A Saját szoba című kiállításról

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

2018. 01. 26 – 2018. 02. 28.

Osztrák Kulturális Fórum Budapest  

Budapest, VI. Benczúr utca 16.

Virginia Woolf A Room of One’s Own (magyarul Saját szoba) című esszéje a kiállítás kiindulópontja. Ewa Kaja, Karin Pfeifer, Séra Hanga és Sula Zimmerberger installációit és képeit a budapesti bemutatót megelőzően Baselben mutatták be. 

Abafáy-Deák Csillag: Szobabelsőnk

Az Osztrák Kulturális Fórum kiállítótermében látható kiállítás egy kísérlet arra, hogy Virginia Woolf Saját szoba című híres esszéjét felidézve, megteremtse a saját tér illúzióját, a kisajátított teret. Legyen az a vízben, szekrényben, elhagyott ház falánál. Mind a négy művész a maga módján értelmezi a saját szobát, a saját teret. Lehetőségként fogja fel, a belső én megnyilvánulásának. Virginia Woolf nyomán adódik a kérdés, érdemes-e és tudunk-e bármilyen igazság morzsához jutni a kiállítás nyomán? A festőnek nem saját szoba kell, hanem saját műterem. Végtére az is a tér egy része, vagyis szoba, ha nem is arra szolgál, hogy aludjunk benne vagy az íróasztalhoz üljünk az írás reményében.  A festő és a tér kapcsolata különleges, látásmód, látni és nem látni valamit, emlékezetbe vésni, egy skicc, vázlat alapján újjáteremteni. Mi mást, mint a valóságot. A képzelet valóságát. Amit belül őrzünk, raktározunk el, amit előhívunk, hol tudatosan, hol ösztönösen.

Nincs itt önigazolás, önmítosz teremtés, sokkal inkább alázat az, ami szembesíti őket alkotásuk tárgyával. Ewa Kaja a természetben találja meg a saját szobáját, terét. Lárvaidő, lárvalét. Az alvó pillanata, ahogy kiszakad a térből, belesimul a tengerbe, a vízbe, folyóba. Ez már egy másik lét, hétköznapinak nem nevezhető. Álom és valóság ütközik egymással. A képsorozat a női testről is szól, a formáról, a forma egyensúlyáról. Van, ami átlátszó, van, ami homokba fúl. Rejtőzés és önfeledtség kapcsolódik egymásba. A szabadtér lesz sajáttá, a tér kisajátítása ez. A test erotikus formáit mutatja meg a művész. Finoman, mintha egy hullámot látnánk meglódulni és elhalkulni, megszűnni. A csend kezd lüktetni és beszélni. Hol fentről, hol oldalról látjuk a női alakot, fejet, az egész testet. Kékítőt old az ég vizébe, írta József Attila. Itt a folyam válik kékké, buborékossá. Felhabzik az idő. Talán egy hal ficánkol. …mintha az ember testét egy csodálatos üvegszoba falai zárták volna körül, melyeken hang nem hatol át, s az elme minden gyakorlati kötöttségtől függetlenül (Virginia Woolf Saját szoba).

A kiállítás fő műve kétségkívül Séra Hanga mon pére, 2017 installációja. Láttunk már hasonló installációt a Velencei Biennálén, 2015-ben Almagul Menlibayeva and Rashad Alakbarov művészektől, a Baku és Velence kapcsolatát bemutató tárlaton (The Union Of Fire And Water). Séra Hanga műve kipakol mindent, amit lehet. Fotót, rajzot, hímzést, kötést. A család emléke fontos számára. A megfoghatatlan emlék, mert a tárgyegyüttes hivatott az emléket felmutatni, megőrizni. Mi az emlék? Tárgyak lennének? A tárgyak emlékeket hordoznak, emlékek tapadnak hozzájuk. A tárgyak lesznek emlékké, és fordítva. Tárgyiasítunk. Ahogy felidézzük a múltat, mi hol állt és hogyan és mikor, az emlékezés bonyolult mintázata. Píros fonallal átszőtt kép, hálózat, a földön az installáció előtt piros gombolyag fekszik, nem a labirintusból segít kijutni, hanem ellenkezőleg, Az emlékezés lehetőség is, néha nem pontosan idézzük fel az emlékeinket, azok egybefolynak. Talán a saját szobára azért van szükségünk, hogy szabadon tudjunk emlékezni, hogy szabadon tudjuk megőrizni apró titkainkat, mondjuk egy naplót, saját rajzot, verset. A saját szoba védett tér, ahol védve vagyunk másokkal szemben, ahol nem kell másoknak megfelelnünk, csakis saját magunknak.

