A másik ’56, avagy a forradalom alulnézetből

EMLÉKEZÉS A RÉGI SZÉP IDŐKRE – ÖRKÉNY SZÍNHÁZ

Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára sajátos módon reflektált a magyar színház. Egyfelől az ötvenedik évfordulóhoz képest teljesen elmaradtak a nagyszínpadi, a történelmet nagytotálban ábrázoló előadások, ehelyett nagyobb hangsúlyt kaptak az egyszereplős, monodramatikus, a múltat alulnézetből megjelenítő színpadi művek. (Bár az évfordulóhoz nem kapcsolódik, fontos megjegyezni: Szegeden bemutatás előtt áll a Térey–Papp szerzőpáros Kazamaták című előadása.) A komolyabb kockázatvállalások elmaradása ellenére a főváros két legfontosabb művészszínháza, az Örkény és a Katona jócskán kitett magáért: előbbiben Eörsi István börtönmonológja, utóbbiban pedig Maléter Pálné visszaemlékezései szólaltak meg a színpadon, teátrális anyaggá formálva azt a tudást és emlékezettartalmat, amit manapság jelent a (több mint) hat évtizede végbement történelmi esemény.

Eörsi István Emlékezés a régi szép időkre című memoárja alapján készült azonos című előadás puritán, minimalista, de annál inkább erős kontúrokat megrajzoló alkotás, Polgár Csaba rendezésében látható. Általa – életkorából adódóan – már a rendszerváltás után felnőtt generáció ’56-képe rajzolódik ki és hagy nyomot az előadás történelemszemléletén. A produkció ugyanis érzékenyen közvetíti ’56 élő emlékezetének lassú eltűnését: az eseményekről egyre kevesebb élő tanú tud beszámolni, a forradalom ennek következtében a kulturális emlékezet szférájába költözik át. Eörsi emlékeit tehát életre kell hívni, testileg legitimálni kell, illetve meg kell teremteni azt az autentikus kontextust, ami elgondolhatóvá teszi ’56 mai emlékezetének komplexitását. Az egyszereplős darabban Znamenák István hangján szólalnak meg Eörsi emlékei, amelyekben letartóztatásának és börtönéveinek tapasztalata kerül premier plánba. Znamenák mind alkatilag, mind az irónia és a tragikum közötti egyensúlyozás érzelmi libikókáját hitelesen képes közvetíteni, elénk tárva egy huszadik században élni kényszerült, összetett identitású ember sorsának fonákságait.

Az Eörsi István memoárjából készült szövegkönyv (Bagossy László és Ari-Nagy Barbara munkája) ugyanis Znamenák közvetlenségével és a karakter által megkövetelt őszinteség érvényre juttatásával kezd el életre kelni. A Shure Stúdió előterébe beviharzó Znamenák jelenléte garantálja, hogy engedelmes kíváncsisággal vonuljunk be „1956” játékterébe. A színpadra és a nézőtérre vezető bejárati ajtók felett ugyanis a lufiból kirakott évszám piroslik: Znamenák-Eörsi pedig nagy idők tanújaként, gyermeki lelkesedéssel vezeti be a nézősereget a történelembe. A játékmód közvetlensége miatt ugyanis az est inkább egy otthonos, interaktív részekkel megtűzdelt esemény igyekszik lenni, ahol Znamenák kitűnően egyensúlyoz az emlékező tanú és a házigazda szerepköre között. A nézők bevonására ennek nyomán igen markáns megoldásokat alkalmaz a rendezés, Znamenák például ropit ad körbe, később önként jelentkezőt kér Eörsi egyik versének elszavalásához. Az előadás tehát nem pusztán beemelni próbálja a nézőtéren ülőt, hanem azt igyekszik elérni, hogy a befogadó Eörsi személyes történetén keresztül viszonyulni tudjon ötvenhathoz, a forradalom egy bevallottan kommunista nézőpontjából előadott emlékezetéhez. Ennek érvényre juttatása egyfelől kérlelhetetlen önkritikában, a múltban történtek elfogadásában és vállalásában tárgyiasul: példás előfeltétele az emlékezéssel egybekötött múltfeldolgozásnak. Znamenák-Eörsi emellett igyekszik a jelen és a múlt, az egykor és a most közös felületeit artikulálni. Znamenák finoman ki is lép a szerepéből, amikor a Deák tér felé mutatva fogságának első állomására, az egykor a téren elhelyezkedő rendőrkapitányságra utal, egyben megemlítve, hogy az épület ma szállodaként funkcionál. De említi a tárgyalásának helyszínéül szolgáló egykori legfelsőbb bíróságot is, ami szintén a belváros szövetében helyezkedik el. Számos ’56-hoz kötődő helyszínek, amelyek mellett nap mint nap rutinszerűen elsétálunk.

