Fekete Vince: Kizökkent idő

Sz. L. és K. E.

MEMBRÁN. A NULLADIK NAP…

Mert valahol ebben a láncban rejlik a titok…

Mint a lovak, a kutyák, az egerek, a bárányok,

az őzek, a nyulak, mint egy-egy állat, aki képtelen

a verbális kommunikációra, és összetekeredik,

horpasza ráng, zihál, remeg, reszket, mások meg

nyihognak, bömbölnek, visítanak, sápítanak,

süvöltenek, fújtatnak és visongnak vagy bégetnek,

mialatt eszközök csillognak a hideg fényben,

érzékeny műszerek tapogatják le, tárják fel az

idegvégződések, idegrostok és idegdúcok hálózatát…

Szanaszét tört éjszaka, utána hosszú, meleg nap,

a szobában legyek zümmögnek, és hangok,

sikító, vicsorgó, felnagyított, szüntelenül dudáló,

kürtölő, esküvős konvojok kocsisora, távoli kiáltás

a park felől, eszeveszett harangozás valahonnan, a

lenti templom irányából, és nyávogó, vernyákoló

macskák, a magasan szálló repülők frekvenciái,

s a szomszédból a már-már ordító benzines fűkasza,

mint egy-egy halálos influenzavírus mindenik, ami

néhány jelentéktelennek tűnő mutációval enyhe

lefolyású variánssá változtatható, vagy „csupán” a

legenyhébb típusú fertőzés, ami apró korrekciókkal

akár halálossá is alakítható. S az állat, kit korábban már

szúrtak meg egy-egy injekciós tűvel, a fehér kesztyűs

kéz láttára megpróbál fedezéket keresni, szűköl, remeg,

liheg a rettegéstől, mialatt érzékeny membránok, tűvékony

mutatók jelzik kívül-belül a tizedesre pontos értékeket.

Mint amikor ki akarna valami szakadni: fáj, lüktet, pulzál…

VALAKI MÁS

Amikor mindketten maguk mögött hagyják

a mindennapi, a normális életüket, és mint

két féktelen, szenvedélyes kamasz dobják

magukat ebbe a kapcsolatba, amikor szállodák,

garniszállók, kollégiumok, egyéb helyek

lakói lesznek néhány napra, vendéglők,

kocsmák, teázók, kávéházak látogatói,

sétálóhelyeken andalgók, történelmi- és

kultúrhelyeken sétálók, hogy egymással

lehessenek, hogy pillangók repkedhessenek a

gyomrukban a boldogságtól, hogy levetkezzék

a ruháikat, levetkezzék Másik életüket egy, két,

pár napra, éjszakára, hogy maguk mögé

utasítsanak mindent a valódi, a másik életükből,

és mindketten valaki más legyenek, valaki,

aki ugyanaz, de mégis más, akinek megadatik

ez az ajándék, ez a kizökkent idő, hogy ki tudjon

lépni a mindennapjaiból, el tudjon távolodni

a rutintól, a megszokott önmagától, ha röpke időre

is, Nő és Férfi legyen, szerető és szeretett legyen,

és mint valami álomban egyesüljenek, adják

oda egymásnak magukat, mint valami képtelen

álomban engedje a Férfi, hogy finoman irányítson

a Nő, hogy fürdőszobában, szőnyegen, tükör

előtt, padlón, széken, mindenhol kipróbálják

a szerelmet, hogy harapják, kóstolgassák,

ízlelgessék a gyümölcseit, s hogy kifacsarják

az utolsó cseppig magukból e gyümölcsök

istenien zamatos levét…

A HIÁNYZÓ H.

Hát hogyan is lehetett volna „bátor” akkor, amikor

felvette mellette időközben, mert fel kellett vennie,

a telefonját, hosszan kicsengett, beszélni akartak Vele,

érdeklődni Tőle, hát hogy?, csak kussolt, csak

sunyított gyáván, mert hogyan, miképpen, mi módon

is lehetett volna „betyár” akkor, és éppen ott, a

nagy Hősnek, vagy a kinek is, a minek is a szerepében,

és mit is cselekedhetett volna abban a jócskán pikáns

helyzetben, amikor nem sokkal utána, vagy előtte már?

a nagy kék szőnyegen, a félig-meddig a Másik, igen,

az Ő lakásában (is), azon a hatalmas kék szőnyegen, a

Másikén is, hát… egymáséi voltak, s majd aztán este későn

leültek a félig-meddig megint a Másik asztalához

(is), és megvacsoráztak, talán azon a széken ülve,

amit Ő is, a Harmadik is szerethetett, és nem

idegesítette, hogy akármikor meglephetné a mit sem

sejtő H. őket, bár tudta, hogy mindent alaposan

végiggondoltak, kifinomultan megszerveztek, és hogy

több ezer kilométerről nem lehet csak úgy,

ukmukfukk hazajönni, de mégis, mégis, valami

zavart félelem, riadtság, kétségbeesés ott bujkált

bennük, kívül-belül, s a bőrük alatt.

PRIZMA

Úgy jönnek-mennek a levelek közöttük egyfolytában,

mintha az a napi evangéliumuk lenne, a

mindennapi örömhírük, jó hírük, és hiába

beszélgetnének naponta akár órákat is, mégis van,

mindig van mondanivalójuk a leveleikben,

és mindig úgy várják ezeket a küldeményeket, mint

az égi áldást, mint a szomjas föld az esőt várja, és

ha nem jön, akkor elesettek és reménytelenek

lesznek, és idegesek és gondterheltek, és kíváncsiak

és türelmetlenek, hogy megtudják végre, hogy

miért nem írt a másik, mert szükségük van erre a

varázsra, mert szükségük van ezekre a mondatokra,

a kedvességre, a szerelemre, mert érezni akarják, bár a

leveleken keresztül, ha rövid időre is, a másikat…

És jönnek-mennek közöttük a levelek, és olyanok

ezek számukra, mint az a prizma, amelybe

rendszeresen, naponta besugárzik a napsugár, megtöri,

elemeire bontja, szivárványos fénycsóvává alakítja a

fehér fényt, mert ezt teszik ők is, szinte sugározva, egymásra

vetülve, a lehető legnagyobb intenzitással

élik meg az együtt töltött időt, majd szétszedik a jövő-

menő leveleikben mindezt elemeikre, mindezeket

a történéseket végiganalizálják, egymás mellé rakják, majd

összerakják, hogy összeálljon kettejük színesen

sziporkázó külön élete eggyé, időnként megint eggyé…

(Megjelent a Tiszatáj 2017/5. számában)