Fekete Vince: Kizökkent idő
Amikor mindketten maguk mögött hagyják
a mindennapi, a normális életüket, és mint
két féktelen, szenvedélyes kamasz dobják
magukat ebbe a kapcsolatba, amikor szállodák,
garniszállók, kollégiumok, egyéb helyek
lakói lesznek néhány napra, vendéglők,
kocsmák, teázók, kávéházak látogatói,
sétálóhelyeken andalgók, történelmi- és
kultúrhelyeken sétálók, hogy egymással
lehessenek, hogy pillangók repkedhessenek a
gyomrukban a boldogságtól […]
Sz. L. és K. E.
Mert valahol ebben a láncban rejlik a titok…
Mint a lovak, a kutyák, az egerek, a bárányok,
az őzek, a nyulak, mint egy-egy állat, aki képtelen
a verbális kommunikációra, és összetekeredik,
horpasza ráng, zihál, remeg, reszket, mások meg
nyihognak, bömbölnek, visítanak, sápítanak,
süvöltenek, fújtatnak és visongnak vagy bégetnek,
mialatt eszközök csillognak a hideg fényben,
érzékeny műszerek tapogatják le, tárják fel az
idegvégződések, idegrostok és idegdúcok hálózatát…
Szanaszét tört éjszaka, utána hosszú, meleg nap,
a szobában legyek zümmögnek, és hangok,
sikító, vicsorgó, felnagyított, szüntelenül dudáló,
kürtölő, esküvős konvojok kocsisora, távoli kiáltás
a park felől, eszeveszett harangozás valahonnan, a
lenti templom irányából, és nyávogó, vernyákoló
macskák, a magasan szálló repülők frekvenciái,
s a szomszédból a már-már ordító benzines fűkasza,
mint egy-egy halálos influenzavírus mindenik, ami
néhány jelentéktelennek tűnő mutációval enyhe
lefolyású variánssá változtatható, vagy „csupán” a
legenyhébb típusú fertőzés, ami apró korrekciókkal
akár halálossá is alakítható. S az állat, kit korábban már
szúrtak meg egy-egy injekciós tűvel, a fehér kesztyűs
kéz láttára megpróbál fedezéket keresni, szűköl, remeg,
liheg a rettegéstől, mialatt érzékeny membránok, tűvékony
mutatók jelzik kívül-belül a tizedesre pontos értékeket.
Mint amikor ki akarna valami szakadni: fáj, lüktet, pulzál…
VALAKI MÁS
Amikor mindketten maguk mögött hagyják
a mindennapi, a normális életüket, és mint
két féktelen, szenvedélyes kamasz dobják
magukat ebbe a kapcsolatba, amikor szállodák,
garniszállók, kollégiumok, egyéb helyek
lakói lesznek néhány napra, vendéglők,
kocsmák, teázók, kávéházak látogatói,
sétálóhelyeken andalgók, történelmi- és
kultúrhelyeken sétálók, hogy egymással
lehessenek, hogy pillangók repkedhessenek a
gyomrukban a boldogságtól, hogy levetkezzék
a ruháikat, levetkezzék Másik életüket egy, két,
pár napra, éjszakára, hogy maguk mögé
utasítsanak mindent a valódi, a másik életükből,
és mindketten valaki más legyenek, valaki,
aki ugyanaz, de mégis más, akinek megadatik
ez az ajándék, ez a kizökkent idő, hogy ki tudjon
lépni a mindennapjaiból, el tudjon távolodni
a rutintól, a megszokott önmagától, ha röpke időre
is, Nő és Férfi legyen, szerető és szeretett legyen,
és mint valami álomban egyesüljenek, adják
oda egymásnak magukat, mint valami képtelen
álomban engedje a Férfi, hogy finoman irányítson
a Nő, hogy fürdőszobában, szőnyegen, tükör
előtt, padlón, széken, mindenhol kipróbálják
a szerelmet, hogy harapják, kóstolgassák,
ízlelgessék a gyümölcseit, s hogy kifacsarják
az utolsó cseppig magukból e gyümölcsök
istenien zamatos levét…
A HIÁNYZÓ H.
Hát hogyan is lehetett volna „bátor” akkor, amikor
felvette mellette időközben, mert fel kellett vennie,
a telefonját, hosszan kicsengett, beszélni akartak Vele,
érdeklődni Tőle, hát hogy?, csak kussolt, csak
sunyított gyáván, mert hogyan, miképpen, mi módon
is lehetett volna „betyár” akkor, és éppen ott, a
nagy Hősnek, vagy a kinek is, a minek is a szerepében,
és mit is cselekedhetett volna abban a jócskán pikáns
helyzetben, amikor nem sokkal utána, vagy előtte már?
a nagy kék szőnyegen, a félig-meddig a Másik, igen,
az Ő lakásában (is), azon a hatalmas kék szőnyegen, a
Másikén is, hát… egymáséi voltak, s majd aztán este későn
leültek a félig-meddig megint a Másik asztalához
(is), és megvacsoráztak, talán azon a széken ülve,
amit Ő is, a Harmadik is szerethetett, és nem
idegesítette, hogy akármikor meglephetné a mit sem
sejtő H. őket, bár tudta, hogy mindent alaposan
végiggondoltak, kifinomultan megszerveztek, és hogy
több ezer kilométerről nem lehet csak úgy,
ukmukfukk hazajönni, de mégis, mégis, valami
zavart félelem, riadtság, kétségbeesés ott bujkált
bennük, kívül-belül, s a bőrük alatt.
PRIZMA
Úgy jönnek-mennek a levelek közöttük egyfolytában,
mintha az a napi evangéliumuk lenne, a
mindennapi örömhírük, jó hírük, és hiába
beszélgetnének naponta akár órákat is, mégis van,
mindig van mondanivalójuk a leveleikben,
és mindig úgy várják ezeket a küldeményeket, mint
az égi áldást, mint a szomjas föld az esőt várja, és
ha nem jön, akkor elesettek és reménytelenek
lesznek, és idegesek és gondterheltek, és kíváncsiak
és türelmetlenek, hogy megtudják végre, hogy
miért nem írt a másik, mert szükségük van erre a
varázsra, mert szükségük van ezekre a mondatokra,
a kedvességre, a szerelemre, mert érezni akarják, bár a
leveleken keresztül, ha rövid időre is, a másikat…
És jönnek-mennek közöttük a levelek, és olyanok
ezek számukra, mint az a prizma, amelybe
rendszeresen, naponta besugárzik a napsugár, megtöri,
elemeire bontja, szivárványos fénycsóvává alakítja a
fehér fényt, mert ezt teszik ők is, szinte sugározva, egymásra
vetülve, a lehető legnagyobb intenzitással
élik meg az együtt töltött időt, majd szétszedik a jövő-
menő leveleikben mindezt elemeikre, mindezeket
a történéseket végiganalizálják, egymás mellé rakják, majd
összerakják, hogy összeálljon kettejük színesen
sziporkázó külön élete eggyé, időnként megint eggyé…
(Megjelent a Tiszatáj 2017/5. számában)