Különös szertartás

MELIS LÁSZLÓ (1953–2018)

Azok közé a művészek közé tartozott, akiket nem kellett volna megismernem.

Jópár évvel ezelőtt Szegeden jártam Hajnóczy-konferencián. Olyan okokból, melyeket már túl sokszor is kifejtettem, nem tudtam igazán jól beszélni az íróról, előadásom színvonaltalan volt, mert túl személyes. Vetítettek viszont egy filmet Hajnóczyról, és annak a bemutatója előtt Melis László emlékezett rá.

Valahogy olyan bizonyíthatnékságban égett. Talán az élettársának szeretett volna imponálni, azon túl, hogy mindenkinek, nem tudom, de tény, hogy Nádast és Esterházyt lebarmolta, túlságosan nagyokat kacagott, megvillantotta, hogy ő pontosan tudja, milyen akárhány tonna szenet „kivágni”, Hajnóczyt pedig az égbe emelte. Nem éreztem rokonszenvesnek, bár akkoriban én sem voltam az magamnak.

Most pedig meghalt, és Weber Kristóf literás búcsúztatója alatt ott állt a Szertartás, hát ráklikkeltem. Egészen felkavart ez a tiszta, ég felé nyújtózó zene, ez a mai Requiem (a jellegére gondolok, nem a mozartjára), ez a kétségbeeső belenyugvás, ez az egész. Bejelentkeztem a soundcloudra, több Melis-zenét is meghallgattam, és a Dionysia is tetszett.

A lámpaláz misztériumáról lett volna szó ott Szegeden, hogy mindenki úgy oldja meg, ahogy tudja? Vagy a színházi emberek egyik altípusáról, a mindig kifelé kívánkozóról? Nem tudom, csak keresek, és természetesen nem vitatkozhatom a más emlékeivel. Azt azonban tudom, hogy én ezzel az emlékkel maradok, meg hogy ezentúl sok Melist fogok hallgatni.

Demény Péter