Ezért lesz az emlékezet jelenbe írása az előadás központi tétje: a színház politikussága ebben az esetben ’56 összetettségének színre vitelében rejlik. A forradalom emlékezetének politikai túszul ejtése, avagy a múlttal kapcsolatos ideológiai csatározások sematikus narratívái ellenében Eörsi tanúságtétele sokkalta radikálisabb kihívást ró az utókorra. Paul Ricœur poétikus megfogalmazására utalva a tanúságtétel értelmeznivalót ad és értelmezésre kényszerít. Az emlékezet topográfiai biztosítékain túl ugyanis Eörsi elbeszélésében a forradalom résztvevőinek társadalmi és kulturális, hovatovább ideológiai sokszínűsége domborodik ki, jelesül az (egykor) kommunista értelmiség forradalomban való részvételének kérdése. Az előadás retorikája is azt kívánja játékba hozni, hogy az emlékezetpolitika oktrojált retusálásait miként érvényteleníthetik az egyéni sorsok történelmi tapasztalatai. Ezek ugyanis, ahogy Eörsi és társainak életútja a bebetonozott múltképek kizökkentését implikálják, illetve erősítik az emlékezéssel szembeni dilemmaképzés attitűdjét. Hiszen ’56 nem pusztán történelmi esemény, hanem olyan (nyelvi) ütközőzóna, amelyben a jelenkori ideológiai lövészárkok szerint szerveződnek közösségünk emlékezeti kánonjai. Az emlékév kapcsán az előadás valójában azt kívánja aláhúzni, hogy sok ötvenhatos elbeszélés lehet legitim, így triviálisan fogalmazva egyetlen elbeszélés sem tartalmazhatja az igazságot. Angyal István és Gáli József sorsa, Auschwitz és ’56 közti összefonódások artikulálása mind a romantikus „pesti srác” egyoldalúságát, mind a történelemoktatás sémaszerű, merev korszakhatárokban gondolkodó szervezőelvét érvényteleníti. (Ebben a kontextusban nem mellékes, hogy az általam megtekintett előadást is szép számmal tekintették meg gimnazisták.) A színház politikussága tehát a szilárd történelemolvasás kizökkentésében alapozódik meg, amelyet tovább mélyít Znamenák végig fenntartott öniróniája. Utóbbi kitűnően szavatolja, hogy az áldozatot ne az áldozatisághoz fűződő klisék mentén olvassuk. Az önirónia olyan passzusokban mutatkozik meg legeredetibb módon, mint a kezdetben komolytalannak vélt letartóztatás: Eörsi először nem is kezeli helyén mindennek valódi súlyát, az ismert lenini bonmot („a börtön a kommunisták egyeteme”) alapján a maga természetességében, kalandszerűnek gondolja el a szocialista igazságszolgáltatás kezdeti tortúráját. Ennek következményeként a tragikum is sokkalta kontrasztosabb módon tör elő, kiemelve annak a kijelentésnek a valódi súlyát, amely a memoár megírását is motiválta: „Eszembe jutott Pista, elsősorban ő, aztán a többiek, akiket azok mögött a falak mögött gyilkoltak meg. Aztán mindazok, akik a zárkában maradtak: szökevénynek éreztem magam. Az esőben, a bűzfelhőben – bármilyen patetikusnak hangzik is ez ma – hűséget fogadtam a halottaknak.”

Az előadás szcenikai rétegzettségéhez (látvány: Izsák Lili) a stúdiószínház adottságai jelentésesebb hátteret nyújtanak a lufikkal telített színpadhoz képest. A szűk térből kezdetben a nyitott nagyajtóknak köszönhetően az utcáig kilátunk, majd a hirtelen bezárt ajtók által osztozunk a börtönlét zártságának pillanatnyi érzületében. A szűkös, zárt színpadtér hol a cellát képezi le, máskor a hirtelen sötétség a gyűjtőfogház bizonytalanságát hivatott éreztetni: éles kontraszt a ropievéshez képest. A piros-fehér-zöld lufik pedig többfunkciós díszletelemként hol lövéseket imitálnak kipukkadásukkal, később fogantyújukba kapaszkodva a cella rácsaiként húzódnak Znamenák arca elé.

A megrendítő záróképet követően Znamenák a bevonulásakor tapasztalt lendületességgel távozik: amit viszont ránk hagyott, azon nem lehet egykönnyen túllépni. Színpadi jelenléte és a – a monodrámához szükséges előfeltétel legfontosabbikaként – a szöveg lehengerlő ereje szavatolta, hogy az előadás szellemisége célba ért.

  Fritz Gergely

(Az előadást az Örkény Színház honlapján olvasható tájékoztatás szerint március 25-én játsszák utoljára. Előtte még február 11-én és február 17-én tekinthető meg.)

Fotó: www.orkenyszinhaz.hu