Maffiaállam

MARIANA ČENGEL-SOLČANSKÁ: ÚNOS / EMBERRABLÁS

Miközben az 1990-es években a filmkritikusok a társadalomkritikai relevanciát hiányolták a szlovák filmből, ez a deficit mára tökéletesen ellentétébe fordult. Ennek az irányváltásnak alighanem Mariana Čengel-Solčanská filmje a kicsúcsosodása, amely nem pusztán reprezentálja a politikát, hanem alakítja is. 2017-ben a szlovák belpolitikát a film által katalizált amnesztiakérdés uralta. Az Únos (Emberrablás) egy fiktív köntösbe bújtatott politikai thriller a Vladimír Mečiar kormányzása idején elhatalmasodó szervezett felvilágról.

A mečiari amnesztiák

Az Emberrablás című filmet Michal Kováč szlovák köztársasági elnök fiának 1995-ös elrablása ihlette, ennélfogva aztán ugyanúgy nehezen értelmezhető politikai kontextusa nélkül, mint a Watergate-botrányt feldolgozó Az elnök emberei (All the President’s Men, Alan J. Pakula, 1976), vagy Pintér Béla A bajnok (2016) című színdarabja. Ezért a film politikai kereteinek értelmezéséhez először is némi történelemórára van szükség.

A kilencvenes évek Szlovákiája a mečiari autoriter kormányzásról és az ország izolációjáról híresült el. Michal Kováč szlovák köztársasági elnök (1993–1998) többször élesen bírálta az ország miniszterelnöke, Vladimír Mečiar hatalomgyakorlási módszereit, és nem volt hajlandó kinevezni miniszterré, Mečiar kétes hírű kebelbarátját, a szlovák titkosszolgálat (SIS) későbbi vezetőjét, Ivan Lexát. 1995. augusztus 31-én aztán az államfő fiát, ifjabb Michal Kováčot csakugyan maffiafilmek által megirigyelhető módszerekkel elrabolták: a titkosszolgálat autói Pozsony mellett elállták az országutat, kocsijából kiráncigálták a fiút, erőszakkal egy egész üveg whiskey-t tuszkoltak le a torkán, majd az ausztriai Hainburgba hurcolták, ahol az ottani rendőrőrs épülete előtt kidobták. Minthogy az ifjabb Michal Kováč ellen az úgynevezett Technopol-ügy miatt nemzetközi elfogatóparancs volt érvényben, az emberrablók nyilván úgy okoskodtak, hogy Ausztria majd kiadja Németországnak. Számításuk azonban az akció napnál világosabb törvénytelensége miatt nem vált be. Nem nehéz kitalálni, hogy az emberrablás kinek állhatott érdekében, és milyen bosszúból fakadhatott.

A történet azonban itt nem ér véget, sőt a véres leszámolások sora még csak ezután kezdődött. A titkosszolgálat egyik ügynöke, a SIS-nél még csak néhány hónapja alkalmazásban álló Fegyveres Oszkár maga is részt vett a titkos akcióban. Arról tudott ugyan, hogy az ifjabb Kováč ellen készülődik majd a bevetés, de csak a másnapi tévéadásokból értesült róla, hogy a tett emberrablásba torkollott. Bejelentést tett a rendőrségen, hogy maga a titkosszolgálat alkalmazott maffiamódszereket, majd tartva az alvilági bosszútól, kénytelen volt elmenekülni az országból. Előbb Magyarországon, majd Svájcban, Franciaországban, Lengyelországban és Csehországban bujkált (csak 2004-ben lépett újból szlovák földre). A szlovák közvélemény akkor szerzett tudomást arról, hogy voltaképpen a titkosszolgálat – melynek a törvényeket különösen be kellene tartania – alkalmaz bűnözői módszereket, amikor Fegyveres a nyilvánosság elé állt, és 1996 februárjában a cseh közszolgálati televíziónak beszámolt az esetről. Fegyveres Oszkár szlovákiai összekötője a fiatal pozsonyi rendőr, Róbert Remiáš volt, akinek autójában Pozsony Károlyfalu (Karlová Ves) nevű kerületében 1996. április 29-én pokolgép robbant, és a rendőr a járműben bennégett. Az egyik miniszter cinikusan azt találta mondani, hogy Remiášnak bizonyára elromlott az autója.

