Monodráma: ők ketten

SZALAI KRISZTA:
MARADJUNK ANNYIBAN

Nagyon tiszteletreméltó vállalkozás Szalai Kriszta estje, a Maradjunk annyiban. Egy 26 éve az utcán élő nőnek az élettörténetét írta meg és meséli el. Egy rádióriportban hallotta beszélni őt, s ezek után meg is kereste az asszonyt, aki kezdettől rokonszenves volt neki. Elhatározta hát, hogy monodrámát ír történetéből. Olyan komolyan vette magának szabott feladatát, hogy októberben hajléktalannak öltözve 5 napot kint is töltött az utcán és Jutkáék kunyhójában. Saját bőrén tapasztalta meg a meg a kirekesztettséget, azt hogy alig kapott valami alkalmi munkát, s még azt is, hogy ismerősei simán elmentek mellette az utcán.

Ebből a két forrásból született a jó egyórás szöveg, amit Szegeden az Őszi Kulturális Fesztiválon a Régi zsinagógában hallhattunk október 9-én. A színen pát tömött műanyag zacskó, szétszórva plédek, egy kötélen száradó ruhák. Jól száradnak, a fűtetlen épület vastag falai között még a nyárvég kellemes melege. Otthonos érzésünk gyöngíti a színpadi utcalét kietlen hidegségét.

Az ember körülbelül a 15 percben kezd el feszengeni. A színen egy meghatározhatatlan korú nő akivé a színésznő a szemünk előtt vedlett át. Egy fölfordított italos ládán ül, úgy meséli, meséli, mi minden történt vele. A díszletet nem használja, kellékeit sem, a ládáról nem mozdul. Történni nem történik semmi. Pedig hát a színháznak ez volna a lényege. Pontosan, hatásvadászat nélkül mondja végig a hajléktalanlét gyötrelmeit, megaláztatásait, a mindennapi kihívásait.

Én meg kutatom magamban miért nem ráz meg mindez jobban.

Talán a dramaturgiai ív gyönge. Az élmények egyre keményebbek, gyalázatosabbak, de mégsem jutunk el valahonnan valahová. Így aztán azt sem érezzük, mikor van vége az előadásnak.

Persze a közeg sem ideális. A darabot a pesti Centrál Színházban mutatták be, de magának az alkotónak is fő szándéka fölmutatni egy világot, amelyről keveset tudunk, tudatosítani a problémát ott és azokban, ahol és akik keveset vagy alig tudnak róla, meggyőzni a társadalmat, hogy a hajléktalanoknak is van joguk az élethez és sokkal több segítséget kell adnunk nekik. Iskolákban, falun, kicsi városokban mindez nagyon fontos és revelatív. Egy nagy egyetemi városban azonban, ahol a közönség jó része naponta találkozik az utcán élőkkel. Pénzt ad nekik vagy élelmet, megsajnálja őket, vagy elborzad tőlük – nos, ott kisebb a hatása. Az érzékeny közeget nehéz érzékenyíteni. 2017 őszen, Szegeden az egyetem őszi fesztiválján ezért mindez nem vág annyira az elevenébe.

Annál érdekesebb volt azonban, amikor az „előadás” végén Szalai színpadra szólította modelljét, Hajósné Jutkát. A 62 éves asszony elmondta, jelenleg is több helyen dolgozik, több kutyával élnek együtt férjével. Gyermeke nincs, ők a családja. Szorgalmasan dolgozik mint a Város Mindenkié csoport aktivistája. Mivel van némi jövedelme, az ország más részén élő rokonait segíti. Mosolyog, néha megnevettet, kicsit hadar, de erősen üt minden szava. Kérdésekre válaszol, megjegyzéseket kommentál. Iványi Gáborék téli szállása a legemberségesebb, oda mindenkit beengednek, tudósít. Igaz, ettől viszont legtöbbször szinte elviselhetetlen a zsúfoltság.

Nem akart soha öngyilkos lenni? – kérdi valaki tisztán, egyenesen.

Jutka pár másodpercre lehajtja a fejét, majd belenéz a kérdező szemébe: Kétszer. És elmeséli mind a kettőt. Rövid, vastag csöndesség, aztán tovább beszél.

Kriszta közben a színpad szélén mozdulatlanul ül, csendben figyel, csak akkor „fordít” egy-egy nézői kérdést vagy választ, ha nem lehet jól hallani. Meleg szívvel veszi tudomásul, hogy ezúttal ez az amatőr ellopja tőle a showt.

Vagy ki tudja: talán így volt minden megtervezve, és a színház – ők ketten?

Márok Tamás

Szeged, Régi zsinagóga, 2017. október 9.