Tiszatájonline | 2018. január 15.

A múlt mint mellékszereplő

DRAGOMÁN GYÖRGY MÁGLYA CÍMŰ REGÉNYÉNEK SZÍNPADI VÁLTOZATA A VÍGSZÍNHÁZBAN
Armin Petras Vígszínházbeli Máglya-rendezése a rendező hírnevéhez képest csekély hírverést váltott ki. Eddigi rendezései és színpadi művei szorosan kötődnek az NDK történelmi örökségéhez, annak társadalmi emlékezetéhez. Petras számára visszatérő művészeti törekvés regényadaptációk készítése, a Máglya tehát korántsem egyedi eset. Viszont már kevésbé örvendetes, hogy a rendező eddigi munkássága alapján táplált várakozást kevéssé igazolja vissza a Máglya színrevitelének minősége… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

DRAGOMÁN GYÖRGY MÁGLYA CÍMŰ REGÉNYÉNEK SZÍNPADI VÁLTOZATA A VÍGSZÍNHÁZBAN

Armin Petras Vígszínházbeli Máglya-rendezése a rendező hírnevéhez képest csekély hírverést váltott ki, leszámítva a színház honlapján apró betűvel szedett, hosszúra nyúló érdemlajstromot a német direktor munkásságáról. Kivételt képez a Magyar Narancsban megjelent, kétségtelenül érdekes interjú, amelyben Petras Kelet-Közép-Európa színházkultúrája és történelmi meghatározottságai iránt tanúsított érdeklődése is érzékletesen kidomborodik. Ezért is ígérkezett izgalmasnak a rendező vállalkozása, hiszen Dragomán György kelet-közép-európai problémákat boncolgató opuszára Petras nem a teljes kívülálló pozíciójából bukkant rá. Eddigi rendezései és színpadi művei (amelyeket Fritz Kater álnéven publikál) szorosan kötődnek az NDK történelmi örökségéhez, annak társadalmi emlékezetéhez. Mint ismert, Petras maga is az NDK-ban nőtt fel, darabjainak önéletrajzi olvasata (például a DDR-Trilógia esetében) a német recepcióban fontos szempontnak számít. Petras számára visszatérő művészeti törekvés regényadaptációk készítése, a Máglya tehát korántsem egyedi eset. Viszont már kevésbé örvendetes, hogy a rendező eddigi munkássága alapján táplált várakozást kevéssé igazolja vissza a Máglya színrevitelének minősége.

Fontos azonban reflektálni arra az értelmezői dilemmára, hogy a Dragomán-szöveg recepciójának sorvezető értelmezési irányait, továbbá a rendezés vállalásait mennyiben legitim szembesíteni a regény által ábrázolt problémakörökkel. Hajlok arra, hogy ez a szempont korántsem hagyható figyelmen kívül, hiszen az előadás meglátásom szerint a regényt alaposan, vagy azt egyáltalán nem ismerő befogadó számára sem kecsegtet markáns színházi élménnyel. Ha Dragomán művét traumaszövegnek tekintjük, s mindezt összevetjük az előadás hangsúlypontjaival, akkor a két értelmezési irány komoly feszültségbe kerül egymással. Mindezzel önmagában nem lenne probléma, főként egy radikális újraértelmezés esetén, ám itt nem azzal állunk szemben. Joggal lehetett volna elvárni, hogy a történelmi traumákra való emlékezés tartalmi, társadalmi és dramaturgiai eljárásairól határozott elgondolásai legyenek egy kortárs német rendezőnek. Emellett szintén izgalmas lehetett volna, hogy a német emlékezetkultúrából érkezve Petras miként látja régiónk történelmi múltjának örökségét.

A narratív-párbeszédes formára épülő, a regény emblematikus jeleneteit és szereplőit felvonultató előadás hűen követi az eredeti cselekmény menetét. Az alapvetően realista színészi játékmódhoz minimalista díszlet társul (látvány: Olaf Altmann), a színpad közepét pedig jégnek stilizált fehér műanyaggolyókkal szórták tele. A játék javarésze ott zajlik, a jelenetek közti átállások pedig azon kívül, ám a színészek akkor is láthatóak maradnak. A rendezés a mozaikszerű jelenetek puzzle-szerű összeillesztésével igyekezett koherens történetet prezentálni, ám ennek dinamikája már nem működött olajozottan.

