02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
02.15.
| Plakátkiállítás a Visegrádi csoport 30. évfordulója alkalmából >>>
02.15.
| A Magyar Művészeti Akadémia Elfolyó idő c. tárlata a Pesti Vigadóban >>>
02.13.
| Csáth és démonai bemutató a Vígstreamházban >>>
02.11.
| Egy nő filmvetítés ingyenes · Online esemény >>>
02.06.
| Februári új kiállítások, programok, események a Deák17 Galériában >>>
02.06.
| Otthonába költözik a színház! – indulnak a Miskolci Nemzeti Színház online közvetítései >>>
 TiszaLINE Szalon

02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>
10.30.
| Hogyan mutatja be egy bevásárlóközpont értékvilágát egy logó? >>>
10.30.
| A művészet, az együttműködés és a kihívásokon felülkerekedő kreativitás ünnepe volt a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál >>>
10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>

Juhász Zsuzsanna, Patak Márta, Robert Seethaler prózája
András André, Bíró József, Tsippy Levin Byron, Hava Pinhas Cohen, Csősz Gergő, Louise Glück, Jahoda Sándor, P. Nagy István versei
„Induljunk el Te meg én” – További csavargások Tandorival (Tandori Dezső publikálatlan versciklusa; Kurtág György új Tandori-dala; Tót Endre, Acsai Roland versei; Fried István, Ferencz Győző, Buday Bálint írása)

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Rafael Y. Herman kiállításáról
2018.03.10 - tiszatáj

 

 

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

 

 

Rafael Y. Herman kiállítása

2018. 02. 16 – 2018. 04. 01.

Ludwig Múzeum

1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

 

Abafay-Deák Csillag: Beengedtem a sötétséget

Ki látott éjjel pipacsmezőt? Senki. Csak azt hihette, hogy látja, miközben inkább korábbi élményeit, vagy esetleg Monet, Szinyei Merse vagy további híres festők képeit vetítette, képzelte el a sötét éjszakában. Most nem képzelődöm. Egy impresszionista fotós képeit nézem a Ludwig Múzeum sejtelmesen megvilágítású termeiben (Somnum rubrumm, 2012). Nem véletlen, hogy Debussy zenéjére is gondolok. Holdfény szonáta. Impresszionista zene. Egy pillanat futó benyomása, egy napszak, egy illat megannyi gondolattársítása válik hallhatóvá, érzékeny és differenciált ritmikával. Rafael Y. Herman is olyan világot tár elénk, amely számunkra, nézők számára szintén új világ, mert szabad (emberi) szemmel láthatatlan.

Herman felhasználja a holdfényt, összegyűjti a fotonokat, becsalogatja a blendébe, kivár, türelmes alkotó, nem tudja a végeredményt előre, csak utólag. A természet szerelmeseként nem vadra vadászik, hanem fényre, leleplezi a sötétséget. Illúziót teremt, mintha szemünk látná színesnek az éjszakai tájat. Nem látja, mert nem láthatja, másként van felépítve az ember szeme, mint az éjszakai ragadozóké. Itt nem számít az orr, a fül, a hőérzet. De számít a holdfény, a csillagos égbolt begyűjtött fénye.

A kiállítótérben látható természetfotók nem a sötétségről szólnak, hanem a fényről, a színekről, és a titokról, amely mindig is titok marad. Segít a fotós kreativitása, mert amit láttat, az létezik, nem a mennyben, hanem itt a földön. Alkotó módszerében ott az alázat, a fegyelem, és tudás teremtő ösztöne, hogy jut valamire. 1906-ban készült az első éjszakai fotó, fekete-fehérben. Herman a színeket keresi, ejti rabul. Kék időben, naplemente után néhány órával. Képein ott a mozgás, lejt az erdő, dombos. Hogy szaladnak a fák, egy régi film címe. Hermannál is szaladnak, úgy tűnik, hogy nem egyhelyben állnak, többárnyékúak, nem tudni honnan, melyik irányból jön a fény. Mozognak, mint a birminghemi erdő Shakespeare művében (Saltus III., 2010), minket is megmozgatnak, látásunkat, perspektíva érzetünket.

