Zsigmond Vilmos szakmai és emberi minősége kötelez

BESZÉLGETÉS SZABÓ ÉVA ANDREÁVAL

Egymás sarkát érik a filmfesztiválok, tavaly Szegeden mégis arra vállalkoztak, hogy indítanak egy újat. Nem is tehettek volna másképp, ez szinte kötelesség, hiszen nincs még egy vidéki város, amely olyan kaliberű filmes szülöttel dicsekedhet, mint Szeged. Szabó Éva Andreával, a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál alapítójával, művészeti vezetőjével beszélgettünk.

– Ha lenne ilyen statisztika, könnyen lehet, hogy fesztivál-nagyhatalom lenne Magyarország. Miért gondolta, hogy szükség van egy újabbra?  

– Zsigmond Vilmos miatt! Akiről nem csak azt tudtam, hogy a világ egyik leghíresebb amerikai operatőre, hanem azt is, hogy Szeged szülötteként a gyökereit élete végéig ápolta. Magam is találkoztam vele, az elbűvölő személyisége is nyilván befolyásolt, de leginkább az egész világon elismert szakmai rangja. Még javában élt, amikor már motoszkált a fejemben a gondolat, mert bár a szülővárosa addig is kifejezte a tiszteletét, hiszen 2004-ben díszpolgári címet kapott, egy évvel később a Belvárosi Mozi róla nevezte el a nagytermét, de úgy éreztem, hogy valami filmes, a szakmai kvalitásaihoz méltó eseménnyel is ki kellene fejeznünk a megbecsülésünket. Mivel ő operatőr volt, adta magát a feladat. Mert való igaz, filmes fesztivál itthon is sok van, operatőrfesztivál azonban egész Európában alig. A terv még épp, hogy csak formálódott bennem, ám amikor 2016. január 1-én váratlanul elhunyt, egy csapásra kikristályosodott, hogy itt az idő, lépni kell. Tavasszal, az emléktáblája avatásán több neves filmes szakember is jelen volt, megosztottam velük az ötletemet, s az ő támogatásuk újabb lendületet adott.

– Ha a filmesek, akár amerikaiak, akár európaiak szóba hozzák Zsigmond Vilmost, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel beszélnek róla. Mi az, amit ő tudott? Minek köszönhető az a maximális tisztelet, ami őt övezi?

– Egyrészt vitathatatlan szakmai tudással, s ami talán még fontosabb, egyedi szemléletmóddal rendelkezett. A főiskolán ő is Illés György tanítványa volt, akinek alapelve volt, hogy az operatőr nem alárendelt szerepet tölt be, hanem a rendező táralkotójaként vesz részt a filmkészítésben, tehát szoros együttműködésben álmodják meg a film képi világát. Zsigmond Vilmos mindig hangsúlyozta, hogy európai kultúrán nevelkedett, Amerikában jó pár rendező értékelte ezt.  A legnagyobb rendezőkkel dolgozott, Altmantól Spielbergig. Ugyanakkor mindvégig, a legnagyobb sikerei közepette is ember maradt. Három alkalommal nekem is volt szerencsém személyesen találkozni vele, egy bájos, közvetlen személyiséget ismertem meg benne.

– Mennyire emlékezett ő arra, hogy honnan jött, milyen kapcsolata volt a szülővárosával?

– Amikor Magyarországra jött, Szegedre is mindig ellátogatott. Otthon érezte magát, bebarangolta a régi, kedves helyeket, s felkereste a halászcsárdákat is, mert imádott odajárni. Szívesen jött be a moziba is. Amikor elneveztük róla a nagytermet, nagyon örült neki, büszke volt rá, s attól kezdve csak úgy emlegette, hogy „az én mozim”. Sajnos, a névadó ünnepségen egy forgatás miatt nem tudott személyesen jelen lenni, de küldött egy videó üzenetet.  Később, amikor újra itthon járt, elhozta a barátait és a filmes kollégáit, hogy megmutassa nekik „az ő moziját”.

– Térjünk vissza a fesztiválra. Az események tehát 2016 tavaszáig nagyon gyorsan követték egymást, már csak a kivitelezés volt hátra. Hogyan fogott hozzá a fesztivál megvalósításához?

– Tudtam, hogy kell egy csapat. Végiggondoltam, kik azok a munkatársaim a szűkebb és tágabb környezetemben, akikkel szövetkezve ezt meg tudjuk valósítani. Összeállt egy tízfős stáb, és elkezdtünk dolgozni. Az első fesztivál szervezésébe szinte fejest ugrottunk. Hajtott minket, hogy valami olyat hozhatunk létre, ami Szegeden még nem volt, sőt a filmfesztiválok sorában is csak kevés. 2016 őszén kiírtuk az első pályázati felhívást, s ettől kezdve egymást követték az események.

– Pozitív volt az első fesztivál szakmai fogadtatása, erős volt a verseny, főleg a kisjátékfilm és a dokumentum kategóriában. Ezeket a műfajokat szinte csak fesztiválokon lehet látni, pedig a hazai filmesek is jelentős sikereket aratnak velük világszerte.

– A rövidfilmeket nem forgalmazzák a mozik, mert nincs széles közönségük. Pedig nagyon fontos műfaj, mert a kisfilmek alapvetően a fiatal alkotók ugródeszkája, kiugrási lehetősége. Ha a fesztiválokon kitűnnek a mezőnyből, ha díjakat nyernek, a rendezőknek nagyobb a lehetőségük arra, hogy nagyjátékfilm forgatásába kezdhessenek.

– A fesztivál nevében ugyan benne van a válasz, de azért rákérdezek: mi a specialitása a szegedi filmfesztiválnak, mit ad hozzá a filmes fesztiválvilághoz?

– Nagyon sok filmfesztivál van a világban, Magyarországon is egyre több. Mindegyiknek adnak egy sajátos profilt. A mi profilunk az, hogy az operatőri munkára koncentrálunk, s ilyen jellegű seregszemléből nem sok van az egész világon. A mi távlati célunk az, hogy Európa második legjelentősebb operatőri fesztiváljává váljunk. Azért csupán a másodikká, mert a lengyelországi Camerimage tekintélyes múltjával nem lehet felvenni a versenyt. A bydgoszczi kollégáknak negyedszázados munkája fekszik abban, hogy a Camerimage Európa legjelentősebb operatőrtalálkozójává vált, de úgy gondolom, a közvetlen utánuk következő helyre van esélyünk.  Ez nagyságrendileg, ha Cannes, Velence és a Berlinale magasságából nézzük a terepet, a középmezőnyt jelenti, ami nem kevés, mert ehhez a szinthez szakmailag megbízhatónak kell lenni. Azt szeretnénk, ha rangja lenne a díjunknak, ezért is hívunk neves filmes szakembereket a zsűribe. Zsigmond Vilmos szakmai és emberi minősége kötelez. Szeretnénk továbbra is tartani a nívót, emellett azonban arra is törekszünk, hogy hangulatában közvetlen, vendégszerető találkozó legyen a mi fesztiválunk.

Báthory Júlia