Utassy József: Irdatlan ég alatt (1989)
Szoknyát küldtél s egy doboz kockasajtot:
fényes fájdalmamat feledjem el.
Apám tagadjam meg?!? Te Rongy Akarnok!
Ringyó Magyarország! Szégyentelen.
És ha Papa széttépi a behívót?
Sőt: nemet mond, kiáltó nagy nemet?!
Kopóidat, csendőreid uszítod:
lőjék agyon, akár egy korcs ebet.
Hát mellemre ne tűzd a gyásznak érmét!
Viseld jelvényeidet magadon!
A többit elragyogja majd a térkép:
s a Don, a Don, a Don, a Don, a Don.
[…]
70 éve, 1947 márciusában jelent meg először folyóiratunk, a Tiszatáj. Az évforduló emlékére a következő hónapokban régi számainkból szemlézünk. 1989-ben folytatta munkáját az eredeti szerkesztőség: júliusban – három év kényszerszünet után – az 1986-ban betiltott számmal jelentkezett. |
(RÉSZLET)
Az ég alatt,
az irdatlan ég alatt,
egy férji mered ki a földből,
magányosan egy férfi.
Meztelen, mint Jézus.
Nagy szeme lobbanékony.
Harminchárom éves.
Agyát öli a téboly,
agyát öli a téboly.
Vigyázzban áll, feszes vigyázzban.
Lábához béklyózták a földet.
Lépni nem tud, hallucinál csak:
„Nosza öleld meg!” „Rajta, öld meg!”
Lábához béklyózták: a Földet.
16
Aj, hogy ragyog rajtam ez a
szikrás hómező-ing!
Ilyen ragyogásban tűnt el
apám is, s most ő int’
a Hadak Újáról felém:
csillagág öt ujja,
zubbonyát, a zörgő zöldet,
fújja a szél, fújja.
17
Anyámnak hősi halott a párja,
méhe a szerelem hullaháza.
S hogy belefojtsák a szót a gyávák,
ajkát iszonyú csókra zárták.
Megszült hát engem: forradalmat.
De nekem minden bordám kardlap!
S anyám — kit koldus hazámnak hívok —
mert a megváltó krajcár hiányzik:
kiül a gazdag világ sarkára,
s homlokán sorsom harmonikázik.
18
Szoknyát küldtél s egy doboz kockasajtot:
fényes fájdalmamat feledjem el.
Apám tagadjam meg?!? Te Rongy Akarnok!
Ringyó Magyarország! Szégyentelen.
És ha Papa széttépi a behívót?
Sőt: nemet mond, kiáltó nagy nemet?!
Kopóidat, csendőreid uszítod:
lőjék agyon, akár egy korcs ebet.
Hát mellemre ne tűzd a gyásznak érmét!
Viseld jelvényeidet magadon!
A többit elragyogja majd a térkép:
s a Don, a Don, a Don, a Don, a Don.
19
A húgomnak hosszú, szőke haja volna.
Míg fésülködne, én a tükröt tartanám,
s incselkednék vele: csúnya vagy, nem tetszel,
barátnőid szebbek … — Hadd haragudna rám!
A taknyosan is szép, csöpp csintalan öcsémnek
csúzlit csinálnék, s ha csörrenne az ablak:
magamra vállalnám a kis mesterlövésznek
találataiért kijáró jutalmat.
Vasárnap délelőtt — nehogy még rajtakapjon! —
valami kedveset füllentenénk anyámnak,
s elcsalnánk a Papát: meséljen újra arról,
hogy menekült meg ö, s hogy pusztult el a Század.
(Megjelent a Tiszatáj 1989/7. számában)