Kiss Anna: Tiszatáj

Hogy az aratás ideje eljön, várjuk torkig havakban is.

És ha a mindenség rendjét nem tükrözik többé a lenti dolgok.

Ez jár a fejemben, hogy a Tiszatáj körül gyorsan terjedt, s megélt ügyekre visszagondolok, a példára, hogy egyetlen ember, a mellette álló kevesekkel merhet hihetetlen dolgot.

Először láthattunk rendszeresen közölt magyar műveket onnan, hol a madár se jár, s ha mégis – sötét mesékben bolyong.

Majd olvashattuk Olasz Sándor levelét, hogy Ilia Mihály leváltása után sem változtatnak semmin, küldjünk írást bizalommal. Mindőnknek írt, a bojkott hát elmaradt.

A leváltók magyarázkodtak, nyitott kapukra hivatkozva az írószövetségben. Válaszolni persze nem tudtak a kérdésre, hogy ha nyitottak, miért döngenek azok a kapuk?

Folyóirat s szerzői közt lehet ilyen kivételes kapcsolat. Nem felejtem el, hogy kezdő koromban Ilia Mihály órákig várt rám Mocsár Gáboréknál, kiknél megszálltam vizsgáimkor. Baráti szókkal méltatott, s teszi azóta is, s ezzel nyilván nem állok egyedül.

Úgy tartják, hogy amit ő nem olvasott, azt még nem írták meg. Igaz lehet. Drága, öreg barátom kivételes valaki az Úrban.

Ő az én profán szentjeim közt hajdan megénekelt Szent Mihályom, kissé elváltozva, ahogy szelevert költők tollán megeshet:

„Mihálynak a másik Mihályhoz mindig is nagy köze volt, kondásostor lógott nyakában, tarisznya, tülök.
Soha nem evett egyet a hasával, kilenc gyerekre kereste a semmit.
Egy délben az történt, hogy felemelkedett, mezítláb, kalapban, fel a disznóganéból.
Percekig úgy maradt, szétnézett a repedezett földön.
Kutya sem ugatta a Mihály-jelenést.
A konda felnézett, rágott tovább.”

(Hogy keveredtem ilyen befejezésig akkor?, vagy hogy ide tartozik-é?, igaz szívvel el nem dönthetem. Hogy a világot szokott természetében mért bolygatom?)

(Megjelent a Tiszatáj 2017/9.számában)