Feloldott karrierizmus

LEE UNKRICH: COCO
Még le lehet húzni pár bőrt a horrorisztikus elemeket a fantasy műfajával ötvöző animációs kalandfilmek sémájáról. A Pixar stúdió legújabb egész estés animációs filmje, a mexikói környezetbe helyezett Coco (2017) a bevett narratív és karakterépítési fogásokat mozgatja, abban azonban különbözik a szabványmintáktól, hogy szokatlan módon a halálról és az emlékezésről beszél gyermekközönségnek. Lee Unkrich filmje a „karácsonyi lidércnyomást” Halottak napjára helyezi át… – GERENCSÉR PÉTER KRITIKÁJA

LEE UNKRICH: COCO

Még le lehet húzni pár bőrt a horrorisztikus elemeket a fantasy műfajával ötvöző animációs kalandfilmek sémájáról. A Pixar stúdió legújabb egész estés animációs filmje, a mexikói környezetbe helyezett Coco (2017) a bevett narratív és karakterépítési fogásokat mozgatja, abban azonban különbözik a szabványmintáktól, hogy szokatlan módon a halálról és az emlékezésről beszél gyermekközönségnek. Lee Unkrich filmje a „karácsonyi lidércnyomást” Halottak napjára helyezi át.

Az amerikai egész estés animációs filmek nemcsak funkciójukban vették át a hagyományos népmesék szerepét, hanem variációk és ismétléseik alapján úgy tűnik, vándormotívumaikban is a folklórra jellemző sablonokat követik. Lee Unkrich háromdimenziós számítógépes animációja, a Coco kapcsán a néző azt érezheti, hogy a Pixar Animation Studios újra meg újra egy gondosan felépített adatbázisból válogat ki bizonyos narratív mintákat és karaktertípusokat, és azokat különböző változatokban remixeli. A Coco egy kicsit emlékeztet Tim Burton Karácsonyi lidércnyomás (The Nightmare Before Christmas, 1993) című stop-motion bábfilmjének horrormusical elemeire, kicsit a Frankenweenie – Ebcsont beforr (Frankenweenie, 2012) című CGI újraélesztett kutyájára, kicsit pedig a Szörny Rt. (Monsters, Inc., 2001) és a Hotel Transylvania – Ahol a szörnyek lazulnak (Hotel Transylvania, 2012) elvileg rút karaktereire. A hasonlóság azonban leginkább Az élet könyve (The Book of Life, 2014) című filmmel mutatható ki, olyannyira, hogy a mexikói környezet, a Halottak napjára időzített cselekmény, a holtak birodalmába való átjárás képessége és a színvilág intenzitása a Cocónál számos vonatkozásban már-már koppintásnak hat.

A Coco narratívájának középpontjában egy Santa Cecillia városában élő mexikói kisfiú, az Ernesto de la Cruzért, Mexikó legismertebb gitárosáért rajongó Miguel áll, aki cipőpucoló foglalkozást űző családjából muzsikusi vénájával igyekszik kitörni. A film azonban nem társadalmi-gazdasági szinten fogalmazza meg az alapkonfliktust, hanem a család visszahúzó erejét emeli a középpontba. Házsártos öreganyja, Imelda mama dühében összetöri a fiú gitárját, mivel az ő anyját, Cocót a zenei karrier érdekében otthagyta a fiú üknagyapja, Hector. Ennek folytán aztán – mint az Miguel szájából elhangzik – „a család átokként gondol a zenére”. Halottak napján aztán Miguel a fényképekkel teli családi oltárnál állva különös módon átjut a holtak birodalmába, ahonnan csak úgy térhet vissza ismét az élők sorába, ha ott elhunyt rokonsága a zenészi pálya feladásával áldását adja a hazatérésre. A film tekintélyes része csontváz-karaktereivel végső soron egyfajta Walpurgis-éjként a Holtak Birodalmában játszódik, és a halottak és az élők viszonyát helyezi középpontba. Ezzel túllép a gyermekközönségre számító populáris családi animációs filmek által előszeretettel alkalmazott tematikai és vizuális sémákon, ami mindenképpen az erények közé sorolható.