Alig egy hónappal később – hogy, hogy nem – felfüggesztették az emberrablással kapcsolatos rendőrségi vizsgálatot, mondván, nincs itt semmi látnivaló, mindenki menjen a dolgára, nem találtak olyan információt, ami megalapozott gyanúra adhatna okot stb. – ismerősek lehetnek e szöveges panelek. Egyes alvilági figurák viszont egyik napról a másikra rejtélyesen likvidálódtak. Amikor 1998-ban Michal Kováč köztársasági elnöknek lejárt a mandátuma, és a politikai hatalommal bűvészkedő Mečiarnak sikerült megkaparintania a miniszterelnökség mellett az ideiglenes államfői tisztséget is, egyik első intézkedésével – 1998. március 3-án, pozícióba helyezése után egyetlen nappal (!), illetve július 7-én – amnesztiát adott az emberrablás elkövetőinek, tovább táplálva a gyanút az állam és a bűnözői körök egybefonódására. Amikor aztán az év őszén Mečiar a választáson megbukott, Ivan Lexa, a titkosszolgálat irányítója külföldre szökött, az Interpollal köröztették, de csak évek múltán találtak rá Dél-Afrikában. Az ő identitásváltása is filmeket szégyeníthetne meg: Lexa teljesen megváltoztatta fizimiskáját, a korábbi kövér, köpcös emberből filigrán, kisportolt alak lett, szakállától, szemüvegétől megszabadult, rá sem lehetett ismerni.

A mečiari amnesztiák eltörlésének kérdése az elmúlt tizenöt év szlovák belpolitikájában folyamatosan napirenden volt. Az amnesztiarendelet ugyanis azt is lehetetlenné tette, kivizsgálják az emberrablás ügyét. Az érvénytelenítés leginkább a legnagyobb párt, a Robert Fico vezette Smer elutasító álláspontja miatt futott zátonyra. Mármost ebbe a kontextusba robbant be idén március 2-án tartott premierjével Mariana Čengel-Solčanská filmje, az Emberrablás.

A film mint politikai cselekvés

Az 1990-es években a filmkritikusok azzal vádolták a jóformán a klinikai halál állapotába jutott szlovák filmet, hogy egyáltalán nem foglalkozik a társadalmat feszítő kortárs közéleti kérdésekkel, teljesen zárójelbe téve a politikai-társadalmi realitásokat. A 2000-es évek elejétől felemelkedő, általam „új szlovák dokumentarizmusnak” nevezett mozgalom azonban pótolta ezt a hiányt, előbb a dokumentumfilmes forma keretében, utóbb pedig a dokumentumfilm szemléletmódja a játékfilmekbe is behatolt, kombinált formát eredményezve. Ezek a társadalmi relevanciát szem előtt tartó alkotások őszintén néztek szembe olyan súlyos kérdésekkel, mint a rasszizmus (Môj pes Killer / Kutyám, Killer, 2013), a romakérdés (Cigán / Cigány, 2011; Koza, 2015; Cigáni idú do volieb / A cigányok szavazni mennek, 2012), a peremlét (Hranica / A határ, 2009; Hotel Úsvit / Hajnal szálló, 2017), az alkoholizmus (Eva Nová, 2016), a politikai korrupció (Zuzana Piussi filmjei), vagy a történelmi emlékezet (Peter Kerekes filmjei) stb. A szlovák film effajta pálfordulásának non plus ultrájaként értékelhető Čengel-Solčanská mostani alkotása, amely nem pusztán azt a célt tűzte ki maga elé, hogy utólagosan kövesse, ábrázolja a politikát, hanem egyszersmind alakítsa is. Ebben a tekintetben itt a film a politikai cselekvés eszközeként működik, és amint az alábbiakban alátámasztom, az Emberrablás hatékonyan funkcionált politikacsináló szerepben. A szlovák filmnek ez a sajátossága számos vonatkozásában emlékeztet az 1970-80-as évek lengyel filmművészetére, különösen Andrzej Wajda két legismertebb filmjére (Człowiek z marmuru / A márványember, 1977; Człowiek z żelaza / A vasember, 1981), vagy nálunk a Valahol Magyarországon (1987) funkciójára, melyek instant módon reagáltak az aktuális politikai krízisre, és befolyásolták is azt.

