Tiszatájonline | 2012. február 25.

A létezés felfoghatatlan dimenziói

Lírai emlékezés, családtörténeti látlelet és fájdalmas monodráma lelki örvénylése ez a könyv […]

VILLÁNYI LÁSZLÓ: MONDJA ÉDESANYÁM!

Lírai emlékezés, családtörténeti látlelet és fájdalmas monodráma lelki örvénylése ez a könyv. A szerző – aki már korábbi köteteiben is sokat foglalkozott édesanyja hiányával – most szinte gyermekkorát, annak legfontosabb pillanatait kéri számon. Nem követelőző, nem kegyeletsértő a hangvétel, de rendkívül kíméletlen olykor: „leveleket vár édesanyám/ tizennégy és tizenhat éves kora között/ leveleket egy széparcú fiútól/ ez a várakozás a szerelem gondolja”; „édesanyám rossz álmában/ a nászéjszaka reggelén/ nagyanyám az udvarra teríti a lepedőt/ várva a szomszédok tekintetét” – olvashatjuk a gyűjtemény elején. Ebben a finom leleplező metamorfózisban egybevetül a múlt és a jelen. Mintha ma történnének ezek a meghatározó pillanatok, vagy maga a költő válna újra a létérzékelés ártatlan gyermekévé. Tér–idő dimenziók folytonos alakváltozásaiban épülnek egymásra a vissza-visszatérő életrajzi motívumok. A groteszk, sokszor paradox létfilmmé merevített történések középpontjában a gyermek, a költő áll. Az én-tudat, a személyiség köré szerveződött világ érzékelése vezeti a könyvben olvasható verseket. Olyan lírai fűzér, mozaikokból felépített mű a mondja édesanyám, amely méltó kiteljesedése Villányi László eddigi költészetének: Délibábünnep, 1978; Falovak, 1982; Alázat, 1990; Az alma íze, 1994; Vivaldi naplójából, 1997; A szabadkai villamos, 1998; Egy másik élet, 2000; időközben, 2003; volna a szerelem, 2006; valaki majd, 2008. Összegző, a teljesség igényére törekvő a mostani kötet abban az értelemben is, hogy Villányi László minden eddigi költői erényét megmutatja. A lírai lélekvándorlás, az oknyomozó spirituális jelenlét, a képzelet rendkívüli szabadsága – mind-mind erőteljesen megszólalnak a szerző új kötetében. Sok tekintetben – mégis – az Egy másik élet (2000) és a valaki majd (2008) című kötetekhez áll a legközelebb, hiszen azokban is az átváltozások ambivalens törvényszerűségei az uralkodó elemek. Az alkotó személyiségének egy másik arc mögül való fölsejlése, világlátása (Egy másik élet), valamint a a hatvankilenc elképzelt költőnő hangján való megszólalás (valaki majd) jól előkészítik ilyen értelemben a mondja édesanyám című kötetet. Az alanyi, első személyű vallomások a mostani könyvben még erőteljeseben szólalnak meg, hiszen az édesanya alakja, közelsége belengi az egész gyűjteményt. Mindvégig ott érezzük azt az anyai gondoskodást, szeretetet, amit a költő megidéz. A látomások, víziók lehetővé teszik azt is, hogy a versekben az élet meghitt hétköznapjai, ünnepei és a történelem kegyetlen pillanatai is megjelenjenek: „édesanyám Ungvárra utazik/ esküvői ruhájához/ az Ung partján keres fehér anyagot/ de csak fehér cipőt talál/ Péter nagybátyjával ülnek a cukrászdában/ a pultnál német katona iszik/ amikor a pincér pénzt kér tőle/ fizetés gyanánt maga elé teszi pisztolyát”;  „édesanyám gombát szed álmában/ egy időben a beregszászi és a németországi erdőben/ amerikai katonák őzre és vaddisznóra vadásznak/ a magyarok meg fognak bolondulni/ hajtogatják a német parasztok/ édesanyám hiába bizonygatja/ ő már kislánykora óta ismeri a gombák fajtáit/ a német parasztok hajthatatlanok/ a magyarok meg fognak bolondulni/ a magyarok meg fognak bolondulni”. Emlékek, stációk, az életben mélyen gyökerező történelmi traumák ezek, amelyektől a költő sem tud szabadulni.