Ott vagyunk ebben az erdőben, sziklás partoldalban.  Látjuk az erdőt, és éppenséggel a fáktól. Romantika ez, miként a festők a romos várakat, a buja természetet festették. Talán idillnek is nevezhetném. Keresték a békét, a harmóniát, a színek, a perspektíva világát. Az egyensúlyt, a világosság-sötétség átmeneteit. A fényt. Aki ma világvárosban él, nem igen vagy csak ritkán lát fényszennyezéstől mentes teret, páramentes, tiszta időt. Ki kell vonulnia a természetbe (Bosco-lll., 2011).

Itt maradtam az éjszakában./ Fel se tűnt, hogy milyen csend lett mostanában./ Beengedtem a sötétséget,/ És azóta nem talállak benne téged./ (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél) Herman beengedte a sötétséget a blendébe, és eloszlatja azt. Éjszakai világosságot teremt, mintha mindent látó szeme lenne (Imaginarium-silvarum, 2015). Sötétség nélkül nem létezne a világosság fogalma. Ha a világosság fel akarja fogni saját maga lényegét, meg kell találnia ellentétét, a sötétséget (Lion Feuchtwanger).

Fotóiban megtaláljuk a képzeletet, a varázslatot, a sejtelmet (Carmel V., 2011). Mert elragad bennünket is a képzelet, látni a sötétben! Világteremtőnek lenni, mintha Herman maga alkotná ezt a világot. Maga alkotja. Magunk is látóvá válunk, holott nem voltunk vakok. Mert tudjuk, átéltük, hogy lelkünkbe férkőzött a sötétség, el-elborzadunk, hogy mire képes. Félünk a sötétségben, félünk a sötétségtől. Gyermekként biztosan. Talán olykor felnőttként is. Álom és sötétség, a világosság reményét keressük (Artificialis revera, 2010).

Herman nem használ elektronikus támogatást vagy digitális manipulációt. A nagyméretű fotók középpontjában a Galileai erdő, a Júdeai-hegység és a Földközi-tenger térsége áll, és arra ösztönzik a nézőt, hogy tükrözze a láthatatlan vagy “láthatatlan”; azon a különbségen, amely kibontakozik a valóság és a megítélés között (a Ludwig Múzeum kiállítás beharangozó szövegéből).

Nyugalomra, lassú szemlélődésre van szükségünk, hogy felfedezzük a képek titkait. Nem első látásra, talán akkor csak néha egy-egy apró furcsaság ötlik szemünkbe, de ne menjünk tovább, álljunk meg, vagy üljünk le a kép előtt. Herman fotói tárják fel, mit is látnánk, ha látnánk éjszaka: Carmina flos, 2011. Ilyenkor más érzékszerveinkre is támaszkodunk, hallásunkra, szaglásunkra, hőérzetünkre.

Ha eltöltünk fél órát a sötétben, a szemünk százezerszer érzékenyebbé válik a fényre. Rácsodálkozunk a tájra, kezünkben fényképezőgép, meglepetések várnak, nem tudni előre, milyen lesz a kép. Kaland és kockázat is éjszaka fotózni. Kékidőben, alkony előtt (Felix taeda II.,_2014), amikor úgy érezzük magunkat, mintha a Kék Angyal klubban lennénk, Lola Lolával, a táncosnővel, a hatalmas fa akár monumentális kék orgonavirág is lehetne. A Mare 12, 2012 a tenger végtelen kékjét ragadja meg, látjuk az átmenetet, látjuk összeolvadni az eget és a földet, csak a távoli  horizont egyenes vonal, előttünk sejtelmes és elválaszthatatlan a föld és a víz. A Montem 12, 2012, a Terrarum verticalm, 2013 című képek láttán úgy érezhetjük, hogy Osszián földjén, vagy a ködös Albionban járunk. Minden sejtelmessé válik, védtelennek érezhetjük magunkat, elveszettnek.

