Plüss Műhely | 2017. szeptember 28.

Az első lépés

MESEBESZÉD. A GYEREK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM KÉZIKÖNYVE
A hiánypótló jelző már a kritikai recepció előtt ráragadt a Mesebeszédre. Azért szükséges ezt rögtön megemlíteni, mert több szempontból is befolyásolja a kötet vállalását és működését. Egyrészt, ha egy kötet hiánypótló, már eleve azt jelenti, hogy fontos munka, mert pótolni igyekszik valamit, amelynek hiánya több generáció felelőssége. Azt is jelenti – ebben az esetben különösen – hogy nincsenek alappillérek, amelyekre támaszkodni lehetne… – NÉMETH GÁBOR DÁVID KRITIKÁJA

MESEBESZÉD. A GYEREK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM KÉZIKÖNYVE

A hiánypótló jelző már a kritikai recepció előtt ráragadt a Mesebeszédre. Azért szükséges ezt rögtön megemlíteni, mert több szempontból is befolyásolja a kötet vállalását és működését. Egyrészt, ha egy kötet hiánypótló, már eleve azt jelenti, hogy fontos munka, mert pótolni igyekszik valamit, amelynek hiánya több generáció felelőssége. Azt is jelenti – ebben az esetben különösen – hogy nincsenek alappillérek, amelyekre támaszkodni lehetne, ezért magabiztosan érvelve kell a semmiből megteremteni egy rendszernek, olvasási és értelmezési stratégiáknak, befogadási módoknak, egy új hermeneutikának az alapjait (vagy indokolttá tenni egy már létező terminológiának a használatát, amelynek problematikusságára a kötet reagál is). Másfelől egy ilyen munka eleve hiányosságokra van ítélve, hiszen egy ekkora űrt nem lehet egyetlen kötettel betölteni, ezt szem előtt kell tartani. Elvárás lehet azonban az, hogy a kötet, lehetőségeihez mérten, kiindulási pontként szolgáljon, amelyre építkezve meg lehet teremteni egy szakmai diskurzus kereteit. És a Mesebeszéd megfelel ennek az elvárásnak, olyan mérföldkő (már most) a hazai gyermek- és ifjúsági irodalom történetében, amely alighanem megkerülhetetlen. Történetiség a jelen kontextusaiban, a mese és a young adult fogalma, a tabuk és gender-kérdések, illetve látvány, képiség, vizualitás – ezeket a problémaköröket tematizálja a könyv négy fejezete.

Hiánypótlás, avagy a szakma pótlása: először is szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy sem az írók, költők, sem az irodalomtörténészek nem vették komolyan az irodalomnak ezt az ágát egészen sokáig. Az egyik legfontosabb állítása a Mesebeszédnek, hogy tisztázni kell a fogalmakat, a meglévő és új terminológia viszonyát és alkalmazását. Vagyis, hogy miről beszélünk, és hogyan beszélünk; a szakmai diskurzus minősége és alkalmassága a tét. Mészáros Márton hangsúlyozza, hogy már meglévő irodalomtudományi fogalmakkal közelít a gyermek- és ifjúsági irodalomhoz, amely Paul de Man állítása szerint egy jövőbeli hermeneutika lehetőségét is jelentheti (mint minden műfaj). Miben más egy „ifjúsági regény”, mint egy „felnőtt regény”? Az egyik legfontosabb kérdés, hogy mit jelent valamit ifjúsági irodalomként olvasni. Milyen elvárásaink aktivizálódnak, és milyen olvasási stratégiákat implikál az adott műfajfogalom? Van-e valójában határ a „felnőtt irodalom” és a „gyerekirodalom” között, és hogyan változott ennek a kettőnek a viszonya az elmúlt évtizedekben? A gyerekkönyv kiadás története még megíratlan, erre utal is Hermann Zoltán a bevezetőben, illetve tanulmányában tömören megadja egy lehetséges korszakolás alapjait (kifejtése egy különálló kötetet igényelne). És nemcsak a történeti áttekintés, hanem a következetes terminológiát implikáló szakmai diskurzus is hiányzik. Mára a gyermek- és ifjúsági irodalom divatos téma lett, mindenki ért hozzá, mint a focihoz – hogy Hansági Ágnes hasonlatával éljek, ezért a szerkesztőknek és a szerzőknek fontos vállalása egy egységes terminológia létrehozása.