Az Emberrablás hasonló katalizátori szerepet játszott a mečiari amnesztiák eltörlésének folyamatában, ezért politikai recepcióját érdemes röviden a film alakító szerepe felől is nyomon követni. A korábban „történelmi” filmet (Legenda o lietajúcom Cypriánovi / A repülő Ciprián legendája, 2010) készítő Mariana Čengel-Solčanská már hozzávetőlegesen tíz éve tervbe vette egy nem konkretizált maffiaállam módszereinek megfilmesítését. Ennek megágyazott Dominik Dán Popol všetkých zarovná (A hamu mindenkit egyenlővé tesz, 2005) című fikciós detektívregénye, mely szereplőinek fiktív nevei ellenére is nyilvánvalóan a sötét izolációs korszakkal való történelmi számvetést kísérelte meg. Végül azonban a tervekkel ellentétben az Únos nem ezen krimi alapján, hanem a rendezőnő saját forgatókönyvéből készült el. Az amnesztiákat érintő évtizedes patthelyzetet a szlovák parlament 2016 decemberi döntése azzal lendítette előrébb, hogy elítélte a mečiari közkegyelmet mint a jogállami keretekkel ütköző intézkedést, mindez azonban a hangzatos retorika szintjén maradt csupán. Még a szlovákiai jogászok között is éles szakmai vita alakult ki arról, hogy jogszerűen eltörölhető-e egy amnesztiarendelet, mivel az utólagos felülvizsgálat veszélyes precedenst teremthet. Azok, akik az eltörlés álláspontjára helyezkedtek, további jogi aggályokkal találták szemben magukat, nevezetesen azzal, hogy vajon a parlament, a köztársasági elnök vagy az alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik-e a hatályon kívül helyezés illetékessége. A nyomásgyakorlás eszközeként jogászok egy csoportja 2017 januárjában közös nyilatkozatban állt ki az érvénytelenítés mellett, azzal érvelve, hogy a rendeletek jogi visszaélések során születtek. Nem sokkal később, idén februárban pedig értelmiségi petíció született az amnesztiák visszavonása érdekében.

A film premierjét fortélyos módon – mint később kitérek rá – szimbolikus évfordulóra időzítették, március másodikára, amikor a politika és a film egymást kölcsönösen befolyásolni volt képes. A filmet minden kétséget kizáróan a belpolitikai vitáknak köszönhetően rekordszámú néző látta a szlovák mozikban, most szeptember 13-án pedig immár DVD-n is terjeszteni kezdték, sőt azóta a tévépremierje is megtörtént. Ami pedig a fordított hatást, az Emberrablás politikára gyakorolt hatását illeti, már egyetlen nappal a premiert követően, március 3-án – nyilvánvalóan a film által keltett fokozott érdeklődés miatt – a TA3 tévécsatorna Téma dňa (A nap témája) című vitaműsorát az amnesztiakérdésnek szentelte, ahol Bugár Béla, a Híd-Most elnöke és Vladimír Mečiar nyilvánosan csapott össze egymással, Lexa viszont visszautasította a részvételt. A vita a maga 248 000 fős nézőszámával a csatorna történetének második legnagyobb nézettségű műsorává lépett elő. Már a műsorba érkezés előtt tüntetők fogadták Mečiar autóját a székháznál, többek között azzal a transzparenssel, hogy „S pánom Bohom, choď už od nás!“ („Isten veled, tűnj el már tőlünk!”). Ez kifordítása annak a Szlovákia-szerte közismert tragikomikus médiatörténeti pillanatnak, amikor 1998-as bukását követően Mečiar a szlovák állami televízióban a lakájmédia hathatós asszisztenciájával hatásvadász módon pityeregve, és egy népdalt kappanhangon énekelve búcsúzott a miniszterelnökségtől: „S pánom Bohom, idem od vás!” (Isten veletek, elmegyek tőletek!). A vitaműsorban Bugár sem hagyta ki a ziccert, hogy Mečiar elköszönésekor gúnyosan nótázásra ne buzdítsa az egykori kormányfőt.