A Máglya egyik fontos tétje Emma sorsának és felcseperedésének megrajzolásán kívül a múltbeli kontextusok jelenbeli konstrukcióinak felmutatása. Meglátásom szerint azonban a rendezésnek nem sikerült autentikus karaktereket kidolgoznia a Máglya atmoszférájának megteremtéséhez. Mindezt a színészi játék egydimenziós jellege tovább erősíti. A végig kétszínészes formában játszott előadás Kopek Janka és Puzsa Patrícia játékára épít, Puzsa alakítja Emmát, akit árvaként nagymamája vesz magához (szülei balesetben hunytak el), s akinek szellemi és testi fejlődése párhuzamosan zajlik a felmenők történelmi múltjának megtapasztalásával. Puzsa Patrícia szerepformálása rendkívül meggyőző volt, a naiv, kiszolgáltatott, a világ apróságaira, a dolgok részleteire rácsodálkozó Emma-karakter a regény narratív megformálására is emlékeztet. Vele szemben a többi szerepet, a mindenkori Másikat, tehát az ismerős-idegen nagymamát, valamint az Emma számára idegenszerű külvilágból érkező egyéneket Kopek Janka alakítja, aki különböző technikák, arctorzítások és maszkok segítségével váltogatja karaktereit. A színészi munka aránytalanságai Kopek esetében markánsan kiütköztek az előadás során: szándékoltan elrajzolt, túljátszott, kontúrtalan karaktereket sikerült megalkotnia. Kérdéses, hogy ez a rendezői koncepció egyik eleme vagy autonóm színészi döntés eredménye volt, mindenesetre kifejezetten hátráltatta az előadás által tematizált történelmi múlt karakterizálását. Konkrétan túlrajzoltnak és ripacskodónak volt érezhető, ahogy Kopek az Emmát új osztályában köszöntő tanárnőt alakította, de sajnos az edző vagy a lány későbbi udvarlójának egysíkú karakterábrázolása sem mondható sikerültnek. A szóban forgó karakterekhez ezáltal igen csekély módon lehetett befogadói oldalról viszonyulni, a realista játéknyelvhez hiányzott ugyanis a referenciális háttér. Nem volt világos, hogy a karaktertípusok mögött milyen történeti-kulturális koncepció húzódik (ha már a szöveg a mentalitásbeli kontinuitásról próbál tanúbizonyságot adni), mindez pedig azt eredményezte, hogy Kopek karakterei talajvesztetté váltak. Az előadás konzisztens alaptónusának szintén nem tett jót Kopek részéről az olykor aránytalanul magas beszédhangerő, ami néhol reflektálatlan ordibálásba csapott át. Hogy az emlékezés színházi reprezentálását miért indokolt ilyen mértékben számon kérni az előadáson, arra kitűnő mankót nyújt a kezdőkép: a vonaton hazafelé utazó Emma és nagymama kettősének végén elhangzik a regény egyik kulcsmondata (amely a színlapon is ott virít): „Csak az van, amire emlékszünk. Amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a világból.” Az emlékezés és a múlthoz való érzelmi kapcsolódás dramaturgiai megteremtését tehát az előadás is centrális anyagként igyekezett artikulálni. Az emlékezés rétege mellett a mágikus realista vonal sem emelődött át az adaptált textusba, amely önmagában nem baj, ám ennek következményeként a színpadi előadás számos pontja meglehetősen tétnélkülivé vált. Nem emelődtek ki rendezői súlypontok: a sortüzek áldozatainak traumája, a nagypapa ügynökmúltja, vagy a zárójelenet tébolyult „boszorkányüldözése” egy szintre került az iskolai csínytevésekkel, az elviccelt fürdőjelenettel, illetőleg az edzések alatt felcsendülő Rocky főcímdalának oldott hangulati síkjával.

Petras saját darabjaiban fontos szerepet kap a tömegkultúra jelenkori rekvizitumai és a múltbeli emléknyomok összekeveredése és oszcillálása. Mintha a Máglya Petras által kidolgozott dramaturgiája is leginkább arra a média korában széleskörűen újrafogalmazódó élményre épülne, miszerint a kortárs valóság nem pusztán elhomályosítja, hanem elgondolhatatlanná teszi a múltban egykor bekövetkezett traumák felfoghatatlan mértékét. A múlt és a jelen között tátongó ilyen mélységű szakadékot azonban az előadás korántsem érzékeltette, hanem jobbára csak megismételni tudta. Ezzel pedig nem végezte el azt a munkát, amelyet előadásként szükséges lett volna megtennie. Marad az olvasás.

Fritz Gergely

maglya_plakatDragomán György: Máglya   

Rendező: Armin Petras

ősbemutató

a színpadi változatot készítette: Armin Petras

fordította: Mátrai Diána Eszter

játsszák: Kopek Janka, Puzsa Patrícia

Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház