„Elhallgatom, hogy rájöhess magadtól”

AZ ISTENI SZÍNJÁTÉK FORRÁSAI ÉS HATÁSA

A kötet az SZTE BTK Olasz Tanszéke által 2016. VI. 16-án megrendezett, Az Isteni Színjáték forrásai és hatása című dantisztikai konferencia anyagainak szerkesztett változatát foglalja magában. Mint a szerkesztők jelzik az Előszóban, „az itt közzétett tizenkét írás zöme, közülük egy olasz nyelven, eredeti, hosszú ideig tartó kutatómunka eredménye. Elmélyült tárgyismeretük, jól megindokolt következtetéseik alapján a tanulmánykötet írásai a nemzetközi szakirodalom szempontjából számos új eredményt hoznak”.

A kötet alcíméhez híven a tanulmányok két részt alkotnak: az I. rész munkái tehát a Színjáték forrásait, míg a II. részben olvasható írások a Szent Költemény hatástörténetének egyes mozzanatait vizsgálják. A tanulmányokat bibliográfiák, valamint olasz ill. angol (az egyetlen, Laura Pasquini által közölt olasz tanulmány [Fonti iconografiche della Commedia, vagyis A Színjáték ikonográfiai forrásai] esetében magyar, Király Erzsébet munkája esetében pedig német) nyelvű rövid összefoglalók zárják. A kötet gazdag képmellékletet és – elsősorban Kaczmarczyk Adrienne zenei tanulmányával („Vexilla regirs prodeunt”. Költészet és zene bensőbb kapcsolata a Dante-Szimfónia Inferno-tételében) összefüggésben – táblázatokat is tartalmaz.

Az I. részt nyitó tanulmány Kelemen Jánosé: A bűnök osztályozásának antik és középkori forrásai az Isteni Színjátékban. A témát – mit a szerző is jelzi – számos jelentős Dante-kutató elemezte már (többek közt Edward Moore, Teodolinda Barolini, Alison Morgan), így a tanulmány kettős célkitűzése az alábbiakra szorítkozik: néhány elméleti és történeti kérdés taglalása a bűnök felosztása alapjaira vonatkozólag, továbbá a Színjáték és a forrásai közti viszony kommentálása (vö. 9). Mint Kelemen rámutat, a középkor felfogásának megfelelően „az ember mind effektív cselekedeteiért, mint pedig hiteiért, gondolataiért és érzelmeiért is büntethető. Danténál a Pokol és a Purgatórium egész rendszere, illetve a túlvilág e két birodalmának egymáshoz való viszonya teljes egészében ezen a megoldáson alapul” (10). E középkori koncepció (melyet tehát Alighieri is osztott) mind a modern, mind pedig a – Dante szempontjából elsősorban az Arisztotelész-féle Nikomakhoszi etika ill. az ehhez kapcsolódó Aquinói Tamás-féle kommentárok alapján elsajátított – antik hagyománytól különbözött. Az érzelmeket is magában foglaló bűn-tipológia a bibliai, ezen belül az újszövetségi tradícióra vezethető vissza (vö. 10–11). Mindazonáltal a középkor nagy gondolkodói – s köztük értelemszerűen Aquinói Tamás és Alighieri – is észlelték az effektíve elkövetett bűnök és a bűnös hajlamok közti különbséget: ezt – szándékuk szerint – a spirituális és testi bűnök, valamint a halálos és bocsánatos bűnök megkülönböztetésével hidalták át (13). Ennél azonban fontosabb – Abélard nyomán – a peccatum (bűnös tett) és vitium (bűnös hajlam) distinkciója, amin a dantei Pokol és Purgatórium tartományainak különbsége is alapul (vö. 13–14).