Nem virtuális világ ez, nem a számítógép hívja elő, és nem is egy program. Bár előhívható, szerencsével, tudással. Nem véletlenül lel rá a tájra. Éjszakázik, hidegben, szélben. Didereg is, megszűnik létezni a nappali világ számára. Eltűnik. Kalandozik, akár egy kincskereső, a sötétség arcába világít, keresi rajta az arcvonásokat, ráncokat, árnyékokat, árkokat. Kiragadja a tájat a sötétségből (Felix taeda II., 2014). Van ebben a kiragadásban valami báj, valami finomság, sőt talán giccs is, de mégsem az.

Nocte decus, 2016 képen bogárszemmel nézhetjük a virágos rétet, a sziklakövet, alulnézetből. Itt is sejtelmes a világ, de a televény elevensége, bujasága az élet örömét és szépségét hordozza. És az elmúlás, az elszáradt fa se szomorít el, él a természet, körforgása megnyugtató.  R. Y. Herman kitakarja a sötétséget, leleplezi, egyben el is fedi. Amikor egy fotó jó, az nagyon érdekes tud lenni, amikor egy fotó nagyon jó, az már irracionális és mágikus is egyben… utóbbi már nem a fotográfus tudatos akarata vagy szándéka szerint történik  (Elliott Erwitt). R.Y. Herman fotói  mágikusak és irracionálisak is egyszerre. A művész tud kompromisszumokat kötni, tudja, mikor használhatja fel a holdvényt, és mikor fényképezhet hold nélküli éjszakában, mikor hagyatkozhat a csillagfényes erdőkre-mezőkre. Tavasz van, és nemsokára nyílnak a pipacsok.  Sötétben is.

 

 

Kölüs Lajos: Mentsük meg a sötétséget?

Nincs Halloween, boszorkányok, kísértetek és egyéb démonok ünnepe sincs. Töklámpás sem világít. Magyar vonatkozású történet, hogy László király Salamont, mint trónkövetelőt biztonsági okokból a visegrádi vár tornyába záratta, és éjszaka is szemmel tartatta. Az őrök parancsba kapták, hogy sötétedés után töklámpásokkal világítsák ki a tornyot, hogy a fogoly meg ne szökjön, ne lázíthasson. A Dunán éjszaka közlekedő hajósok szeme is a töklámpásokra irányult, mintha egy világítótoronyt látnának. Vélhetően innen ered a mondás: „fénylik, mint Salamon töke”.

R. Y. Herman műveiben inkább lidérces fényt fedezek fel, valamint a magány és az üresség terét. A fantasztikum világa ez, poszt-apokaliptikus, ember nélküli környezettel, amely örökre beégett agyunkba, retinánkra, holott a valóságban nem is láttuk vagy láthattuk (Terrarum-verticalm, 2013). Mi tetszik ebben a világban? Ilyen természetbe vágynánk? Nincs kész válaszom a kérdésekre. Talán mert minden szelídsége ellenére egy kicsit félelmetes, egy kicsit hátborzongató. Nincs itt sivár sivatag, minden virágzik, minden piros, sárga, zöld és kék. Átszűrve, kimosva, mintha ködön, párán át néznénk a világot, a tárgyakat (Montem 12, 2012). R.Y. Herman titkos világot tár elénk, egy új világ kezdetét, vagy egy régi világ végét? Elnéptelenedett a föld, az erdő, a mező? Sehol egy élőlény. De van szikla, tört ág, kidőlt fa, függőleges páraoszlop, elmosódott kép (Imaginarium-silvarum, 2015). Mintha tudatunkat és érzékelésünk határait tágító szert fogyasztottunk volna, mintha pszichedelikus drogszemüveget hordanánk. Egyikről sincs szó. A pillanatképeken a magány mellett érezni a természet erejét, elpusztíthatatlanságát (Nocte decus, 2016). R.Y. Herman mintha egy idegen bolygó küldötte lenne, aki egyfajta mesterséges intelligencia látásának könyörtelenségével, közönyével, érzéketlenségével, egykedvűségével, érzelmektől mentességével láttatja az éjszakai tájat.

