Rafael Y. Herman kiállításáról

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Rafael Y. Herman kiállítása

2018. 02. 16 – 2018. 04. 01.

Ludwig Múzeum

1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Abafay-Deák Csillag: Beengedtem a sötétséget

Ki látott éjjel pipacsmezőt? Senki. Csak azt hihette, hogy látja, miközben inkább korábbi élményeit, vagy esetleg Monet, Szinyei Merse vagy további híres festők képeit vetítette, képzelte el a sötét éjszakában. Most nem képzelődöm. Egy impresszionista fotós képeit nézem a Ludwig Múzeum sejtelmesen megvilágítású termeiben (Somnum rubrumm, 2012). Nem véletlen, hogy Debussy zenéjére is gondolok. Holdfény szonáta. Impresszionista zene. Egy pillanat futó benyomása, egy napszak, egy illat megannyi gondolattársítása válik hallhatóvá, érzékeny és differenciált ritmikával. Rafael Y. Herman is olyan világot tár elénk, amely számunkra, nézők számára szintén új világ, mert szabad (emberi) szemmel láthatatlan.

Herman felhasználja a holdfényt, összegyűjti a fotonokat, becsalogatja a blendébe, kivár, türelmes alkotó, nem tudja a végeredményt előre, csak utólag. A természet szerelmeseként nem vadra vadászik, hanem fényre, leleplezi a sötétséget. Illúziót teremt, mintha szemünk látná színesnek az éjszakai tájat. Nem látja, mert nem láthatja, másként van felépítve az ember szeme, mint az éjszakai ragadozóké. Itt nem számít az orr, a fül, a hőérzet. De számít a holdfény, a csillagos égbolt begyűjtött fénye.

A kiállítótérben látható természetfotók nem a sötétségről szólnak, hanem a fényről, a színekről, és a titokról, amely mindig is titok marad. Segít a fotós kreativitása, mert amit láttat, az létezik, nem a mennyben, hanem itt a földön. Alkotó módszerében ott az alázat, a fegyelem, és tudás teremtő ösztöne, hogy jut valamire. 1906-ban készült az első éjszakai fotó, fekete-fehérben. Herman a színeket keresi, ejti rabul. Kék időben, naplemente után néhány órával. Képein ott a mozgás, lejt az erdő, dombos. Hogy szaladnak a fák, egy régi film címe. Hermannál is szaladnak, úgy tűnik, hogy nem egyhelyben állnak, többárnyékúak, nem tudni honnan, melyik irányból jön a fény. Mozognak, mint a birminghemi erdő Shakespeare művében (Saltus III., 2010), minket is megmozgatnak, látásunkat, perspektíva érzetünket.

Ott vagyunk ebben az erdőben, sziklás partoldalban.  Látjuk az erdőt, és éppenséggel a fáktól. Romantika ez, miként a festők a romos várakat, a buja természetet festették. Talán idillnek is nevezhetném. Keresték a békét, a harmóniát, a színek, a perspektíva világát. Az egyensúlyt, a világosság-sötétség átmeneteit. A fényt. Aki ma világvárosban él, nem igen vagy csak ritkán lát fényszennyezéstől mentes teret, páramentes, tiszta időt. Ki kell vonulnia a természetbe (Bosco-lll., 2011).

Itt maradtam az éjszakában./ Fel se tűnt, hogy milyen csend lett mostanában./ Beengedtem a sötétséget,/ És azóta nem talállak benne téged./ (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél) Herman beengedte a sötétséget a blendébe, és eloszlatja azt. Éjszakai világosságot teremt, mintha mindent látó szeme lenne (Imaginarium-silvarum, 2015). Sötétség nélkül nem létezne a világosság fogalma. Ha a világosság fel akarja fogni saját maga lényegét, meg kell találnia ellentétét, a sötétséget (Lion Feuchtwanger).

Fotóiban megtaláljuk a képzeletet, a varázslatot, a sejtelmet (Carmel V., 2011). Mert elragad bennünket is a képzelet, látni a sötétben! Világteremtőnek lenni, mintha Herman maga alkotná ezt a világot. Maga alkotja. Magunk is látóvá válunk, holott nem voltunk vakok. Mert tudjuk, átéltük, hogy lelkünkbe férkőzött a sötétség, el-elborzadunk, hogy mire képes. Félünk a sötétségben, félünk a sötétségtől. Gyermekként biztosan. Talán olykor felnőttként is. Álom és sötétség, a világosság reményét keressük (Artificialis revera, 2010).

Herman nem használ elektronikus támogatást vagy digitális manipulációt. A nagyméretű fotók középpontjában a Galileai erdő, a Júdeai-hegység és a Földközi-tenger térsége áll, és arra ösztönzik a nézőt, hogy tükrözze a láthatatlan vagy “láthatatlan”; azon a különbségen, amely kibontakozik a valóság és a megítélés között (a Ludwig Múzeum kiállítás beharangozó szövegéből).

Nyugalomra, lassú szemlélődésre van szükségünk, hogy felfedezzük a képek titkait. Nem első látásra, talán akkor csak néha egy-egy apró furcsaság ötlik szemünkbe, de ne menjünk tovább, álljunk meg, vagy üljünk le a kép előtt. Herman fotói tárják fel, mit is látnánk, ha látnánk éjszaka: Carmina flos, 2011. Ilyenkor más érzékszerveinkre is támaszkodunk, hallásunkra, szaglásunkra, hőérzetünkre.

Ha eltöltünk fél órát a sötétben, a szemünk százezerszer érzékenyebbé válik a fényre. Rácsodálkozunk a tájra, kezünkben fényképezőgép, meglepetések várnak, nem tudni előre, milyen lesz a kép. Kaland és kockázat is éjszaka fotózni. Kékidőben, alkony előtt (Felix taeda II.,_2014), amikor úgy érezzük magunkat, mintha a Kék Angyal klubban lennénk, Lola Lolával, a táncosnővel, a hatalmas fa akár monumentális kék orgonavirág is lehetne. A Mare 12, 2012 a tenger végtelen kékjét ragadja meg, látjuk az átmenetet, látjuk összeolvadni az eget és a földet, csak a távoli  horizont egyenes vonal, előttünk sejtelmes és elválaszthatatlan a föld és a víz. A Montem 12, 2012, a Terrarum verticalm, 2013 című képek láttán úgy érezhetjük, hogy Osszián földjén, vagy a ködös Albionban járunk. Minden sejtelmessé válik, védtelennek érezhetjük magunkat, elveszettnek.

Nem virtuális világ ez, nem a számítógép hívja elő, és nem is egy program. Bár előhívható, szerencsével, tudással. Nem véletlenül lel rá a tájra. Éjszakázik, hidegben, szélben. Didereg is, megszűnik létezni a nappali világ számára. Eltűnik. Kalandozik, akár egy kincskereső, a sötétség arcába világít, keresi rajta az arcvonásokat, ráncokat, árnyékokat, árkokat. Kiragadja a tájat a sötétségből (Felix taeda II., 2014). Van ebben a kiragadásban valami báj, valami finomság, sőt talán giccs is, de mégsem az.

Nocte decus, 2016 képen bogárszemmel nézhetjük a virágos rétet, a sziklakövet, alulnézetből. Itt is sejtelmes a világ, de a televény elevensége, bujasága az élet örömét és szépségét hordozza. És az elmúlás, az elszáradt fa se szomorít el, él a természet, körforgása megnyugtató.  R. Y. Herman kitakarja a sötétséget, leleplezi, egyben el is fedi. Amikor egy fotó jó, az nagyon érdekes tud lenni, amikor egy fotó nagyon jó, az már irracionális és mágikus is egyben… utóbbi már nem a fotográfus tudatos akarata vagy szándéka szerint történik  (Elliott Erwitt). R.Y. Herman fotói  mágikusak és irracionálisak is egyszerre. A művész tud kompromisszumokat kötni, tudja, mikor használhatja fel a holdvényt, és mikor fényképezhet hold nélküli éjszakában, mikor hagyatkozhat a csillagfényes erdőkre-mezőkre. Tavasz van, és nemsokára nyílnak a pipacsok.  Sötétben is.

Kölüs Lajos: Mentsük meg a sötétséget?

Nincs Halloween, boszorkányok, kísértetek és egyéb démonok ünnepe sincs. Töklámpás sem világít. Magyar vonatkozású történet, hogy László király Salamont, mint trónkövetelőt biztonsági okokból a visegrádi vár tornyába záratta, és éjszaka is szemmel tartatta. Az őrök parancsba kapták, hogy sötétedés után töklámpásokkal világítsák ki a tornyot, hogy a fogoly meg ne szökjön, ne lázíthasson. A Dunán éjszaka közlekedő hajósok szeme is a töklámpásokra irányult, mintha egy világítótoronyt látnának. Vélhetően innen ered a mondás: „fénylik, mint Salamon töke”.

R. Y. Herman műveiben inkább lidérces fényt fedezek fel, valamint a magány és az üresség terét. A fantasztikum világa ez, poszt-apokaliptikus, ember nélküli környezettel, amely örökre beégett agyunkba, retinánkra, holott a valóságban nem is láttuk vagy láthattuk (Terrarum-verticalm, 2013). Mi tetszik ebben a világban? Ilyen természetbe vágynánk? Nincs kész válaszom a kérdésekre. Talán mert minden szelídsége ellenére egy kicsit félelmetes, egy kicsit hátborzongató. Nincs itt sivár sivatag, minden virágzik, minden piros, sárga, zöld és kék. Átszűrve, kimosva, mintha ködön, párán át néznénk a világot, a tárgyakat (Montem 12, 2012). R.Y. Herman titkos világot tár elénk, egy új világ kezdetét, vagy egy régi világ végét? Elnéptelenedett a föld, az erdő, a mező? Sehol egy élőlény. De van szikla, tört ág, kidőlt fa, függőleges páraoszlop, elmosódott kép (Imaginarium-silvarum, 2015). Mintha tudatunkat és érzékelésünk határait tágító szert fogyasztottunk volna, mintha pszichedelikus drogszemüveget hordanánk. Egyikről sincs szó. A pillanatképeken a magány mellett érezni a természet erejét, elpusztíthatatlanságát (Nocte decus, 2016). R.Y. Herman mintha egy idegen bolygó küldötte lenne, aki egyfajta mesterséges intelligencia látásának könyörtelenségével, közönyével, érzéketlenségével, egykedvűségével, érzelmektől mentességével láttatja az éjszakai tájat.

Meg vagyok babonázva a látványképektől, az elhagyottságtól. Az elhagyott tértől és természettől. Hiába a fű, a virág, az erdő – marad a magány. A csend, amely sérti a fülünket, a szemünket. A nyugalom, amely már-már terapetikus (gyógyító) erővel bír. A kép mágiáját látjuk (Bosco III., 2011). A fény különös erejét, miként is bomlasztja a sötétséget. Harmóniát látunk, enyészetet, vagyis a halál jeleit is észrevesszük. Valami létezik és valami nem fog létezni többé. Történet ez, amelyet nekünk, nézőknek kell elmondani, megérezni, kimondani, ha olykor kimondhatatlan is (Mare 12, 2012). Robinson Crusoe didaktikus élete jut eszembe. Nincs többé hajótörött figurája a képen, Jack London Vadon szava sincs. Nincs hívó szó, mert nincs, aki hívjon ebbe a világba. Ám R.Y. Herman mégis betereli tekintetünket, testünket ebbe a világba, mintha mi uralnánk ezt a birodalmat, holott a képek épp az ellenkezőjét sugallják. A természet legyőzhetetlen. Ember, állat nélkül is létezik (Saltus III., 2010).