Hiánypótlás, avagy a jelen kudarcai a múlt kudarcainak tükrében: Hansági Ágnes a kánon és társadalom viszonyát vizsgálja, kiemelve, hogy a szelektív tradíció képes általános emberi kultúrát teremteni, amelynek azonban szembesülnie kell a mindenkori jelennel. A klasszikus művek mindig saját koruk kísérleti irodalmából kerülnek ki, kérdés, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a jelenben a központosítás fojtogató kezei közt. Mindennek a gyakorlati vonatkozásait az oktatásban Fenyő D. György részletezi, egészen onnantól, hogy a gyerek olvasóvá nevelése a szülő olvasóvá nevelésével kezdődik. Az irodalmi kánon merevsége és az oktatói szabadság hiánya megnehezíti egy friss, az adott korosztály aktuális problémáira reflektáló olvasmánylista létrehozását, pedig szükséges lenne, a kötet ehhez remek ötleteket kínál. (Visszatérő példa az Egri csillagok, amely már Gárdonyi életében kötelező olvasmány volt, és nem igazán célszerű ráerőltetni egy általános iskolás diákra az első olvasmányok egyikeként.)

A különböző médiumok, elektronikus eszközök világában egészen más helyzetben van az irodalom, mint akár csak néhány évtizeddel ezelőtt. Varga Betti mese és médium viszonyát boncolja, hogy hogyan reagál és reflektál az irodalom arra a mediális térre, amelyből nem tudunk kilépni. Erre egyébként releváns választ ad Kulcsár Szabó Zoltán Irodalmiság és medialitás a költészetben című munkájában[1], ahol arról is ír, hogy a képnek teljesen más a szignifikációs teljesítménye, mint a nyelvnek. Az irodalom képes olyan jelentéseket létrehozni, olyan akusztikai és vizuális élményt nyújtani, amelyet még egy erre „szakosodott” médium sem. Olyan jelentést, amelynek más médiumban nincs diszkurzív fordítása, például: „Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között”[2]. A mediatizáltság az egyik kulcsfogalma és kiindulópontja a szövegek vizsgálatának, nemcsak a kép és szöveg viszonyát tekintve, hanem a szövegek struktúráját, működését is vizsgálva. Mészáros Márton egyik hipotézise, hogy az ifjúsági irodalom kategóriájába sorolt kortárs szövegek egyik jellemzője, hogy az intertextualitás helyett az intermedialitás érhető tetten.

Gimesi Dóra a Janne Teller Semmi című regényéből készült bábszínházi előadást elemzi, amelynek kapcsán rengeteg releváns kérdést lehetne körüljárni a színháztudomány terén (pl. színház és intermedialitás viszonya, a fiatalok és a színház viszonya, a színházon belül a bábszínház működése és megítélése, a kortárs bábszínház jelenségei), de jelen írásban nincs módom ezeknek a részletes tárgyalására. Amit azonban hangsúlyoznunk kell: a gyermek- és ifjúsági irodalom kérdéskörébe más médiumok is beletartoznak, a Mesebeszéd nagy erénye, hogy erre reflektál. (Fenyő D. György a kötelező olvasmányok kapcsán érinti a filmes feldolgozásokat is.)