Meg vagyok babonázva a látványképektől, az elhagyottságtól. Az elhagyott tértől és természettől. Hiába a fű, a virág, az erdő – marad a magány. A csend, amely sérti a fülünket, a szemünket. A nyugalom, amely már-már terapetikus (gyógyító) erővel bír. A kép mágiáját látjuk (Bosco III., 2011). A fény különös erejét, miként is bomlasztja a sötétséget. Harmóniát látunk, enyészetet, vagyis a halál jeleit is észrevesszük. Valami létezik és valami nem fog létezni többé. Történet ez, amelyet nekünk, nézőknek kell elmondani, megérezni, kimondani, ha olykor kimondhatatlan is (Mare 12, 2012). Robinson Crusoe didaktikus élete jut eszembe. Nincs többé hajótörött figurája a képen, Jack London Vadon szava sincs. Nincs hívó szó, mert nincs, aki hívjon ebbe a világba. Ám R.Y. Herman mégis betereli tekintetünket, testünket ebbe a világba, mintha mi uralnánk ezt a birodalmat, holott a képek épp az ellenkezőjét sugallják. A természet legyőzhetetlen. Ember, állat nélkül is létezik (Saltus III., 2010).

Henri Rousseau egzotikus vegetációjában, dzsungelében egyszerre van jelen az álom és a tigris, a ragadozó. Látomása hétköznapi valóság, ahogy R. Y. Herman látomása is valóság. Fotói poszternek hatnak, nincs műhiba, ha trükk azért van az alkotásaiban, amelyekből szivárog valami kozmikus világ, szivárog az elveszett jövő és múlt. Kivonulás ez, az ember szellemvilága vonul ki a természetbe, láthatatlanná válva. Nincs hőse ennek a világnak Ha mégis, akkor láthatatlanként önmagát keresi és szemléli, meg akar hökkenteni, miközben beleolvad a természetbe. Értékválságot közvetítenek ezek a fotók? Miként is lehetséges elfordulni a valóságtól egy másik valóságba, amit heroikus-tájnak hívnak. Egyedi tájértéket látunk, túl a szürrealitáson, R.Y. Herman expresszionizmusával is szembe kell néznünk, mivel számára a táj mellett saját lelkivilágának megmutatása is fontos, ő is része a tájnak, láthatatlanul (Somnum rubrum, 2012).

Mai világunk ott tart, hogy a transzgenetikát felhasználva, világító fákat hoz létre. R.Y. Herman nem világítórakétát lő fel a magasba, hogy bevilágítva a tájat, látni lehessen valamit, nem is az infravörös fényt felhasználva jár-kel az erdőben, a világban. Egy tény, hogy a művész a közbeszédbe emeli a természetet, a csodát, miközben tudatában vagyunk, hogy pusztul a természet, olvad a sarki jég, egyre kisebb az esőerdők területe, mert kivágják a fákat.

Látjuk a fától az erdőt? Pipacstól a mezőt? Mesevilág ez, tündérekkel, akik láthatatlanok. Eszünkbe jut az őszi, párás bükkerdő, a srégen jövő fénysugarakkal. A patakban levelek forognak, vízből kiálló kövek csillognak. R. Y. Herman fotóin is a visszaverődött fény részecskék rajzolják ki a teret, a fotózandó témát. A visszavert fényt rögzíti a fényképezőgép az exponálás alatt. Nappal jól látunk, többnyire jól. Szemünk a nappali fényhez igazodik, viszont aludni többnyire sötétben szoktunk. Zavar a fény, még ha meg is szoktuk a LED világítást. Herman felborítja a fény és sötétség egyensúlyát, kibillenti a sötétséget, eltünteti, már-már megsemmisíti, bár az árnyakat meghagyja, szükséges, hogy meghagyja, hogy kontrasztokat is lássunk, ellentéteket, viszonyokat, átmeneteket. R. Y. Herman világa árnyékos világ (Carmel V., 2011). Kháron ladikján utaznak a holt lelkek a holtak birodalmába. Egy út a világosságból a tartós sötétségbe. R. Y. Herman mintha fordított utat járna be, Ő egy visszatérő a holtak birodalmából, nevezhetnénk Orfeusznak is. A művész nem beszél a bűnről, mint a sötétség egyik jegyéről. Antropomorfizál, egy tárgyat, tájat, színt emberi jelleggel ruház fel.  Álarcot ad rá, hogy lássa igazi, rejtett lényegét. Hogy átlásson egy kulcslyukon egy másik világba.