A politikai cél és a film kéz a kézben járt egymással, a kettő egymást kölcsönösen erősítő hatásának betetőzése az volt, amikor március 22-én az Emberrablást levetítették a parlamentben, már csak a helyszínválasztással is szimbolikusan jelezve annak politikai jelentőségét. A vetítésen megjelent az amnesztia eltörlésének számos támogatója, a jelenlegi köztársasági elnök, Andrej Kiska, továbbá a meggyilkoltatott rendőr, Róbert Remiáš édesanyja, Anna Remiášová is, aki lényegében saját magát láthatta viszont a vásznon. Bár a film a pereskedések megelőzése végett nem utalt valós személyekre, az, hogy a vetítést követően valamennyi megszólaló a politikai cselekvés szükségességéről kezdett beszélni, nyilvánvalóvá tette annak referenciális olvasatát. Maroš Kramár, aki a filmben a miniszterelnök szerepét alakította, agresszív politikusokról beszélt, Kiska pedig az amnesztiák eltörlését szorgalmazta újfent. Az, hogy a filmvetítést konferencia előzte meg a parlamentben az amnesztiakérdésről, szintén félreérthetetlen módon összekapcsolta az Emberrablást a mečiarizmussal. Az sem a véletlen műve, hogy egy nappal a vetítés előtt, március 21-én Kiska az elnöki palotában, a Grassalkovich-kastélyban fogadta Fegyveres Oszkárt, a feltételezett bűncselekményt elkövető titkosszolgálati akció koronatanúját, így gyakorolva nyomást a parlamentre, hogy semmisítse meg a rendeletet.

Minthogy a film, a Smer kivételével a pártok, a jogászok és értelmiségiek, a köztársasági elnök, valamint a halott fiát gyászoló anya szerepét megtestesítő Anna Remiášová mellett a közvéleménykutatások is azt mutatták, hogy a lakosság döntő többsége is a mečiari amnesztiák eltörlését támogatja, erre a mindenoldalú politikai nyomásra a kormányzó Smer is megváltoztatta addigi elutasító álláspontját. Ahhoz a feltételhez kötötte támogató szavazatát, hogy az alkotmánybíróság állapítsa meg a rendeletek jogszerű törölhetőségét. A szlovák törvényhozás 2017. március 30-án 124 igen szavazattal 3 ellenében hatalmazta fel erre az AB-t, míg április 5-én 129 igen, és egyetlen ellenszavazattal eltörölte az amnesztiát. Miután pedig május 31-én az alkotmánybíróság jogszerűnek mondta ki az amnesztiarendeletek hatálytalanítását, újra indulhatott a bűnvádi eljárás az emberrablás elkövetőinek felelősségre vonását illetően. Összességében tehát a márciusi politikai fordulatot nagyrészt a film gyorsította fel, amely egyfajta politikai ágenciává vált. Még ha jelenleg úgy tűnik is, hogy elévülés miatt nem indítható eljárás az emberrablás elkövetőinek kiderítésére, a film végső soron sikerrel teljesítette küldetését. A művészet a politika aktív részesévé vált, ami diametrális ellentéte szlovák film ’90-es évekbeli feltételezett önmagába zárkózásának.

Dokumentarista fikció?

Meglehet, ciki és közhely, de ebben az esetben tényleg igaz a tétel: a valóság felülmúlja a képzeletet. A nyugat-európai és különösen az amerikai thrillerekkel és akciófilmekkel szemben a közép- és kelet-európai filmeknek nem kell kitalálniuk érdekfeszítő történeteket, a történelem hozza létre az alapanyagot. Ezekben az országokban maga a történelem thrillerfilm. Az, hogy egy köztársasági elnök fiát fényes nappal elrabolja a titkosszolgálat, az államot maffiamódszerekkel illetik, egy autóban pokolgép robban, egy állambiztonsági szervezet vezetője pedig egy távoli országba menekül, ahol megváltoztatja az identitását – nos, aligha agyalható ki hátborzongatóbb filmterv a forgatókönyvírás során. Amíg azonban 2001. szeptember 11-ének koreográfiája az akciófilmet másolta, Európa ezen a felén a – szó szerinti értelemben vett – véres valóság maga akciófilm, ahol a filmrendező úgyszólván kész anyagból dolgozhat.

A rágalmazási perek elkerülése érdekében Mariana Čengel-Solčanskának a filmet játékfilmként kellett bemutatnia, egész – fentiekben részletesen vázolt – politikai kontextusa azonban tökéletesen ellentmond ennek. Az „apokrif”, szövegszerű értelmezésnek hozzávetőlegesen olyan izgalmas kérdéseit veti ez fel, mint Esterházy Péter Javított kiadása esetében, mivel hivatalosan fikcióként kínálja fel magát, de mindenki a valóságra vonatkoztatva olvassa. Így aztán az Emberrablásban a nonfikciós referencialitás és a játékfilm ambivalens módon keveredik egymással, miközben nem egy populáris műfaj szórakoztató igényei közé belesimuló, hanem a filmet politikai cselekvésként használó, egyenesen politikacsináló alkotásról van szó.

Jogi kényszerűségből tehát a filmnek folyamatosan a referencialitás és a fikciós játékfilm határvonalán muszáj billegnie. Ha mélyebben belegondolunk, a filmnek ez a sajátossága nemhogy nem szokatlan, hanem simulékonyan illeszkedik a szlovák nemzeti film tradícióiba. Már az 1960-as évek filmes mozgalmának, a csehszlovák újhullámnak egyik formanyelvi újításaként könyvelték el a lazán felskiccelt forgatókönyv és az improvizáció együttesét, a véletlenszerűséget és a közvetlen megfigyelést, melyek többek között Miloš Forman filmjeire voltak jellemzők. A szlovákoknál a fikció és a dokumentarista módszer kapcsolata figyelhető meg többek között Dušan Hanák 322 (1969) című játékfilmjében vagy Obrazy starého sveta (Egy régi világ képei, 1972) című dokumentumfilmjében, illetve Martin Slivka antropológiai filmjeiben. A 2000-es évek új szlovák dokumentarizmusa ismét felelevenítette ezt a hagyományt, Peter Kerekes, Mira Fornay, Jaroslav Vojtek, Prikler Mátyás munkái sorolhatók ide. Ebből a szempontból az Únos nem töréspont, hanem logikai folytatása a szlovák film hagyományainak. Végső soron a kortárs szlovák film azt az utat járta végig, mint az 1970-es évek Budapesti Iskola néven ismert fikciós dokumentarista mozgalma, ahol a fikciós dokumentumfilmek (Jutalomutazás, Koportos, Családi tűzfészek – csak néhányat említve) alakulnak át fokozatosan olyan játékfilmekké, ahol a fikciós narratíva kerül domináns pozícióba (Panelkapcsolat, Vörös Föld).

