadság karikatúrái a Politikatörténeti Intézet EU Oktatási, Audiovizuális és Kulturális Végrehajtó Ügynökségének (EACEA) Európa az Állampolgárokért-Európai Emlékezet éves magyarországi projektjének részeként került kiállításra, amely a 20. századi magyar társadalmi eseményeken keresztül vizsgálódik az ország kulturális történelmét illetően. Bár számos olyan darab található a kiállításon is, amely inkább tetszik az 1956–1988-as időszakban regnáló politikai elit által zöld utat kapott tét nélküli viccelődésnek, azért találhatóak egészen más regiszteren mozgó, üdítően kritikus darabok is. Fontos a befogadás szempontjából, hogy emlékezzünk: Magyarországon ezekben az években azért a politikai szatíra sem úgy működött, ahogyan kellett volna.

Bárki számára nyilvánvalóvá válik a probléma, aki fellapozza a korabeli Ludast: a rajzok sokkal inkább voltak nevelő példázatok, agitáló plakátok vagy éppen ellenséges röplapok, semmint nevettető karikatúrák.” – írja 2006-os Pesti humor a szocializmus idején című tanulmányában Takács Róbert. Nem kell messzire menni ennek a gyakorlatnak a megértéséhez. 2018-at írunk és hiába keresünk és kutatunk, az Index.hu hírportálon található Merényi Dániel (Napirajz) vagy Gróf Balázs (Pesti Est) munkáin kívül jóformán híre-hamva sincs vérbeli politikai szatírának. Persze ez sem véletlen.

A politikai szatíra azokon a médiaplatformokon, ahol ez több emberhez is eljutna, ma már nem az alapvető trend része, hovatovább a politika kritikája szinte semmilyen formában nem kap reflektorfényt. A műfaj ily módon – és nem kifejezetten csak pejoratív értelemben – a színházba kényszerül, ott viszont virágzik, kiváltképp a fennmaradásukat mindennap kockáztató független szcénában.

Karikatúrák fellelhetőek természetesen az interneten, a közösségi médiában is, ahol a véleményformálás valamelyest szabadosabb, hiszen az alkotó saját blogjára, oldalára tölti fel alkotásait. Munkájuk azonban így nem válik a napilapok állandó hozzátartozójává, nem válik rendszeressé azok számára, akik zömében a nyomtatott sajtót preferálják vagy nincs lehetőségük az internet hozzáférésre.

A tárlat többek közt a Ludas Matyi és a Népszabadság grafikusa, Mészáros András munkáit összegzi 1956-tól egészen 1988-ig. Főleg az 56-os eseményeket követő politikai változásokra jellemző óvatoskodó kritikai közeg játszott szerepet abban, hogy a Népszabadság karikatúrái nem tudták megfelelően ellátni feladatukat és az alkotóknak különféle kiskapukat kellett találniuk ahhoz, hogy valahogy lekoptassák magukról az álkritikus jelzőt. Ez nem volt egyszerű feladat. Érdemes ennek vizsgálatakor különválasztani a Népszabadságot és a Ludas Matyit, noha az alkotói apparátus voltaképp egy halmazba tartozott. A Népszabadság hasábjain egyértelműen a politikai propaganda hatása érződött, a Ludas viszont főleg 1960-tól némileg függetlenebb módon működött, így a rajzok is kétféle világnézetet képviseltek, tükröztek, legalábbis látszólag. A Ludas ezért nem meglepően hatvanas-hetvenes évek fordulóján több mint 600 ezres példányszámban fogyott. A Népszabadság karikatúráiban a legellentmondásosabb az volt, hogy politikai kritikáit kvázi maga a kormányoldal fogalmazta meg a grafikusok számára, holott ennek pont fordítva kellett volna történnie. A politika igazi, független kritikájára viszont nagy volt az igény, ami kettősséget váltott ki az alkotókból is. Hogyan készítsenek olyan szatirikus rajzokat, hogy az aktuális vezetésnek is megfeleljenek, az olvasóik igényeit is kiszolgálják?

A tét kettős volt; az alkotói önazonosság, a hitelesség vagy az egzisztenciális biztonság és a jó hírnév megtartása. Napról napra zömében olyan karikatúrákat kellett közölniük, aminek semmi köze nem volt a valódi pártkritikákhoz, amelyek nem teljes szívvel-lélekkel képviselték azt a fajta humort, amely a nehéz időszakokban segítségként is szolgálhatott volna az elkeseredett emberek számára.

A finomkodó társadalomkritikák tehát sok esetben károsak voltak, ám az ügyes alkotók olykor mégis megtalálták a módját, hogy ezt az álcát is a sajátságosan ássák alá. Úgy fogalmazták meg a rendszerkritikát, hogy az egyszerre szóljon az ország vezetőinek nyelvén, mégis a sorok között olvasva hívják fel olvasóik figyelmét a rajzok igazi mondanivalójára.

A kiállítás letisztult tematikájának, vagyis a sorszámozásnak, a kronológiai sorrendnek köszönhetően egészen jól végigkövethető az, ahogyan a Népszabadság és a Ludas művészei végül szembehelyezkedve a feléjük támasztott gyakran irreális elvárásokkal, elkezdik megtalálni a hangjukat, és végre annak használják képzőművészeti tehetségüket, ami: eszköznek az ő életüket is kordában tartó hatalommal szemben, felnagyítva a valóságos problémákat.

A kiállítás szeptember közepéig ingyenesen megtekinthető a Napvilág Könyves Galériában a Politikatörténeti Intézetben.

Tóth Emese

 

Felhasznált irodalom:

„Pesti humor a szocializmus idején” Takács Róbert – 2000 Irodalmi és Társadalmi havi lap 2006. 7-8. lapszám