R. Y. Herman közel megy a sötétséghez (Artificialis revera, 2010), belelép a sötétségbe, a sötétségben kezd el élni, lubickolni, félelem nélkül. Capa szerint, ha nem jó a kép, akkor nem voltál elég közel. A felfedezés örömét látjuk a képeken, színtől függetlenül, lehet az kék, sárga, vagy piros. A lélek öröme ez. Rovarként repül rá az éjszaka színeire. Egyfajta erotikát is felfedezhetünk az alkotásokban. A formák és színek erotikáját, a vonzódás és taszítás örök ellentétét. Csend és kiáltás. Néma kiáltás, a csend növekszik, nincsenek léptek, nincs zaj sem, süket csendet látunk. Elhomályosul a szem, mintha könnycsepp zavarná a látást, vagy köd, pára. Nincs olyan körvonal, ami határozott lenne, a határozatlanság az úr, a mássá levés pillanatát látjuk, a születést és a halál közös pillanatát, semmi sem végleges, csak az átmenet örök.

 


Címke: , , , , , ,

2021.03.07 - tiszatáj

LAUDÁCIÓ GERGELY ÁGNES
TISZATÁJ-DÍJÁHOZ
Gergely Ágnes 1989-ben közölte a Péter-Pál után című versét a Tiszatájban, vagyis 31 éve rendszeres szerzője a lapnak. Több olyan darabot is közölt a folyóiratban, amelyre a szakma is felfigyelt. Legutóbb például a szintén Tiszatáj-díjas Sándor Iván írt 12 pontból álló kommentárt Az utolsó pillanat című költeményéről, amely a folyóirat 2017/10-es számában jelent meg. A vers azért is jelentős esemény a Tiszatáj számára, mert Gergely egyrészt tanúként szólal meg, Nagy Imre nem pusztán metaforikus alak a költeményében. XX. századi szerzőként a soá, a vasfüggöny, a rendszerváltás ellentmondásainak túlélője, emlékezője… – ORCSIK ROLAND LAUDÁCIÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.07 - tiszatáj

Juhász Zsuzsanna, Patak Márta, Robert Seethaler prózája
András André, Bíró József, Tsippy Levin Byron, Hava Pinhas Cohen, Csősz Gergő, Louise Glück, Jahoda Sándor, P. Nagy István versei
„Induljunk el Te meg én” – További csavargások Tandorival (Tandori Dezső publikálatlan versciklusa; Kurtág György új Tandori-dala; Tót Endre, Acsai Roland versei; Fried István, Ferencz Győző, Buday Bálint írása)

Tovább olvasom >>>
2021.03.05 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: EGY MONDAT A SZABADSÁGRÓL
Markó Béla politikai pályájának lezárása után a kétezer tízes évektől kezdve fokozatosan visszatért az irodalmi életbe. A költő képes volt a megújulásra, újabb köteteiben először kötött versformákkal és bravúros szonettekkel foglalta vissza az őt megillető helyet az irodalomban, majd a 2020-ban kiadott Egy mondat a szabadságról cíművel szakított az általa ápolt költői hagyományokkal. A haikuk és szonettek után új formákat és új tematikákat hoz, éppen a szabadversek frissessége és az érdekes tematika kölcsönzik azt a mentális lüktetést a kötetnek, amely nem csak irodalomkedvelők számára lehet érdekes, hiszen a kötet egy idősödő költő-politikus számvetése is, feleselése az elmúlással… – NAGY IGNÁC KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.04 - tiszatáj

MARKÓ BÉLA: AMIT AZ ÖRDÖG JÓVÁHAGY. SZONETTEK
A keresés kényszere – talán ezzel írható le az az erő, ami ott munkál a kötet egésze mögött. Mi lakozik a festékrétegek alatt? Mit rejthet egy sötét folt a vásznon, mit lepleznek a ruhák redői, mit vet ki a partra a tenger? Hol vannak, hová vezetnek az alkotáson hagyott nyomok – legyen szó festményről, épületről, versről, a teremtett világról? Ahogy a szonettek beszélője a festmények vonalaiban, foltjaiban próbál „egy-egy üzenetre lelni” (47), úgy keresi a soráthajlásokban, a szabályos és szabálytalan szonettrészletekben az olvasó is az értelmezés kapaszkodóit… – VARGA BETTI KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.03 - tiszatáj