Lélektanilag megrázó, az egész alkotói pályát meghatározó látomások immár ezek a sebek: köteteken áthúzódó paradigmák. Nyelvileg, képteremtő indíttatásában, szövegértelmezésében viszont még előnyére is válik Villányi László költészetének mindez, hiszen egy finom erezetű, valóságközeli világot tár elénk ezáltal. Ha a legjellemzőbb szófordulatait nézzük, akkor talán a prózaversek pillér-beszédeit kell kiemelnünk: „nagyanyám az udvarra teríti a lepedőt”; „nem tudok elaludni édesanyám keze nélkül”; „édesanyám kihasználja a csuklótörést”; „édesanyám felfedezi/ a szállásadó néni koporsóját”; „feketében töpörödött nénike lépeget előttem”; „a németek bevonulásának hírére/ édesanyám az ágy alá bújik”; „gyurmával játszom/ édesanyám énekel”. A gyermek és az édesanya, a gyermek és a nagyszülők, a költő és a hiány megrendítő erejű láttatásai ezek. A lét és nemlét, a múlt és jelen egyidejűsége – a versekben – mindig felidéz-újramond valamit. Nagyon sokszor nem is lehet tudni, hogy a monodráma egy-egy részletében az édesanya szólal meg vagy a költő. Vagy mindketten egyszerre? Ez a kérdés, problémafelvetés azért is fontos Villányi László mondja édesanyám című kötetének kapcsán, mert – ha az egész írói, költői pályát megvizsgáljuk – általánosnak érezzük az édesanya–gyermek viszonyának egyetemességét, mindeneket átívelő folytonosságát. Már a Délibábünnep (Kozmosz, 1978) több versében is megfigyelhettük ezt a  vér szerinti összetartozást, szoros kapcsolatot: „mikor a nagymellű cigányasszony/ tenyerébe tette/ anyám/ tizenöt esztendős kezét/ és suttogta:/ férfi jön/ messze visz/ fiút szülsz/ örömödre”; „Anyám jövendője szegődött/ műtőasztalnak”; „látva anyám keserűségét/ adni akartál/ és én nevettem esetlenségedet/ ütésed mindig elakadt/ sírásomban később kezemben –/ most nem fognálak le.// Hallom hallgatásod./ Egyszer meghallod hallgatásom”;  „Anyám bőrszínű volt, alaktalan”. Ahogyan távolodik a költő a gyermekkortól, az édesanya alakja, emlékekben és a mindennapi cselekedetekben való jelenléte egyre fontosabbá válik. Már-már tudathasadásos ez az állapot, amikor az alkotó, a teremtő szándék nem tudja a hiányt hiányként elfogadni. A látszólagos belenyugvás, az elmúlás tudomásulvétele több versében tettenérhető, de költészetének legmélyén ott feketéllik a gyász, a kitörölhetetlen árvaság.