A Pokol antik forrásait illetően a XI. ének adja a legrelevánsabb referenciát, mivel ebben Dante „a Nikomakhoszi etikából vett arisztotelészi sémára hivatkozva fejti ki a bűnök felosztását és sorolja be a bűnösök egyes kategóriáit a Pokol különböző köreibe”, pontosabban „Dante csak a felosztás elveit, illetve a bűnök hármas osztályozását («incontinenza», «malizia», «matta bestialidade») veszi át” Arisztotelész szóban forgó művéből (16). Az említett XI. ének azt is világossá teszi, hogy a Nikomakhoszi etikán túl az arisztotelészi Fizika és értelemszerűen a Biblia a Színjáték egymást kiegészítő és megerősítő forrásai (vö. 18). Tanulmányát szerző az alábbi ideiglenes konklúzióval zárja: „a bűnök azon két osztályának éles [késő középkori] megkülönböztetése [tehát peccatum és vitium], mely a tettek és a hajlamok szembeállításán alapszik, […] teológiai fogalmakban fejezi ki azt a szellemi fejlődést, mely elvezetett az ember nevelhetőségébe és javíthatóságába vetett optimista hit kialakulásáig” (21).

Pál József munkája (Lucifer magányossága. A gonosz színrevitelének keresztény forrásairól) kiinduló tételének megfelelőnek az egyik alapkérdés (a Jézus missziója és Alighieri kora közt eltelt 1300 évben) az alábbi maradt: „a mindenható, végtelen és végtelenül jó Istenben való szilárd hit hogyan egyeztethető össze a rossz gyakori jelenlétének közvetlen tapasztalásával?” (25). E tekintetben érdekes szempont, hogy Alighieri főművében „a sátánt a kozmosz működésének perifériájára szorította. Nem látta őt Krisztus, amikor pokolra szállt […], nem beszélt róla Beatrice Merkúr egében […]. [A sátán] aktív időszaka még az ember teremtése előtt végleg befejeződött, Krisztus vele folytatott, az evangéliumokban gyakran idézet harcai hivatkozások formájában is alig kaptak helyet a Commedia-ban” (28). Mindenesetre Dante ördög-képének fő forrása János evangéliuma (30), specifikusan a princeps huius mundi [e világ fejedelme] terminus (vö. 30), továbbá – minden valószínűség szerint Ágoston nyomán (bár erre Pál József nem utal) – „Danténál nincs, nem lehet male naturale. A természeti világban a Rossz nem rendelkezik autonóm mozgási energiával. […] A helytelenség fő vonása és kifejezője valamely pozitív dolog nemléte [vagyis hiánya]” (32). A sátánra vonatkozólag ez azt jelenti, hogy „a világmindenség visszavételéért folytatott küzdelemben az ördögnek nem lehet aktív szerepe”, t.i. a Pokolbeli szenvedés előidézésén kívül nincs is funkciója (35).

Jézus földi missziójának eredménye – és ezt Alighieri is hangsúlyozza – kettős: halálával „nemcsak Istent engesztelte ki, hanem a zsidók is örültek a »felforgató« Krisztus halálának”, fenntartva, hogy e kivégzés földi megtorlása néhány évtizedig – úgymond – nyitott kérdés maradt. E ponton hiányolható Pál József részéről annak jelzése, hogy természetesen Alighieri is osztotta a középkori kereszténység antijudaista felfogását, hisz épp erre vezethető vissza többek közt az, hogy „a Beatricét is inspiráló viva giustizia Titusnak adta a bosszúállás dicsőségét, aki a jeruzsálemi templom [helyesebben: Szentély] 70-ben történt lerombolásával és a zsidók szétszórásával megtorolta rajtuk (Pd VI 88–90) Krisztus elárulását és keresztre feszítését” (35–36). Itt azt sem ártott volna jeleznie Pál Józsefnek, hogy a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) a doktrína szintjén lényegében semlegesítette a katolicizmus antijudaista jellegét, amely tehát a középkori kereszténységben – és később a protestantizmus bizonyos irányzataiban – oly jelentős volt. A „Félelmetes szimmetriák” című részben Pál József szemléletesen emeli ki, hogy a világ és a túlvilág Isten műve, valamint azt, hogy az imago diaboli a Szentháromság torz tükre, diametrális ellentéte. A Luciferre jellemző tulajdonságok nem lehetnek mások, mint a Hatalom, Bölcsesség, Szeretet ellentétei (42). Pál Józsefnek a jelen kötetben közölt másik, rövid cikke (Dante és a pápák, 91–95) egyrészt emlékeztet azon ismert tényre, hogy Alighieri – aki ezáltal a saját korában mindenképp nagy bátorságról tett tanúságot – több pápát (így V. Kelement, III. Miklóst, VIII. Bonifácot és V. Celesztint) a Pokolba helyezett, másrészt rámutat, hogy a (modern kori) pápák közül XV. Benedek (1914–1922) volt az, aki elsőként „rehabilitálta” Dantét.