Első pillantásra a Coco alaphelyzete az öregek és az ifjak közötti generációs konfliktusként, vagy a meg nem értett muzsikus-zsenik társadalmi akadályozatásaként olvasható, amely akár a pályakezdő könnyűzenei együttesek családi-társadalmi elutasításának allegóriájaként is aktualizálható. A film narratívája azonban nem ezt az olvasatot támogatja. Amennyiben a nemzedékek közötti vitákra élezné ki a történetet, a Coco kevésbé lenne alkalmas családi filmként szélesebb nézőközönség megszólítására. Márpedig a mozibevételekre érzékeny amerikai animációs film a családi közönséget mindig is belekódolja a film mondanivalójába. A rendező, Lee Unkrich, aki egyébként a film alapötletéért is felelős, a karrierregényekre emlékeztető elbeszélést családegyesítési programmá gyúrja át, ahol a halottakra való emlékezés játssza a főszerepet. Ezáltal a Coco megerősíti a Disney / Pixar filmek klasszikus, konzumerizmusban megedződött ideológiáját, és folytatja a mainstream amerikai animációs filmek családcentrikus beállítottságát (szemben az azok álszentségét pellengérre állító vagy parodizáló South Park, a Simpson család vagy a Family Guy című televíziós sorozatokkal). Ennek folytán bármennyire is tabutörésnek tűnik a halottak tematizálása, a halál mibenlétéről való elmélkedés, a Coco nem forgatja fel az amerikai családi értékrendnek főként a Disney-filmek által sztenderddé emelt, zenei betétekkel is aláhúzott filozófiáját.

Sőt, a Coco lehetővé teszi a karrierépítés és a családcentrikus gondolkodás kibékítését is, ahol a káposzta is megmarad, és a kecske is jól lakik. Miguel ugyanis – vigyázat, spoiler! – a halottak világában rájön arra, hogy Ernesto de la Cruz valójában egy szélhámos kókler, aki ellopta Hector dalait, és hogy ez ki ne tudódjon, meggyilkolta. Így aztán nemcsak a családi béke állhat helyre, azzal, hogy a titok felfedése helyreállítja a valódi ükapa, Hector becsületét, hanem a maga a zene is rehabilitálódik, és Miguel is elindulhat, immár családi jóváhagyással, a zenei pályán. Látható módon Unkrich animációs filmje feloldja az egymást kizáró ellentéteket, a családon belüli konfliktus pacifikálásával is megerősíti az összetartozás, a megbocsátás erkölcsi imperatívuszát. A holtak világának csontvázakból álló szereplőgárdája dacára, valamint a Pixar-filmekre egyébként is jellemző morbid humor (halálfej alakú gitár, a családi fotó ott szakad el, hogy lenyakazza a nagyapa, felnőtt közönségre számító utalások, mint Frida Kahlo maszkulinitása), illetve a rútnak szintén a Pixar által a mainstream amerikai filmben kanonizált esztétikája ellenére a Coco világfelfogás szempontjából nem kérdőjelezi meg az egész estés animációk alapbeállítódását.

Miközben a film alapvetően a zenészi pályafutásra vágyó Miguel kalandjait, túlvilági utazásait követi nyomon, felvetődik a kérdés, hogy miért a dédnagymama, Coco nevét viseli a film címe. Véleményem szerint ez a zseniális megoldás metanyelvi önreflexióként is olvasható. Amikor ugyanis a néző már éppen elfelejtené az öregkori szellemi leépülésben, és így feledékenységben szenvedő Cocót, akkor jut kardinális szerephez a dédmama: ismerős zenei dallamok hatására révén kezd emlékezni a már-már elfelejtett Hectorra. Vagyis a néző Cocóhoz való viszonya egyenesen aránylik Coco Hectorhoz való viszonyához. Márpedig a film alapgondolata – mint ahogyan a Halottak Napja Európában is ezt a szerepet tölti be – a halottakra való emlékezés. A fénykép az emlékezés protézise lesz, és a film egyik betétdalának címe is ez: „Emlékezz rám”. Ennek következtében pedig a Coco az emlékezés filmje is lesz egyúttal. Ahogyan az emlékezés és felejtés teoretikusai, Jan Assmann és Harald Weinrich egybehangzóan állítják: csak azt tudjuk elfelejteni, amire emlékeznünk kell.

Gerencsér Péter