Az Emberrablásban ezt a fajta fikciós jelleget mutatják a „kimondhatatlan” nevek, ahol az az imperatívusz, hogy a miniszterelnök nevét szádra ne vedd. Groteszk, de egyúttal beszédes is, hogy a köztársasági elnököt és a miniszterelnököt pusztán tisztségük alapján nevezik meg a szereplők. Beszédes, ugyanis éppen ez a szokatlan anonimitás, megnevezhetetlenség árulkodik a film aktuálpolitikai tartalmáról. Ez a groteszk identitásjáték tükröződik például abban, hogy a film elején, amikor 1992 és 1993 fordulóján a frissen megalakult Szlovákia önállóságának első szilveszterét ünnepli, a fanatizált tömeg a Predseda! Predseda! (Elnök! Elnök!) rigmussal köszönti a kormányfőt, holott a valóságban nyilvánvalóan inkább a vezetéknevét kiabálná. Sem a gyilkosságokat végrehajtó maffiózók, sem a titkosszolgálat tagjai nincsenek oly módon megnevezve, mint akikre utalnak. Az egyetlen kivétel ebben a fikciós szereplőgárdában az igazság feltárását szorgalmazó rendvédelmi személyek, Oskar és Robo (a Róbert beceneve) megnevezése. A fentiek alapján nem nehéz azonosítani, mely valós személyek alapján lehettek megformálva ezek a karakterek. Hasonlóképpen: a filmben feltűnő KAM című fiktív napilap dizájnja és címének rövidsége feltűnően emlékeztet a SME című valóban létező újságra, melynek újságírója, Peter Tóth jelentős erőfeszítéseket tett a szervezett felvilág akcióinak kiderítésére.

Ugyanakkor ezeket a fikció felé hajló elemeket számos referenciális vonatkozás ellensúlyozza. Már önmagában az is efelé tendál, hogy az önálló Szlovákia kikiáltásától induló narratíva a köztársasági elnök és a miniszterelnök konfliktusától kezdve az alvilági módszereken és a koronatanúval kapcsolatot tartó rendőr szabályos kivégzésén át számos – finoman fogalmazva is – hasonlóságot mutat az 1990-es évek szlovákiai belpolitikai történéseivel. Ám hiába írták volna ki az alkotók, hogy „A történet szereplői kitalált alakok, a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve”, óhatatlanul is valós politikai szereplőkre asszociált mindenki. Ezt mutatja a film parlamenti vetítése, az államfő, Kiska nyilatkozatai és a film által keltett politikai hullám meglovaglása azzal, hogy éppen akkorra időzítette Fegyveres Oszkár meghívását az elnöki palotába. Ugyancsak sokatmondó e referenciális olvasat szempontjából, hogy a film premierjét március 2-ára időzítették, annak a napnak az évfordulójára, amikor Mečiar 1998-ban megszerezte az ideiglenes államfői posztot, hogy aztán másnap amnesztiát adjon az emberrablóknak. Mindennél árulkodóbb azonban, hogy maga Vladimír Mečiar is referenciális olvasatot adott a filmnek, amikor Bugár Bélával folytatott televíziós vitájában arra célozgatott, hogy a kulturális minisztérium politikai okokból adott támogatást Mariana Čengel-Solčanskának. Ezzel éppen ő leplezte le azt, hogy a fiktív szereplőkben valós személyeket lát.

A ’90-es évek szlovák közéletét emberrablás, gyilkosság, személyiségváltoztatás, maffiózók, keresztapák csúfították el. Keresve sem lehetett volna jobb ötletet találni egy filmhez. Az alapanyag már maga is film. Jóllehet a valóság bőven teremthetett volna lehetőséget az akciófilmes műfaj mintáinak alkalmazására, az Emberrablás nem ezt az utat követi. A film takarékosan bánik a hollywoodi látványesztétika adaptációjával, sem „Robo” autójának felrobbantását, sem a maffiaállam működését nem az akciófilm eszközeivel mutatja meg. Sőt a film második része a gyors vágások, pergő jelenetek és a látványelemek feldúsítása helyett kifejezetten lelassul, és melankolikus reflexióvá válik. Nem is az emberrablás, hanem inkább a politikával összefonódó alvilág áll a középpontban.