Henri Rousseau egzotikus vegetációjában, dzsungelében egyszerre van jelen az álom és a tigris, a ragadozó. Látomása hétköznapi valóság, ahogy R. Y. Herman látomása is valóság. Fotói poszternek hatnak, nincs műhiba, ha trükk azért van az alkotásaiban, amelyekből szivárog valami kozmikus világ, szivárog az elveszett jövő és múlt. Kivonulás ez, az ember szellemvilága vonul ki a természetbe, láthatatlanná válva. Nincs hőse ennek a világnak Ha mégis, akkor láthatatlanként önmagát keresi és szemléli, meg akar hökkenteni, miközben beleolvad a természetbe. Értékválságot közvetítenek ezek a fotók? Miként is lehetséges elfordulni a valóságtól egy másik valóságba, amit heroikus-tájnak hívnak. Egyedi tájértéket látunk, túl a szürrealitáson, R.Y. Herman expresszionizmusával is szembe kell néznünk, mivel számára a táj mellett saját lelkivilágának megmutatása is fontos, ő is része a tájnak, láthatatlanul (Somnum rubrum, 2012).

Mai világunk ott tart, hogy a transzgenetikát felhasználva, világító fákat hoz létre. R.Y. Herman nem világítórakétát lő fel a magasba, hogy bevilágítva a tájat, látni lehessen valamit, nem is az infravörös fényt felhasználva jár-kel az erdőben, a világban. Egy tény, hogy a művész a közbeszédbe emeli a természetet, a csodát, miközben tudatában vagyunk, hogy pusztul a természet, olvad a sarki jég, egyre kisebb az esőerdők területe, mert kivágják a fákat.

Látjuk a fától az erdőt? Pipacstól a mezőt? Mesevilág ez, tündérekkel, akik láthatatlanok. Eszünkbe jut az őszi, párás bükkerdő, a srégen jövő fénysugarakkal. A patakban levelek forognak, vízből kiálló kövek csillognak. R. Y. Herman fotóin is a visszaverődött fény részecskék rajzolják ki a teret, a fotózandó témát. A visszavert fényt rögzíti a fényképezőgép az exponálás alatt. Nappal jól látunk, többnyire jól. Szemünk a nappali fényhez igazodik, viszont aludni többnyire sötétben szoktunk. Zavar a fény, még ha meg is szoktuk a LED világítást. Herman felborítja a fény és sötétség egyensúlyát, kibillenti a sötétséget, eltünteti, már-már megsemmisíti, bár az árnyakat meghagyja, szükséges, hogy meghagyja, hogy kontrasztokat is lássunk, ellentéteket, viszonyokat, átmeneteket. R. Y. Herman világa árnyékos világ (Carmel V., 2011). Kháron ladikján utaznak a holt lelkek a holtak birodalmába. Egy út a világosságból a tartós sötétségbe. R. Y. Herman mintha fordított utat járna be, Ő egy visszatérő a holtak birodalmából, nevezhetnénk Orfeusznak is. A művész nem beszél a bűnről, mint a sötétség egyik jegyéről. Antropomorfizál, egy tárgyat, tájat, színt emberi jelleggel ruház fel.  Álarcot ad rá, hogy lássa igazi, rejtett lényegét. Hogy átlásson egy kulcslyukon egy másik világba.

R. Y. Herman közel megy a sötétséghez (Artificialis revera, 2010), belelép a sötétségbe, a sötétségben kezd el élni, lubickolni, félelem nélkül. Capa szerint, ha nem jó a kép, akkor nem voltál elég közel. A felfedezés örömét látjuk a képeken, színtől függetlenül, lehet az kék, sárga, vagy piros. A lélek öröme ez. Rovarként repül rá az éjszaka színeire. Egyfajta erotikát is felfedezhetünk az alkotásokban. A formák és színek erotikáját, a vonzódás és taszítás örök ellentétét. Csend és kiáltás. Néma kiáltás, a csend növekszik, nincsenek léptek, nincs zaj sem, süket csendet látunk. Elhomályosul a szem, mintha könnycsepp zavarná a látást, vagy köd, pára. Nincs olyan körvonal, ami határozott lenne, a határozatlanság az úr, a mássá levés pillanatát látjuk, a születést és a halál közös pillanatát, semmi sem végleges, csak az átmenet örök.