A különböző médiumok hatása elsősorban a vizualitással függ össze, az utolsó fejezet tanulmányai kép és szó összetett viszonyát tárgyalják. Várnai Zsuzsanna a mesekönyvnek megfelelő picturebook terminus működését mutatja be, ahol a vizuális narratíva egyenrangú, mellérendelő viszonyban áll a szöveggel. A szerzők egyetértenek abban, hogy a vizualitás befogadását, a képek „olvasását” is tanulni kell. A gyerekek fő kommunikációs eszköze nyolc-kilenc éves korukig elsődlegesen vizuális és nem verbális. Kik a kötetek szerzői a picturebook esetében? Hogyan nevezzük a befogadót? Iser szerint „a szöveg írott része adja nekünk a tudást, de a le-nem-írt rész az, mely megadja a lehetőséget, hogy elképzeljünk, megalkossunk dolgokat.” Nemcsak a képek befogadása, hanem alkotása is összetett, Paulovkin Boglárka a fénykép és a rajz viszonyát vizsgálja az alkotás folyamatában. Döntő tényező a személyesség, a rajznál nincs közvetítő eszköz, nem úgy, mint a fényképezésnél, ami fontos különbség, mert az átélés segít a megértésben.

Milyen a tabuhoz való viszonya a kortárs gyerekirodalomnak? Gáspár-Singer Anna szerint a tabu eleve definíciós probléma is lehet. Mit is értünk tabun, külön kategóriaként kell-e ezt kezelni? Lovász Andrea a szerzők és kiadók felől még kérdésesebbnek tartja ezt a kategorizálást, mert minőségbeli problémákhoz vezet. Ha az az intenció határozza meg egy szöveg létrejöttét, hogy egy tabunak minősített téma körbejárása legyen a fő feladata, vagyis pedagógiai célja van, akkor irodalmilag kevésbé működik. Sebesi Viktória a nemi szerepmintákat vizsgálja, a gyerekirodalom szövegeivel kezdetét veszi a diszkurzív szocializáció, a gyerekek nyelvi és társadalmi konvenciókkal, szociokulturális nyelvi- és viselkedésmintákkal találkoznak. Butler szerint a nemet öltés folyamata is performatív aktus, hangsúlyozva az ismétlés által fenntartott és megerősített folyamatjellegét. Ehhez szorosan kapcsolódik a szülő jelenléte, nemcsak ő választ könyvet, de ő is olvassa fel adott esetben, vagyis a felmondó alakja és lírai szerepe a felolvasás aktusában egynek tételezik. A verset mondó apa szerepe újdonság, ráadásul a tabutémák jelentős része a nőiségen keresztül szólaltatható meg: „A domináns társadalmi diskurzus képtelen megnevezni az általa kirekesztett problémákat, hiszen csak elhallgattató mechanizmusokat ismer”. (Sebesi meg is jegyzi, hogy nem véletlenül a gyerekirodalomban vált népszerűvé ezeknek a problémáknak a megjelenése).

Visszatérő tételmondat, hogy a gyermek- és ifjúsági könyvek olvasása a szépirodalom-olvasás „tanulási fázisa”. Ez azért központi kérdés, mert ha elveszítjük a fiatal olvasókat, akkor a jövőbeni olvasóréteget is elveszítjük. Az igazi cél – amelyet Hermann Zoltán fogalmaz meg a bevezetőben – hogy a szakemberek, tanítók, szülők olvasni szerető gyermekeket neveljenek. Ehhez kínál a kötet útmutatást, a mindennapokban is alkalmazható tudást, és ezzel együtt megteremti egy minőségi, konzekvens, szakmai diskurzus alapjait. De ez csak az első lépés. A borító (Remsey Dávid illusztrációja a Sündör és Niruhoz), amelyen egy fejjel lefelé lógó lanovka igyekszik felfelé a hegy tetején lévő várba – remekül kifejezi, mi is vár még ránk.

Németh Gábor Dávid

1358171Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Mészáros Márton, Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd. A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve

FISZ Minerva Könyvek, Budapest

489 oldal, 2800 Ft

JEGYZETEK

[1] Kulcsár Szabó Zoltán, Irodalmiság és medialitás a költészetben = Az esztétikai tapasztalat medialitása, szerk.: Kulcsár Szabó Zoltán, Ráció, 2004.

[2] http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00318/cim00322.htm