Ha egybevetjük eddigi életművében a múltat faggató siratóénekeket az önfeledt lírai játékokkal, akkor azt kell mondanunk, hogy az önértelmezésnek egy sajátos megszólaltatásával találjuk szembe magunkat. Az én-tudat nála a „mi” egyetemességével, összetartozásával szólal meg. Ebben az értelemben Rákos Sándor és Tornai József többszemélyes én problematikája is jelenlévő Villányi László költészetében. Látszólag mindkét költői világ távol áll tőle, mégis számtalan helyen megtaláljuk azokat a kapcsolódási lehetőségeket, amelyek a lét–nem lét, egyén és közösség mélyrétegeit faggatja. A hovatartozás, a származás köldökzsinórja elválaszthatatlan fogalmakat szólít egybe Villányi Lászlónál is: „számban tegnapi életem ételszagával/ szégyenlősen a világosságban/ összetákolni bölcsőmet”; „dédnagyanyám kertjének végében folyik a Vérke/ deszkára feküdve tanul úszni édesanyám”; „apám halála után/ barátaim öröklik ruháit cipőit/ nézik apám és anyám utolsó közös fényképét”; „retteg a bombázáskor édesanyám/ légiriadókor hiába rohannak a kamillus templom pincéjébe”. A múlt állandó megidézése, a narrátor szerepet is magára vállaló költő szövegversei segítenek megérteni Villányi László világlátását, világképét. A létérzékelést nála a múlt és a jelen folyamatossága, az objektív és szubjektív összekapcsolódása jelenti. Sokszor nehéz eldönteni – verseinek olvasásakor –, hogy a szürrealisztikus pillanatok, történések saját életrajzi mozzanatok, vagy tudósít bennünket egy távoli időből. Megfoghatatlan, olykor a valóság hajszálrepedésit végtelenbe kísérő álomszerűség lengi be nagyon sok versét. Néha olyan érzésünk támad, mintha Krúdy Gyula oknyomozásai sorjáznának Villányi László lélektani utazásaiban, álomfejtő vallomásaiban. A létezés annyit jelent számára, mint lehunyt szemmel nézni önmagát és a világot. Ez az átlényegülés, ősi tudás – elsősorban – az önvizsgálat metaforája, miközben a világ egészét is érzékeli. Utazás, a tér és idő örökös problematikája, az én te vagyok történelembe ágyazott kérdéssorai ezek a versek? Igen: olyan kérdéssorok, amelyek a kontempláció alázatában, eredetiségében rólunk is szólnak, helyettünk is kimondanak örök érvényű igazságokat: „Nincs szenteltvíz/ csak folyó és vízcsepp”; „Engedd el a kilátó/ hideg kőpárkányát”; „Rohanok szüntelen, de hogy melyik virágtól melyik virá-/ gig –, nem tudom. Megakadva egy fában –, szétszóród-/ nék. A szél teremt. Függőségem tudata gyűlöletté guban-/ colódhatna, de szél nélkül hogyan göröghetnék a végte-/ lenbe?”. A mindenség-gyökerű fogalmak – folyó, tenger, idő, tér, élet, halál, föld, ég, csillag, világűr – átszivárognak Villányi László versein. Ez jelent egyfajta mozaikos építkezést, töredezettséget, ugyanakkor az egyetemes egész fényeit is fölvillantja. A világűrből néző édesanya nemcsak Beregszászt nézi, hanem a kisfiát, a költőt, és bennünket is. Az univerzum egészét megszólító, újabb és újabb dimenziókat kereső tekintet, anyai törődés már-már látomássá növekszik a versekben. Babits Mihály fájdalmasan szép sorai jutnak eszünkbe, hiszen Villányi Lászlónál is sokszor a víziók fölfoghatatlan tartományai nyílnak meg. A halandó ember pedig ott áll a maga kis életével, hétköznapi cselekedeteivel, sorsával és bámul a végtelenbe: „Itt sötétedik hazaértemkor/ hallgat reggeleken/ utánam fordul tekintete/ a teremtés első kutyája/ sebeit néki se látom”; „megyünk a hegy felé/ hátunkban jégnyilakkal/ egyre nő súlyunk/

káromlásra nap felel/ hajunkat törülgetve/ a hegyet/ szivárvány markolja magasba”; „valószínüleg egyetlen sejtből származunk/ amelyet egy villámcsapás termékenyített meg/ miközben lehűlt a Föld”.