GYÖRGY PÉTER: FAUSTUS AFRIKÁBAN. SZERZŐDÉS A VALÓSÁGGAL
György Péter Faustus Afrikában című könyvének, mely időben és térben széles kulturális horizonton vizsgálja a művészet és a valóság viszonyát, alapvető tézise, hogy a hatalmi, politikai viszonyok döntően befolyásolják, milyen művészi „szerződések” köthetők a valósággal egy adott korban, és ebből következően ezek a paktumok azt is nagymértékben meghatározzák, hogy miképpen közvetíti, vagy talán helyesebben: hozza létre számunkra a művészet a valóságot… – SÁGHY MIKLÓS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.02 - tiszatáj

POÓS ZOLTÁN: ROCK & ROLL ÁRUHÁZ – EZ A DIVAT, 1957–2000
A divat nemcsak az individualitás kifejezésének ad lehetőséget, hanem a közösségi létezésnek is. Ott képes működni, ahol megvalósul a szabadság társadalmi struktúrája és emberi közösségek jönnek létre. Ehhez pedig rugalmas társadalmi és gazdasági feltételek szükségesek. Az ötvenes és hatvanas évek Magyarországára az előbb felsorolt körülmények kevéssé voltak jellemzők. Ugyanakkor a divat igénye volt az egyik legnagyobb ösztönzője a rendszer demokratizálódásának… – HERCEG LILLA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.03.01 - tiszatáj

JIM THOMPSON: 1280 FŐ
Unalmasnak, sőt, ostobának látszó, valójában simulékony, jéghidegen könyörtelen, ravasz gonosztevő: ismerős karaktertípus az oklahomai író több, mint 30 évet felölelő ouvre-jában, Daniel Woodrell (Winter’s Bone) cseppet sem véletlenül jegyzi meg a reprint 2011-es előszavában, hogy Thompson legalább kétszer építette fel ugyanazt a figurát. És valóban, az 1280 fő az 1952-es, gyakran csúcsműként aposztrofált A bennem élő gyilkos […] párdarabja, összekötő motívumuk egy seriffuniformisba bújt pszichopata bomló elméjének mélyanalízisével kecsegtet – nem véletlenül hivatkoznak a skizofréniát, halált, átverést dőlt betűkkel hangsúlyozó szerzőre Stephen Kingtől Jo Nesbóig… SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.28 - tiszatáj

BORSIK MIKLÓS: ÁTOKNAPTÁR
Borsik Miklós Átoknaptár című debütáló munkája ennél jobb időzítéssel nehezen tudott volna megjelenni. Lírájának ismerős és közeli tapasztalatainkat kényelmetlen, groteszk fénytörésekbe állító mozzanatai ugyanis most, 2021 elején olvasva akarva-akaratlanul visszatükröznek valamit a minket körülvevő világ aktuális kizökkentségéből, a bizonytalanság és az abból fakadó feszültségek természetéből. Elég csupán egy kicsit figyelmesebben körülnéznem a magam környezetében, hogy hasonlóképp tűnjön fel előttem is minden, mint Borsik vonaton ülő versbeszélője előtt… – TOKAI TAMÁS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.02.27 - tiszatáj

BENEDEK MIKLÓS: MIKÖZBEN HALKAN
Pontos képet sosem fest, csupán a precíz körvonalakkal érzékeltet. A lírai alanyok egészen aprónak látszanak ebben a kötetben, míg az őket körbevevő környezet, társas kapcsolatok, primitív viszonyulások hangsúlyossá válnak. A mondatvégi írásjelek (kivételt képez a pont és néhol a kérdőjel) teljes elhagyása sűrített formát eredményez, mégis ennek ellenére minden egyes szabadvers kifejtve, hosszabb szövegfolyamként is megállná a helyét… – WERNER NIKOLETT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő