Önkorbácsolt bikahernyó

REÖK – MOLIÈRE: TARTUFFE

Örömmel olvasom a neten, hogy a szegedi REÖK pinceszínháza folyamatosan műsoron tartja Molière Tartuffe-jéből készült előadását. Szórakoztatni, nevelni, ismereteket lehet terjeszteni ezzel a produkcióval, a kötelező olvasásban szenvedő gimnazisták számára is. Igaz, a Herczeg Tamás rendezte előadás alapanyaga nem a klasszikus, a Vas István által fordított mű, hanem a Parti Nagy Lajos-féle „átirat”, de az ifjúság így azt is megtanulhatja, hogy a parafrázis milyen remek műfaj.

A Tartuffe egyébként soha, semmilyen fordításban nem lesz poros. A XIV. Lajos korabeli, Molière által alexandrinusokban, rímelő verspárokban megírt mű mondanivalója mindig aktuális lesz. Másokat megtévesztő, majd kifosztó veszélyes sunnyogók mindig lesznek és olyanok is, akik bedőlnek az ilyeneknek. Az álnokság és átverés remekművét egyre több magyar színház tűzi műsorára mostanában s a darab végén fityegő, utólag odabiggyesztett deus-rex ex machina megoldás legtöbb rendezésben bizarr jelenkori áthallást kap. A szegedi REÖK pinceszínházában bemutatott Tartuffe előadásban a rendező nem él a happy end adta asszociációs lehetőséggel, Herczeg Tamás Parti Nagy Lajos „parti-túráját” választja és követi, ami elhagyja a „fringe” jelenetet, itt a jó király nem hoz megnyugtató megoldást, mint a mesékben szokott. A szegediek előadása inkább emlékeztet valamiféle trillerre, amiben a negatív hős főszereplő megállíthatatlanul nyomul célja felé, majd feloldhatatlan feszültséget hagyva maga után totális győzelmet arat. No ja, a néző manapság nem lóg a mesék tején, szereti, ha valódi világot hörpinthet.

Persze a rendezés „színházi valódit” varázsol elénk, a commedia dell’arte elemeitől az abszurd formákig (amik, mint tudjuk nem is állnak oly messze egymástól) sokféle megoldást ötvöz. Herczeg Tamás Bocsárdi László neves rendező tanítványaként az erdélyi színjátszás hatásait is felmutatja. (Albu István marosvásárhelyi Karamazovokja is eszünkbe jut a hal, mint ókeresztény szimbólum szerepeltetéséről). Ebben a produkcióban azonos arányban van jelen a realitás és annak fonákja. Az iróniával teli, komikus és groteszk elemek és a vizuális szimbólumok is bőven megjelennek, maguk a jelmezek is hordoznak jelentés kódokat. A látványért felelős Papp Janó Pernelle-nét és fiát Orgont groteszk bábunak öltöztette. (Pernelle-nét Balog József alakítja, mint bónuszt rakja le a Tartuffe szerepe mellé.) Anya és fia dőlnek be csupán a betolakodó vendég nyáladzó szövegeinek, csak kettejüket tudja Tartuffe marionettként mozgatni, az ő arcuk lisztfehér, válluk oly módon megemelt és kitömött, hogy nyakuk és fejük szinte belevész felsőruházatuk gallérjába.

Kancsár József Orgonja remek élőbáb figura. Az alvajárók rezzenéstelen arckifejezésével jön, megy, kezében egy akváriummal, úgy viselkedik, mint aki be van lőve, vagy hipnózis hatása alatt áll. Elborult elmével követi Tartuffe sugalmazott parancsait. Nem vesz tudomást családja lázongásáról, atyai teljhatalmát megszilárdítja. Hogy eddig is autokrata lehetett, az abból sejthető, hogy gyerekei komoly személyiség zavarral küzdenek. Damis dadog, a fal mellett közlekedik, kezét, lábát a görcs rángatja. A Barnák László által kiválóan, alakított pszichésen terhelt fiú láthatóan retteg az apjától, miközben az esze nagyon is a helyén van, hiszen pontosan látja és jelzi is, hogy Tartuffe tönkre fogja tenni a családot. Marianne, Orgon lánya sem százas. Göblyös Sára kiváló commedia’dell arte figuraként működik, csipszet ropogtatva üldögél, depizik a jeleneteiben, az ő Marianne-je már rég beletörődött abba, hogy vakon kell engedelmeskednie apjának, még akkor is, ha az vőlegényétől, Valértól fosztja meg őt. Szerencse, hogy Valér ebben az előadásban meg se jelenik, mert nehéz lenne elhinni, hogy a fülig vérpiros szájú Marianne szerelmi gerjedelmeket kelt benne. Dorine itt slampos takarítónő, abszolút cseléd külsővel, kismama cipőbe (nem tudni, hol lehet kapni manapság még ilyet) és valami otthonkafélébe besavanyítva. Sötét színű öltözékén fehéren virít egy éktelen méretű rakott fodor, a ruha szinte állig be van gombolva, így Tartuffe híres „takarja be!” – már, mint a keblét – felszólítás kapcsán hiába keressük a dekoltázst, az bizony nincsen sehol. Ebben az öltözékben Farkas Andrea természetesen nem lehet egy cserfes Dorine, inkább egy zsörtölődő, duzzogó vénlány, amit a művésznő hitelesen meg is jelenít.

A Parti Nagy Lajos-i nyelvezet is segítségére van a rendezőnek az abszurd felé menetelésben. Ironizáló fogalmak, sose hallott szaftos szóösszetételek röpködnek a színpadon, ezeket a szereplők, a nézők felé kifordulva mindig nyomatékosan megismétlik. A családtagok változatos metaforákkal, elnevezésekkel jellemzik Tartuffe-t: ő a bikahernyó, az imagúnár, imabubus, a buzgonár, a szemforgatonc, no meg a kárhozat szatyor. Tartuffe szerint viszont Damis egy nyálcsorganc kis pubi. Szóval eszement látni-, hallani- és befogadni valók vannak ebben a szegedi előadásában, de valahogy minden mindennel klappol. Az arányok jók, minden együtt áll egy furcsa bizarr, viszolygást keltő, de egyben szórakoztató és elgondolkodtató előadáshoz.

Molière ebben a művében a címszereplőt viszonylag későn lépteti színre, a Pernelle család tagjai már mind elmondták, hogy miért utálják a betolakodó vendéget, amikor végre megláthatjuk őt magát. Tartuffe itt egy mini korbácskával kezében érkezik azzal antrézik, hogy megkorbácsolja magát. Később, az elcsábító jelenet színhelyére is egy korbácsot visz, de az már egy komoly szado-mazo eszköz. Balog József Tartuffe-je egy minden hájjal megkent fazon, aki minden helyzetből kivágja magát, szinte irigyeljük szellemes és ügyes váltásait, amikkel magát pillanatok alatt ártatlanná varázsolja és a másikat gyanúba keveri. Fenn áll a veszély, hogy a néző egyszer csak neki kezd szurkolni. Talán mert nem szereti a balekokat és az ostobákat? A mai néző a sikeresnek, a győzőnek szurkol, vagy nem így van?

E változatban nincs asztal alá bújás, Orgon oldalt a takarásban húzódik meg, mikor felesége Elmira légyottra hívja Tartuffe-t, aki a kitervelt színhelyen félmeztelenül jelenik meg. Elmira meglepődik, de aztán olyan remekül játssza a szerepét, hogy a néző attól tarthat, hogy az elvakult Orgon még lekurvázza a csúcsjelenet után, hiszen úgy is tűnhet számára a dolog, hogy a neje riszálta magát Tartuffe-nek. De nem erről szól a dramaturgia, Orgon hiúságában megsértve omlik össze a nagyjelenet után. A Csorba Kata alakította Elmira vonzó külsejét, rajta alig fedezhetünk föl groteszk vonást, szerepe szerint (ál) kacér, hiszen láttatnia kell férjével Tartuffe dürrögését. Karcsú, légies mégis erős egyéniségnek látszik, aki még mindig reménykedik, hogy vissza szerzi férjét. Hiszen kiderül, hogy lassan kihűl a hitvesi ágy, olyan ritkán hál benne a ház ura. Tartuffe ki is mondja egyszer, hogy Orgon impotens. S hogy miért is nem vonzódik kellőképpen szép nejéhez az talány marad, mindenesetre a nézőt meglepi az a férficsók, amit Tartuffe a lefagyott Orgon ajkára nyom, miután közli vele, hogy ettől kezdve, minden az övé, hisz vagyonát őrá íratta.

Tartuffe Herczeg rendezésében a címszerepkő nem szégyenül meg, nem állnak rajta bosszút a családtagok, nem éri el az igazságszolgáltatás, hanem mint a pszichotrillerekben szokott, győzedelmeskedik. És nincs feloldás. Sátánizmus van és hatalom, ugyan akkor humor is, amit Balog laza, elegáns intellektuális „bunkósággal” vegyít az előadásba (mikor Elmírának megígéri hogy hallgat, mint a sír, azt is hozzá fűzi ”melyben egy nemzet süllyed el”). Fekete csuklyájában olyan, mit valami kluklux klán tag, Szucsinka plébánossal vegyítve (utóbbit Mikszáth Különös házasságból ismerhetjük), de magában hordozza a Notre Dame-i toronyőr Frollóját, vagy akár a népmesék mézes szavú vasorrú bábájának férfi változatát is. Egyszer a romantikus negatív hősök tulajdonságait, másszor ezek paródiáit ötvözi rafinált módon, és formál nevetséges és félelmetes figurát.

Markáns gondolkodási különbségei is felvillannak az előadásban két szereplő vitája folytán, amikor a vagyon öröklés törvényeit taglalja Cleante (Kosztolányi József játssza, aki nagy nyereség a csapatnak) Tartuffe nem a jog oldaláról szemléli a dolgokat, hanem a hatalom státusából. Az erősebb kutya győz magabiztosságával áll a család kisemmizésének kérdéséhez. Ilyenről is hallottunk már, nemde?

A darabot már a születésekor betiltották, mert kifigurázta az emberi szűklátókörűséget, hiszékenységet, és butaságot. Ezt az előadást azonban tanmesének írhatjuk föl a következő generáció számára. Ez a Tartuffe ugyanis pontosan megmutatja, hogy kinek áll a zászló manapság, ki a kreatív, az ügyes, a győztes személyiség, a potenciális túlélő, a menő, a nyerő. Aki jól tudja: „bűn csak az, aminek híre kel.” Ilyen egyszerű ez kérem.

Pacsika Emília