A létezés és az elmúlás szigorú törvényei, a tárgyi valóság látleletei mind-mind a személyesség természetrajzát erősítik Villányi László költészetében. A teljesség megragadásának szándékával, indíttatásával olyan közvetlen történéseket sorakoztat fel új könyvében, amelyek – a családtörténeti vonatkozásokon túl – hiteles történelmi hátteret rajzolnak. A háború borzalmai, a bombázások, a kegyetlen megaláztatások, az emberi kiszolgáltatottság elviselhetetlen pillanatai – kitörölhetetlen részei lettek verseinek. Ez a tragikus, fegyelmezett, visszafogottságában is erőteljesen emlékező hang teszi számunkra is közvetlenné a mondja édesanyám című kötet írásait. A gyűjtemény – tartalmi, formai szempontból is – szintetizáló, hiszen összegzi a költő legfontosabb problémaköreit, amelyeket a Délibábünnep; Falovak; Az alma íze; Egy másik élet; valaki majd című köteteiben megfogalmazott. Azt a tényt is meg kell állapítanunk, hogy Villányi László mostani könyve egy kicsit komorabbá tette azt a költői képet, hangot, amit a korábbi kötetei által megszoktunk tőle. Ha veszített is a játékosságából, nyelvi önfeledtségéből, viszont – ami talán mindennél fontosabb – erőteljesebb a felelősség, a kötődés, a hazához való tartozás érzése a mostani versekben. A mondja édesanyám mintha egy végtelen monodráma (párbeszéd?) első fejezete volna egyben. Mindezt azért merem kimondani, mert a kötet egészéből azt olvashatjuk ki, hogy a költő számára – az idő múlásával – egyre fontosabbá lett az édesanya, a bölcső, az elindító táj és a régi történések.

Poétikai kulturáltság, jó arányérzék, játékos fantázia és a tudathasadásos állapot beleélő képessége kellett ahhoz, hogy ezeket az anyát-megszólító, önmegszólító verseket ilyen szinten megírja. Nyelvi-stilisztikai vonatkozásban is végig tudta tartani azt a lírai-prózai plasztikusságot, amelyet az első hangütésben megtalált: „látom szép rend van nálad/ néz körül új otthonomban édesanyám/ hiába te is bika vagy/ szereted a rendet/ végül is a versírás se más/ rendet raksz a szavak között/ tűnődik hosszan édesanyám”; „jó ideig nincs gond a galambokkal/ aztán egyszer csak megéreznek valamit/ eleinte sikerrel űzi el őket apám/ ha leszállnak az erkély korlátjára mérgelődve indul feléjük/ halála után bátrabban próbálkoznak/ nyilvánvalóan oda akarnak fészkelni/ ami sikerül is nekik miután kórházba kerül édesanyám”; „lehet sejtjeid még mindig itt élnek bennem/ újságolom édesanyámnak/ bár a tudomány mai állása szerint/ a gyermek felnőtt koráig hordozza/ magában édesanyja sejtjeit/ de hát mindig vannak kivételek/ s egyáltalán mikor leszek én igazán felnőtt” – olvashatjuk a könyv vége felé. Kérdések fogalmazódnak meg a legtöbb versben, ha rejtetten is. A létezés felfoghatatlan dimenzióit faggatja, szeretné megismerni  a költő, miközben állandóan érzi a megfelebbezhetetlen valóságot: a tényt, hogy ő is árva. Ez a döbbenet rendíti meg sokszor, aminek hangsúlyait nagyon is érzi: „hiába suttognak/ amit nem mondanak ki azt is hallja édesanyám”; „az utolsó délután az ápolónő/ pálcikát tesz édesanyám nyelvére”. Az ilyen – heroikus epigrammaszerű – versek méginkább elmélyítik Villányi László költészetét a szürreális formabontás irányába. Fegyelmezettsége, játékos abszurdítása,  emberi és költő szerénysége – reményeink szerint – újabb és újabb meglepetést tartogat számunkra.

(Orpheusz Könyvkiadó, 2009)

Madár János