Sajnálatos azonban, hogy a rendezőnő a film első felében nem igazán tudta eldönteni, hogy az ügy melyik aspektusára, és melyik szereplőre koncentráljon. Hol a miniszterelnök, hol az újságírónő, hol a rendőrök, hol pedig a maffiózók kerülnek a fókuszba, így azonban a film kissé darabossá válik. Néhol az állam maffiamódszerei tolulnak előtérbe, máshol a vallási képmutatás áll a fókuszban a leszámolás képeinek párhuzamos montázsával, megint máshol a személyes tragédiák erősödnek fel. Véleményem szerint Čengel-Solčanská itt hasonló problémába ütközött, mint Martin Šulík Cigán (Cigány, 2011) című „realisztikus” filmjében: mindent enciklopédikusan akart megmutatni, ezért aztán kaleidoszkópszerűen építette fel a cselekményt, csakhogy a fénytörések változtatásával a nézőpont és a problémahalmaz is állandó mozgásban van, elveszítve az egyensúlyt. A film csak a rendőr autójának felrobbantása után találja meg a középpontot, amikor egyre inkább az igazság kiderítését saját veszélyeztetettsége ellenére forszírozó újságírónő szerepére kezd koncentrálni. Ugyanakkor ezt is némileg szétforgácsolja Robo anyjának szerepe, aki a filmben a személyességet reprezentálja. Az ő alakja nem a politikai aspektusokat, hanem a fiát sirató anyát képviseli. Ez feltűnő hasonlóságot mutat Róbert Remiáš anyjának a vetítés után tett nyilatkozatával, miszerint olyan országot szeretne, ahol egyetlen szlovák anyának se gyilkolnák meg a fiát. Vagyis Remiášová az anyai szerep, és nem a politika felől értelmezte az alvilági leszámolást. A film plakátja, melyen némileg hatásvadász módon egy keresztfára (de kettős keresztre) felszegezett fiú látható, erre a krisztusi szerepre és a Pietà (a Fájdalmas Szűzanya) vallási-művészettörténeti kontextusaira utal. De utal arra a nem hivatalos módon felállított keresztre, amely a mai napig ott áll Pozsonyban, ahol Remiáš autóját felrobbantották. Mindezt megfejeli, hogy a filmben többször is feltűnik a nyitrai kálvária képe (nem mellesleg Mariana Čengel-Solčanská nyitrai születésű), és a thriller ennek lassú képeivel is ér véget.

Az új szlovák dokumentarizmus az Emberrablással alighanem egyik orompontjára ért. Nem azért, mert a film valamiféle esztétikai fordulópontot képviselne, hanem azért, mert sikeresen hajtotta végre a politika befolyásolását, megváltoztatta a történelmet, miközben a fikciós játékfilm és a dokumentarizmus határán egyensúlyozott. A film parlamenti vetítésén a filmbeli miniszterelnököt alakító Maroš Kramár azt nyilatkozta, hogy Marián Kotlebának, a szlovák néppárt (ĽSNS) vezetőjének kötelezővé tenné a szlovák zsidók deportálását színre vivő Obchod na korze (Üzlet a korzón, 1965) című Oscar-díjas (cseh)szlovák film megtekintését, hogy tanuljon a múltból. Ahogyan az Üzlet a korzón társadalmi funkciója a 60-as években a saját történelemmel való szembenézés volt, úgy az Emberrablás is valami hasonló önvizsgáló szerepet játszik a kortárs szlovák filmben: a művészet hatalmáról tesz bizonyságot, a történelemmel való szembesülésre kényszerít, vitákat provokál. Az ellenkezőjét teszi tehát annak, mint a politikai bűnökre minduntalan önfelmentést kereső, de más népek kioktatásában élen járó maffiaállamok.

Gerencsér Péter

Únos / Emberrablás

Rendezte: Mariana Čengel-Solčanská
102 perc, 2017
Szlovák politikai thriller
JMB Film & TV Production – RTVS – Studio 727 – Continental Film