A mizantrópság kesernyés bája

A MIZANTRÓP NAGYVÁRADON

„A látszat számít és a szóbeszéd: csak tisztességesen élni ma nem elég.” – mondja Arsinoe nyomatékosan (akár egy mai politikus), a színpadról előrehajolva, az első sorban ülőknek mélyen a szemébe nézve. S nem ez az egyetlen áthallásos kijelentés, ami jelenkorunkra is vonatkoztatható, ami minden direkt aktualizálás nélkül ma is érvényes Molière A mizantróp című színművéből. A Nagyváradi Szigligeti Színház nem rég két színházi fesztivált is megjárt Molière legtöbbet játszott keserű komédiájával.

A mű soha nem kopik meg több örök érvényű problémát feszeget, ezek között fontos, hogy az egyénnek mennyire kötelező alkalmazkodnia a közeghez, amiben él és mennyire van joga, (vagy éri meg neki) ebből kilógni? Kérdése az is: a vegytiszta vágyak és a realitás mennyire egyeztethetők össze, és hogy a szabadság a felismert szükségszerűség-e, vagy valamiféle parttalan ábránd, és igaz-e, hogy a belső szabadságot a gondolataink és az érzékeink közötti rés sikeres áthidalása adhatja? Ha ez utóbbit elfogadjuk igaznak, akkor megállapíthatjuk, hogy a főszereplő (a mizantróp, vagyis embergyűlölő) Alceste semmiféle hidat nem képes építeni a saját érzékei és gondolatai közé. Szerelmének tárgya ugyanis egy olyan nő, aki férfi-érzékiségét tartja fogva, miközben e nő gondolkodása, erkölcsi normákról alkotott véleménye végletesen eltér az övétől. Alceste-et persze nehéz szeretni, hisz igazságérzete oly mértékben idealisztikus, hogy az már megakadályozza abban, hogy emberi életet élhessen. Morális alapállása gátja annak, hogy megengedő, megbocsátó, szeretni tudó és szeretetre méltó lehessen. De nagy paradoxon, hogy ennek a szuverén rosszkedvű, ingerült, krakélernek sajnos szinte mindenben igazat kell adnunk. „Hová süllyedt az ízlés?”- kérdi egy alkalommal, és tényleg, hova is süllyedt? Megértjük, hogy rossz néven veszi, ha szerelme Celimene más férfiakkal is flörtöl, és azt is elfogadjuk, hogy képtelen Oronte, a fűzfapoéta csapnivaló versét dicsérgetni. Díjazzuk, hogy köszöni, nem kér Arsinoe protekciójából és elege van Philinte barátja megalkuvásra ösztökélő tanácsaiból is. Főhősünk, afféle „űr-értelmiségi lény”, aki mindig azt szeretné tenni és kimondani, amit gondol. Megnyúlt szürke pulóverében, kinőtt mellénykéjében, mezítlábasan folyton a tisztességről beszél. Tisztán szeretne látni, egy spotlámpával kezében mindent és mindenkit folyton át szeretne világítani. A dilettáns költőt is, akiről nem tudjuk, milyen hatalmak kegyeltje, de szerelmét is (mert már nem hisz neki, oly sokat alakoskodott) Celimene-t úgy vallatja, a ráirányított lámpafényben, mint egy bűnözőt. Alceste (szó szerint) a mezítlábas igazság bajnoka, aki elgondolkodtathatja a nézőt, hogy azt a sok igazat, amit képvisel, vajon hogyan lehetne abszolválni, de legalább is ehetőbben feltálalnia mások számára. Dimény Levente remekbe szabott Alcestejében akkora a feszültség, a dinamika, mint egy fel nem robbant bombában. Idegesítő és szerethető egyszerre, mert ő mi is vagyunk. Az ő lelkében kavarog a mi csitítani való nyers indulatunk, a háborgó lelkiismeretünk, a felismeréseink miatti keserűségünk és az igazságainkat kommunikálni nem tudó ügyetlenségünk miatti bosszankodásunk is.

Mert mi nézők tudjuk, hogy közösségben béka lenyelések, udvarias tapintatosságok, ügyes csúsztatások, esetleg kegyes hazugságok nélkül nem lehet sikeresen működni (Sikeresség? Mintha ez a tipikus mai fogalom hiányozna is Alceste szótárából.) és valahol szurkolunk ennek a megkeseredett fiúnak. Nos, akkor mi a teendőnk? Tegyünk úgy, mint a bábszínházban és figyelmeztessük a főhőst? Kiabáljunk, hogy „Vigyázz Alceste, (mindenütt ott a farkas!)”nem szabad ilyen megmondónak lenni!? Vagy jobb, ha tudomásul vesszük, hogy Molière mester örökre feloldhatatlan csapdát állított mindnyájunknak? Miszerint: választhatunk a tökéletes vágyálmok kergetése és az általunk elrontott világ tökéletlen valósága között? (Választhatunk?) Ez lenne a molière-i abszurd?

A „címszereplő” környezettel való ütközése jó ürügy a rendező, Novák Eszter számára, hogy a mizantrópi közeget plasztikusan bemutassa, a Molière fogalmazta tartalmakat (Petri György „magyar hangján”), a szereplőkkel el/kimondassa akképpen, hogy azok a jelen igazságaként is hassanak (dramaturg: Kárpáti Péter). Az előadásba a jelenkori „látszat műfajok” is bekerültek: a szelfi, ami csak a facebookozóknak szóló fénykép-együttlét, vagy a karaoke, ami a „mintha én énekeltem volna nagylemezre a dalt” csalóka műfaja. Celimene és bulizó haverjai nézőkkel való keveredése (a színészek lejönnek a színpadról a nézőtérre kicsit) is látszat. A menő ruhába öltöztetett kiváltságosoknak a fapados nézőhöz való leereszkedése, a barátkozás hamis illúziója csupán.

A szellemes minimál díszlet is a felső tízezer ízlését hordozza (tervező: Ianis Vasilatos) elegáns szürke térfalaival, fürdőmedencéjével, kerti bútorokkal és egy délszaki cserjével (amit Alceste az előadás végén kikap a virágládából és magával visz a remeteségbe, mint egyetlen neki megfelelő partnert) szóval az udvar egy menő szingli házához tartozik. A tulajdonos a bombázó és kacér Celimene, aki „látszat életét” fél kézből meg tudja teremteni. Kedvenc szórakozása egyszerre több férfit is bolondítani s az általa birtokolt tér kiválóan alkalmas erre. Az üres szóbeszéd, pletyka színhelyén Alceste  az egyetlen osztályidegen itt. Tasnády-Sáhy Noémi tökéletes Celimene, mint egy áldozatra kihegyezett párduc, úgy sétálgat imádói között, sudár alakjának hangsúlyozásához sejtelmes, lenge fehér öltözéket, majd testhez simuló szexi virág-bordűrös ruhát kapott (jelmez: Florina Bellinda Vasilatos). Magabiztos és hódító, csak az előadás végén omlik össze és zokog (hiteles alakítás ez is), mert tudja, hogy Alceste lenne számára az igazi, de a „tökéletességgel” képtelen lenne együtt élni.

A rendező a drámai alapra a komédia elemeit is mesterien ráhímezte. A  bohócság, a profanitás elemeit úgy illesztette az előadásba, hogy ezekkel felszínes jelenünk karikatúráját rajzolta meg, s ehhez jó partnerekre lelt a színészekben. Arsinoe-t, Celimene barátnőjét Tóth Tünde alakította, aki Alcest drámai játékának erős ellenpontjaként hatott. A művész merészen vállalta testalkati bájait, laza eleganciával viselte bizonyára tudatosan előnytelenre tervezett kosztümjét, és vérbeli komika tempóval működött. Féceszt kavart, pletykált, áskálódott és pamlagra döntötte a mindig keserű Alcestet, a művésznő egyik abgangja nyílt színi tapsot kapott a szatmárnémeti fesztivál közönségtől. Nagy sikere volt Balogh Attila jóízű bohóckodásának is, a színész-rendező afféle örömjátékként élte meg Acaste szerepét, tette ezt anélkül, hogy az előadás mizantrópi drámaiságát egy cseppet is veszélyeztette volna, pedig még breake-elt is egyik jelenetben. Szabó Eduárddal együtt remekeltek, a két udvarló Acaste és Clitandre szerepében a két színész – az egyforma pálmamintás fürdőnadrágban – afféle Pixi és Mixi parafrázist hozott be a képbe. Kardos M.Róbert Oronte szerepében a tehetségtelenek és ostobák magabiztosságával működő pojácát alakított. A figura akkor jutott az önhittség csúcsára, mikor pocakját mutogatva ellenállhatatlanul vonzónak képzelte magát.

Philinte szerepét Szotyori József játszotta arisztokratikus lojalitást, mesterkélt finomkodást mutatva. A grófot olyannak mutatta be, mint aki mindenkit megért és mindenkinek igazat ad, ő a morzsákkal is megelégedő megalkuvó, aki beéri azzal a szerelemmel, amit nem neki tartogatott Celimene szép kis unokahúga. A törékeny Ababi Csilla Eliante-je, miközben finom naiva alakítás, a színésznő humorérzékéről is árulkodik (nagy sikere van, mikor az ottfelejtett ridiküljéért visszafut a medencéhez, ahol belezavar egy fontos párbeszédbe). A két szolga Kiss Csaba és Kocsis Gyula villanásai is emlékezetesek. A pöttyös napernyőt dajkáló (?) Baszk inkább komikus figura, Du Bois viszont rosszkedvű gazdájához hasonuló, drámai együttérzéssel közli vele az aktuális rossz hírt.

A nagyváradiak előadása húsba maró, önreflexív és kacagtató egyszerre. Beszél arról, hogy a molière-i ironikus tartalmak, ma pragmatikus realitássá lettek. A „látszat és a szóbeszéd”, ma „virtuális életünk” irányítójává, meghatározójává vált, ami nagyon is huszonegyedik századi kérdéseket tesz föl a nézőnek. Vajon van-e még hely, ahová egy mai Mizantróp elbujdokolhat? És vajon a menekülés-e az egyetlen megoldás? És tényleg olyan esélytelen és reménytelen vállalkozás lenne ma a történéseket emberibb (mit is jelent ez a fogalom?) irányba terelni? A tolerancia, az empátia mennyire van jelen az életünkben? Az előadás eszünkbe juttatja, hogy ősrégi etikai fogalmainkat nem kellene-e újra gondolnunk, használhatóvá, hatékonnyá tennünk? Mert úgy tűnik egyre többen élnek egyfajta belső mizantrópságban, magányos sértettségben, és a gyűlölet csapdájában.

Pacsika Emília