Tiszatájonline | 2017. november 16.

Mágikus szocrealizmus

GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ: UTAZÁS KELET-EURÓPÁBAN
Pusztán csak hatvan évet kellett arra várni, hogy Márquez 1957-es útirajza magyar nyelven is hozzáférhetővé váljék. Ez azonban most kivételesen nem a szokásos magyar „megkésettség” toposz újabb alakváltozata, a csúszást politikai okok indokolják. A kolumbiai író flörtjei a „létező szocializmus” útvesztőivel… – GERENCSÉR PÉTER KRITIKÁJA

GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ: UTAZÁS KELET-EURÓPÁBAN

Pusztán csak hatvan évet kellett arra várni, hogy Márquez 1957-es útirajza magyar nyelven is hozzáférhetővé váljék. Ez azonban most kivételesen nem a szokásos magyar „megkésettség” toposz újabb alakváltozata, a csúszást politikai okok indokolják. A kolumbiai író flörtjei a „létező szocializmus” útvesztőivel.

Gabriel García Márquez bédekkerének 1957-es megjelenése óta a volt szocialista tömb politikai rendszerei összeomlottak, ami óhatatlanul magában hordozza azt is, hogy az Utazás Kelet-Európában című könyvet kortárs nézőpontból, egyfajta utólagos pozícióból szemléljük. Amikor munkájának első lapjain a neves kolumbiai szerző azzal próbálja ironikusan enyhíteni a vasfüggöny brutalitását, hogy lám-lám, az nem is vasból van, az hozzávetőlegesen annyira bizarr, mint a Nyugati övezet című 1951-es magyar propagandafilm. Utóbbiban egyes szereplők Nyugat-Berlinből a kapitalista terror elől menekülnek a szabadság földjére, keletre, hogy aztán a film protagonistája, Somlay Artúr pár hónappal később barátai internálása miatti öngyilkosságával mutassa meg, mi is az a keleti szép új világ. Márquez ugyanakkor képes arra, hogy ideáinak a valósággal való szembesítésekor folyamatosan felülvizsgálja álláspontját, és szocialistaként (vagy legalábbis: baloldaliként) kritikával illesse a kelet-európai politikai rendszereket. Márquez nem naiv George Bernard Shaw, akinek látását a Patyomkin-falvak szimulákruma elvakítja. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a könyv megírása idején még nem létezett a berlini fal (azt csak 1961 augusztusától kezdték építeni), ahogyan azt sem, hogy a magyar forradalom leverése dacára a „népi demokrácia” eszméje, ahogyan azt Kelet-Európában elképzelték, az ötvenes évek végén még korántsem volt annyira lejáratódva, mint hatvan évvel később, ezért Márquez perspektívája is eltérő volt.

Ezt azért szükséges nyomatékosan hangsúlyozni, mivel a magyar recepció egynémelyike az Utazás Kelet-Európában című könyvet „unalmassága” és „közhelyszerűsége” miatt kárhoztatja. Ó, hát persze, utólagos pozícióból rendkívül könnyű bölcsnek és tájékozottnak mutatkozni, csakhogy a szerzőnek nem lehetett meg az az időbeli távolsága és történelmi tapasztalata, amellyel mi rendelkezünk. Neki nem az úgynevezett (csúnya szó következik:) „posztszocialista” korszak felől kellett kifejtenie véleményét, hanem az eseményekkel szinkrón módon. Analógiaként hozható fel Fejtő Ferenc A népi demokráciák történetére fókuszáló, oldalszámát tekintve is grandiózus könyve, amely minden kritikai éleslátása ellenére is láthatóan hisz a szocializmus megreformálhatóságában. Ezért amikor a magyar kritika evidens tételek megfogalmazásával vádolja Márquezt, elmulasztja emlékeztetni magát arra, hogy ezek az „evidenciák” 1957-ben még baromira nem voltak magától értetődőek, hanem utólagos nézőpontból váltak úgyszólván evidenciákká. Sőt: a Nobel-díjas író tisztánlátását éppen az a tény, hogy akkori alternatív véleménye banálissá vált, dicséri, ráadásul úgy, hogy baloldali aktivistaként a „baráti országokról” alkotott mágikus ideáit kellett személyes tapasztalatok alapján revideálnia.

A baráti országok, ahová Márquez 1957-ben ellátogatott, közelebbről Kelet-Németországot (nevezhetjük NDK-nak is), Lengyelországot, Csehszlovákiát, a Szovjetuniót, végül pedig Magyarországot jelentik. Az Utazás Kelet-Európában nehezen besorolható műfajú alkotás, többféle szövegtípust foglal magában, melyek fluktuálva váltakoztatják egymást. Amíg fővonalakban mindvégig stabilan az útirajz műfaja dominálja a szöveget, addig a Kelet-Berlinről szóló részek inkább a napló kategóriája felé mozdulnak el, a Lengyelországgal és Csehszlovákiával foglalkozó fejezetekben a riport és a szociográfia, a Szovjetunió esetében az eszmetörténeti reflexió erősödik fel, míg a Magyarországgal kapcsolatos fejtegetések inkább a politikai esszé fogalmához sorolhatók. Utóbbi magyarázatul is szolgál arra, hogy miért nem jelenhetett meg a könyv magyar nyelven 1989-ig (bár arra nem ad választ, hogy az elmúlt negyedszázadban miért folytatódott ez a csönd). Nevezetesen azért, mert az 1956-os forradalmat követő évben ideiglenesen hazánkban állomásozó Márquez eléggé leszedi a keresztvizet Kádár János ötvenhatos pálfordulásáról (vagyis arról, hogy a forradalmi kormány tagjaként november 4-e után szembefordult Nagy Imrével), és nyíltan politikai leszámolással vádolja őt. Attól eltekintve, hogy a magyar kiadás szerkesztői a latin-amerikai író tévedéseit (Kisújszállás és Újpest összekeverése, Újpest és Budapest 170 kilométerben meghatározott távolsága) gyakori felkiáltójelezéssel fölöslegesen erősítették fel, a szerző helyzetértékelése a jelenleg kanonikus történettudományi álláspontokkal meglepően egybevág, vagy másként fogalmazva, ma is megállja a helyét. Nem egészen világos azonban, hogy a szerkesztők miért szúrták be a kötetbe utólagosan Márqueznek azt az 1958-as, Nagy Imre kivégzését követő karcolatát, amely ilyenformán megbontja az útinaplószerű formát és az egyidejű reflexiót.

Az Utazás Kelet-Európában olvasható „inverz antropológiaként” is. Ahogyan egykoron az európai vagy észak-amerikai etnográfusok és antropológusok tekintetükkel gyarmatosították a „primitívnek” ítélt harmadik világokat, úgy Gabriel García Márquez szavain keresztül az egykori kolonizált úgyszólván visszavág. Ebben az értelemben fordul meg az antropológia klasszikus földrajzi iránya, az antropológia hazatér, maga a kolonizáló misszionárius válik az idegen tekintet prédájává. Márquez könyve az „idegen” és a „saját” fogalmi dichotómiája felől ragadható meg, melyben a saját világ (Kelet-Európa és annak egy bizonyos történelmi periódusa) idegen nézőpontból (egy dél-amerikai író prizmáján keresztül) kerül nagyító alá. Hasonló ez ahhoz, mintha Bronisław Malinowski Balomáját vagy Claude Lévi-Strauss Strukturális antropológiáját az ezen könyvek tárgyát képező, távoli földrészek „törzsei” olvasnák, ahol a gyarmatosító megfigyelő és a gyarmatosított megfigyelt szerepet cserél. Márquez imagológiai meglátásai, amikor a lengyel vallásosságról és építészeti szürkeségről, a csehszlovák polgárosultságról, a Szovjetunió explicit módon is jelzett kafkai abszurditásáról, vagy a kora Kádár-kori magyar vécék feliratáról értekezik, végső soron terepmunka keretében végzett antropológiai leírások. Ily módon a könyv nem csak a Hű De Nagyon Nagy Író kultikus rangja miatt tarthat érdeklődésre számot, hanem ebből a „posztkoloniális” perspektívából az önreprezentációk és a résztvevő megfigyelés különbségei is ütköztethetővé válnak.

Gerencsér Péter

 

3716808_5Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában

Fordította: Székács Vera – Scholz László

Budapest, Magvető, 2017

176 oldal, 3290 Ft