Kaposi Márton elmélyült értekezése (A szerelem új arculatának és sokoldalú képének megalapozása Dante költészetében, 49–89) a szeretet késő középkori fogalma – a Vita nuova-ban és Alighieri fiatalkori költeményeiben tetten érhető – filozófiai-teológiai kidolgozásának paradigmatikus mozzanatait vizsgálja. Vígh Éva munkájában (A Dantei „dupla lény”. A griffmadár olvasata a közép- és újkor olasz irodalmában, 97–124) az antik és a keresztény állat-szimbolika Színjátékbeli funkcióját vizsgálja, míg Prokopp Mária értékes kontribúciója (A Divina Commedia képi forrásai és hatása a Magyar Királyság képzőművészeti ábrázolásaira a XIV–XV. században, 163–187) a dantei főmű egyes művészettörténeti szempontból releváns aspektusait járja körül.

A II., tehát a Színjáték recepciójának egyes kérdéseire reflektáló részt nyitó tanulmányában (Esszé J. W. Goethe Dante-értelmezéséről, 191–206) Fried István a közelmúltban több elemző – így Kelemen János – által újra felvetett, a Színjáték és a Faust lehetséges tematikai párhuzamaira fókuszáló termékeny komparatisztikai vizsgálódást gazdagítja új szempontokkal. Mátyus Norbert tanulmánya (Babits és az Isteni Színjáték-fordítás forrásai, 207–227) több korábbi írásában – jelen cikket megelőzően legújabban a 2015-ös Babits és Dante című monográfiájában, valamint az ugyanazon évben közölt Dante-filológia, avagy Dante szövegeinek hagyománya és kiadásai című cikkében – vizsgált tematikát, a Babits-féle Színjáték-fordítás genezisével kapcsolatos alapkérdéseket járja körül filológiai és exegetikai megközelítésben. A közelmúltban elhunyt nagy italianista, Király Erzsébet komparatisztikai jellegű írása („Paolo és Francesca”. Dante hatása a magyar századforduló művészeti gondolkodására, 229–257) érdekes és informatív áttekintést ad a XIX–XX. század magyarországi irodalmi és képzőművészeti Dante-recepciójáról, hangsúlyozva e tekintetben egyebek mellett Gulácsy Lajos munkásságának jelentőségét (vö. 240–246). Gosztonyi Ferenc tanulmánya (Fülep Lajos Dantéja, 259–278) a művészettörténész és filozófus Fülep egyedi Dante-megközelítését tárja fel. Idézi Fülep „definícióját”, mely szerint „a Commedia skolasztikus tektonikával épült misztikus lírai költemény”, melyben Fülep (Dantéval analóg módon) lényegében feloldja skolasztika és miszticizmus hagyományos szembeállítását (vö. 271–274).

A kötetet záró, Kaczmarczyk Adrienne-féle, már említett – szintén komparatisztikai jellegű (irodalom- és zenetudományi megközelítésű) – tanulmány (279–298) világosan megfogalmazott és figyelemre méltó tudományos eszmefuttatásokat foglal magában Liszt Ferenc Dante-szimfóniájának geneziséről, különös tekintettel a szóban forgó zenemű és a dantei Szent Költemény kapcsolatára.

Jelen konferenciaanyag mindenképp jelentős tudományos forrásként tartható számon a magyarországi dantisztikai, komparatisztikai és medievisztikai kutatások szempontjából.

(Szerkesztette: Draskóczy Eszter, Ertl Péter, Pál József)

Nagy József

(Megjelent a Tiszatáj 2017/7–8. számában)

SZTE BTK Olasz Tanszék

Szeged, 2016

332 oldal