Karin Maria Pfeifer két alkotása a repülés vágyát kelti fel a nézőben, Alles was Flügel hat fliegt installáció és nur Fliegen ist schöner.(2017) videofilm. Szabadnak lenni, kint lenni a szobán kívül. Fel és fel. Miközben a kötelék és a nehezék még visszatart bennünket. A  szabadság illúzióját teremti meg számunkra. A képzelet szabadságáét. Légtornászokká válunk, elszabadulunk, súlytalanná válunk. Mint a video melletti falon a virág, viszi a szél. Pitypang. Rögzítjük ezt a virágot, kiszegezzük a falra. Kimerevítjük, befogjuk a tekintetünk igájába, és nem engedjük el. Karin ezzel a kettősséggel játszik, elengedni, visszafogni, visszatartani. És megőrizni a súlytalanság örömét.

Sula Zimmerberger végig a szobában marad. Számára a szoba fala az a térrész, amelyre koncentrál. A színekre, a formákra, a fény játékéra, ahogy eltűnik és elhomályosul. A benti világból tekint kifele, és nem fordítva. Mintha a szoba foglya lenne, amelynek fala a bentlakóval pusztulna, omladozna. Jobbra és balra valamiféle bokrok parázslottak aranyló és bíbor színekkel, már-már úgy tűnt, forróság hevíti őket, a tűz forrósága (Virginia Woolf). Zimmerberger you ara the creator of your life, 2018 fotója egyéni és méltó átélése Woolf szövegének. A gondolkodás és látásmód szerves egységét érhetjük tetten. Nem más ez, mint a zsákmány gondos kiterítése.

Véletlen, hogy mind a négy művész a női nemet képviseli? Tisztelgés ez Virginia Woolf előtt, jelezve, hogy a női nem alkotásban egyenrangú személy. És az a finomság és az a lazaság, érzelemgazdag látásmód, ahogy a teret kezelik, az különbözik a férfi alkotók által kreált térről. Személyesebb és gyöngédebb. …ő a Pedellus, én meg egy nő vagyok . És itt ez a gyep, és amott van az út. Csak a Tógátusok és az Ösztöndíjasok bocsáttatnak be ide; nekem a sóderen a helyem (Virginia Woolf). A kiállítás nem feminin, mert nem rögzíti a nézőben, hogy női szemmel látunk, nézünk egy-egy alakra, tárgyra. A mű beszél.

A kiállítás is igazolja: Nem kell sietnünk. Nem kell sziporkáznunk. Nem kell másnak lennünk, mint amik vagyunk (Virginia Woolf), és ezzel az attitűddel a kiállítás is megteremti, felidézi a nézőben a saját szoba (interieur-kép) illúzióját, vágyát, valóságát. Mit is gondolunk ma egy szobáról? A szoba az, ahová visszavonulhatunk, az intim szféra tere, a meghitt családi élet fészke. A szoba, amely biztonságot, bensőségességet sugall. Milyen a szobád, elárulja szociális helyzetedet, életnívódat. Az internet világában, bulvárlapokban gyakran látjuk híres emberek szobáit. Hirtelen nem is gondolnunk rá, hogy az arisztokrácia már a XVIII. században akvarellistákkal festette meg gazdagon berendezett szobáikat, hogy jelezzék a világnak, milyen pompában, kényelemben élnek. Rejtett és nyílt vallomás volt ez az ízlésről, egyéniségről, gondolkodásmódról, a világhoz való viszonyról. Függetlenedni a divattól, egyénivé alakítani a szobabelsőt, az otthonosság helyévé varázsolni (a meghitt otthon ideája), belakni, nos, ez máig fontos szempont, ha saját szobával bírunk vagy bírhatunk.

A kinti és a benti világ dialektikáját látjuk a képeken, a csendet, amely elmélyíti a látványt, a színt és a forma egymásra találását. Meghittség és nyugalom, ember nélküli pillanatok, de az emberi szem örök pillantásával, meglátni a fény erejét, változását, csomósodását, homályosodását, gyengülését, ahogy a színfoltokban jelenik meg a fal, a függöny, a málló vakolat, ahogy a tér darabossá és üressé válik. Nincs idill, nincs édeskésség, de van racionalitás, leltári pontosság, sőt matematikai érzék. A tereknek aurájuk van, különösségükre figyelünk, egyediségükre, szomorúságukra és pusztulásukra. Ezeket az aurákat és a bennük megjelenő tárgyakat a hozzájuk fűződő emlékek sokasága teszi emberivé, átélhetővé, érzelmi, lelki és optikai lenyomattá.

A saját szoba, a saját tér a jómódról is árulkodik, miként a vízben megjelenő nő test ruházata is jelzi, a divat él. Az emlékhelyek és emléktárgyak kultuszát is láthatjuk, sőt a sorsukat is. A saját szobához így tartozik hozzá a saját emlék, amely a pillanat hangulatát őrzi, folyton elillan, folyton visszatér. Lehet-e intimebb és személyesebb kerete ezeknek az emlékeknek, állandó néma tanúja az idő múlásának, mint az otthon? (Sármány-Parsons Ilona: A szoba mint hangulat)

Az érzelmi szubjektivitás példáját is láthatjuk a kiállításon, romantika nélkül, mert érzéki közelségbe hozzák a teret, a tárgyak világát. Rekonstrukciókat, állóképeket is látunk, formai és technika bravúrokat, valamit újra összerakni, felépíteni, elhelyezni, oda, ahová való, oda, ahol egykor volt, de már nincs a rendjel a dobozában, régen eladták, vagy elvesztették a költözések során. Hol meditatív, hol rezignált, hol szorongató, hol a bezártság érzetét sugalló képek a saját szobához, a saját térhez való viszonyt, feszültségét is kifejezik. A hangulat az elsődleges. A magány lenyomatait látjuk. Másképp mondva: a lélek tükrét, mivel a tárgyak, a megjelenített forma- és színvilág antropomorfizálódik, titkokat leplez le, titkokat rejt el, ám eközben egy-egy emberi sorsot, egy-egy karaktert rajzol, helyez el a térbe, a tárgyegyüttesbe. Akaratlanul is művészetszociológiai és kultúrtörténeti nézőpontok világában találjuk magunkat. A kiállítás messze elkerüli a mártír (női) művész képét, de a géniusz imázsát is. A színek, textúrák, arányok változatossága révén alkotják meg saját képi világukat, amelyekből már hiányzik a képi narratíva, és a lelki üzenetet mellett a stílusüzenet válik fontossá.

Nincsenek konvenciók, a tárgyiasság feloldódik a színben és fényben, és a maga elvontságában jelenik meg a művet létrehozó érzés. A saját szobából elvont tér lett. Szobabelsőnk.

Kölüs Lajos: A farkatlan macska 

…ha tehát a dolgok kissé másként történnek , mint történtek , akkor az ember feltehetően nem pillantotta volna meg a farkatlan macskát. (Virginia Woolf) De megpillantotta. Igen, megtörtént, az, ami első ránézésre úgy látszott, hogy nem fog megtörténni. Virginia Woolf a belső ábrázolásmód és az idő-tér-élmények, -érzékelések világába vezeti olvasóit, ahogy a kiállítás a négy művész is teszi. Saját térélményükkel és térábrázolásukkal szembesítik a látogatókat. Mintha most szakadna ki belőlük az adott tér, ebben a pillanatban. Ez v olt az az időpont a kétféle megvilágítás között, amikor a színek elmélyülnek , és a bíbor, az arany úgy ég az ablaküvegen , mint egy izgatott szívdobbanás; amikor valamiért a világ minden szépsége feltárul, hogy menten el is pusztuljon (Virginia Woolf, Saját szoba). Hogy mégsem pusztul, hanem a művészet foglyaként megőrződik, láthatóvá válik. Ott van, nem tud nem ott lenni. A képzőművészet csodája ez, nincs erre igazán szó, se hang. Látni és érezni kell. Kimondhatatlan.

A saját szobából emlékszoba lesz. Az üres szobából színorgia, tompa fényű ragyogás, átszűrt és feledhetetlen emlék. Nem a pontosság számít, és az sem, hogy pont úgy történt-e meg, ahogy most látjuk a fotókon, képeken. Kvázi-történetek, fikciók, amelyek valóságosak. A női emancipáció itt nem számít, mert nem az a fontos, hogy női nemhez tartozó egyén hozta létre a művet, hanem az érzékenység, a törékenység. Virginia Woolf azon felvetése, hogy a nő mint a világ legtöbbet vitatott állatfaja van jelen a világban, háttérbe szorul, de továbbra is jelen a kiállításon, tükörként.

Az elmúlt századok hosszú során át a nők olyan tükörként szolgáltak, melyben megvolt az a varázslatos és gyönyörűséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza.– állítja Woolf. A kiállításon egy apa képe zsugorodik össze, válik egyanrangúvá a gyermek, az anya képével. Emberivé válik, esetlenné, törékennyé. Sőt a víz-portrék a női testet növesztik naggyá, természeti anyává, tenger-anyává. A születés forrásaként felfogva, minden kezdet kezdeteként. Tárgyakat látunk, amelyeknek emberi lelkük van. Nincs figura, és a tárgy helyettesíti a figurát, az élőlényt. A kiállítás kerüli a gender-szempontokat, nincs patriarchális rendre való utalás, a rang és a vagyon háttérbe szorul, inkább a kiszolgáltatottság, a lepusztult és elveszett szoba, emlék játssza a főszerepet. A víz-portré mégis utal a női kiszolgáltatottságra, a bűvös tükör-szerepre.

A négy művész témája semmiben sem különbözik hasonló korú férfi kortársaiktól. Van itt szabadság, halál, veszteség, magány, szépség. Vitatnám, hogy a nő és a férfi világa közötti különbség áthidalhatatlan, áthatolhatatlan, kommunikálhatatlan. A mai világ talán idegen lenne Woolf számára, a szélsőséges vélemények, felfogások, helyzetek miatt. Lehet, hogy ma a nő lett férfiasabb, míg a macsó férfi lett nőiesebbé. A kiállítás e tekintetben nem vall színt, de nem is ez a dolga.  A masculin világunkban olyan alkotásokat látunk, amelyek semlegesek tudnak maradni, nem válnak férfiassá, de nem kérkednek a női érzékenységgel sem. Művészet és önkifejezés, a két eltérő szempont ötvöződik, nem egymás ellen működnek, hanem egymást erősítik. Közük van az ábrázolt valósághoz, világhoz, egyúttal ez az ő világuk is, a sajátjuké. A saját szoba középpontjában nem az áll, hogy a nő milyen kapcsolatban áll a férfival, sokkal inkább arról szól, hogy milyen a nő viszonya a világhoz, egyéni módon miként teremti meg a maga világ- teljességét – akár a férfiak nélkül is.

Woolf gátlásokról beszél, amelyek az alkotás velejárójuk. A négy kiállító műveiben nem érezni a gátlást, inkább a visszafogottságot, az elmélyültséget, amely révén a lélek mélységes mély kútjába szállnak le, a nem öntudatlanságával. A kiállítás androgün, a művészek két nemet magukba olvasztják, nem gondolunk a nemükre, függetlenednek a nemre nehezedő elvárásoktól. Ezért saját szoba most a kiállító tér. Mert meggyőződésem, hogy ha még száz évig élünk (…), és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk (Virginia Woolf). Azt festik, azt fotózzák, ami számukra a szabadságot, a bátorságot jelenti. Önmaguk, és nem mások elvárásának akarnak megfelelni, csakis belső értékeiknek, bizonyítva, hogy …nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is.

A Saját szoba olyan asszociációs teret teremtett, amelyben átérezhetjük Virginia Woolf szavait: …Akárhova néz az ember, mindenütt azt találja, hogy a férfiak valamit mindig gondoltak a nőkről, és mindig egészen mást gondoltak. A kiállítás egyik erénye, hogy itt nincs szó egészen mást gondoltak attitűdről. Nem fogalmaznak meg értékítéletet, nem bújnak a paraván mögé, hogy titkolják, mit is rejt az arcuk. Az emlék-szekrény humoros is, ahogy iróniát rejt a vízben fekvő nő is, az elérhetetlen sellőlányt, aki visszavágyik a vízbe, ott érzi igazán jól magát. Sőt az égbe vágyik, legszívesebben szárnyakat növesztene, mert tudja, ha van is, ha lehet is saját szobája, nem akar, és nem tud annak a saját szobának foglyává lenni.

Woolf szabadságfelfogása közel kilencven év után változik is. A tagadás tagadása, vagyis a férfi privilégiumok birtoklása nem biztos, hogy más lénnyé tesz bennünket. Hasonlítani kezdünk – nő létünkre – a férfiakra. Az igazi szabadság az, amikor a nők továbbra is nők tudnak maradni. Meg tudják őrizni sajátosságukat, egyéniségüket. Miként a farkatlan macska, lehet groteszk látvány, de csak egy pillanatra. Szemünk még nem szokott hozzá. Idővel talán igen. Mert ha a nő el kezdene igazat beszélni, akkor az alak ott a tükörben összetöpörödne; és megcsappanna a férfiúi életerő. A kiállítás nézői eldönthetik, látva a műveket, igazat beszélnek-e a művészek, és alkotásaik nyomán tényleg megcsappan a férfiúi életerő.

Ne gondoljuk azt, hogy a női festők dolgában másként állt a helyzet, mint a női regényírók esetében. Messzire vezetne ennek taglalása, elég csak Rodin és Camille Claudel,  Mahler és Eva Mahler példáját említeni. Magyar példaként Modok Mária és Czóbel Béla kapcsolatára utalhatunk. Elorzás, elfojtás, eltitkolás – mert az igazi művész csak férfi lehetett. Ma megváltozott volna a helyzet? Talán igen, de időnként emlékeztetni kell az ifjabb nemzedéket, emlékezzenek, bár az 500 font és a saját szoba életük része, de az alkotói élet ennél több. Szabadság és bátorság. És annak képessége, hogy látni tudjuk a farkatlan macskát. Akkor is, ha történetesen véletlenül kandúr az illető.